Az etnikumközi viszonyok mintázatai, térreprezentációk erdélyi vállalkozók önéletrajzi elbeszéléseiben. [i]

(Megjelent: Az etnikumközi viszonyok mintázatai, térreprezentációk erdélyi vállalkozók önéletrajzi elbeszéléseiben. In Feischmidt Margit (szerk.): Képek és elképzelések Erdélyről. Tabula: Budapest, 2004.

           

Tanulmányunk egy átfogóbb vizsgálat eredményeinek újra- és továbbgondolása. Nevezett vizsgálat során 35 erdélyi vállalkozókkal készített élettörténeti interjú [ii] elemzésére, értelmezésére tettünk kísérletet. Az interjúkat a Gabriele Rosenthal által kidolgozott narratív-biográfiai technika segítségével dolgoztuk fel (Rosenthal é.n.; Breckner 1996). Elemzésünk során a vállalkozók önéletrajzi elbeszéléseit kategorizáltuk. A tipológiakészítés alapja nem a kérdezettek tényleges társadalmi pozíciója, vagy az általuk befutott életpálya volt hanem az, hogy az érintettek ezt az életpályát hogyan mesélik el, hogyan jelenítik meg: nem a társadalmi pozíciók, vagy az életpályák, hanem az értelmezés közösségét (közösségeit) kerestük. Nem réteghelyzetek leírására és osztályozására, hanem rétegidentitások feltérképezésére vállalkoztunk.

A 35 elbeszélés elemzése kapcsán az alábbi narratíva-típusokat azonosítottuk:

1. táblázat: Narratíva-típusok az erdélyi vállalkozók történeteiben

A táblázatból a narratíva-típusok gyakorisága mellet az is kitűnik, hogy az egyes elbeszélések általában nem homogének, hanem több narratíva-típus kombinálódik bennük. Jelen tanulmányban nem fogjuk az egyes típusokat bemutatni, hisz azt már korábban megtettük, hanem azt fogjuk szisztematikusan körüljárni, hogy az egyes narratív mintázatoknak, milyen az időszerkezete, illetve hogyan jutnak szóhoz bennük a különböző geopolitikai térreprezentációk, illetve az etnicitás. Az elbeszélés-típusokat e szempontok tárgyalása közben fogjuk érinteni.

 Tér, idő és etnicitás a kilencvenes évek erdélyi átmenet-diskurzusaiban egymásra épülő kulcskategóriák. Ezek vállalkozástörténeteken keresztüli vizsgálata azért is érdekes, mert a vállalkozás, a vállalkozó szintén egy nagyon lényeges tranzitológiai toposz, nevezetesen a sikeres modernizáció, a nyugathoz való felzárkózás, a kommunista múlt magunk mögött hagyásának a szimbóluma. Alapkérdésünk, hogy mindez miként jelenik meg a vállalkozók saját magukról elmondott történeteiben, ha úgy tetszik, miként jelenítik meg a vállalkozók - akiket a kilencvenes évek társadalomtudománya az átmenet hőseinek és nyerteseinek tart - saját modernizációjuk történetét. Ezeknek a személyes modernizációtörténeteknek [iii] milyen az időszerkezete, milyen térreprezentációk tükröződnek bennük, hogyan jelenik meg bennük az Erdélyben, legalábbis, ha a társadalomtudományos kutatások szokásos napirendjéből indulunk ki, kulcsszerepet betöltő etnicitás?

A történetek és az átmenet ideje. A vállalkozói narratívák időszerkezete

A 35 életútinterjú 1999 május-júniusában készült, vagyis 5 évvel e tanulmány (illetve a zárótanulmány) megszületése előtt, és 9 évvel a "múlt rendszer" bukását magukkal hozó események után. Az időpontnak mindkét vonatkozásban (a jelennel és szocialista múlttal szemben) jelentősége van.

• Ha a jelenhez viszonyítva, az öt éve szalagra vett vállalkozástörténetek egy a maitól eltérő diskurzív kontextusban hangzottak el. Elemzésünk kimutatta, hogy a vállalkozók saját magukról mondott történeteit nagymértékben a kilencvenes évek  átmenet-narratívái határozták meg. A beszélők, vállalkozóvá válásuk történetének elmondásával valójában az "átmenetben" pozícionálták magukat. Hipotézisünk szerint az átmenet-narratívák képezte diskurzív kontextus mára nagymértékben felbomlott, elhalványult. [iv]
•  Az adott diskurzív kontextusban azonban a tranzitológiai narratíva időszerkezete meghatározónak bizonyult. Ebben a "nyolcvankilenc" kitüntetett szereppel bír, hisz az új időszámítás kezdetét jelenti. A rendszerváltás nem csak a múlt rendszer politikai-gazdasági struktúráját rombolta le, hanem a régi rendszer narratíváit is felülírta. Ennek a ténynek az elemzett interjúszövegek struktúrája szempontjából meghatározó jelentősége van.

Az alábbi ábrán néhány domináns elbeszélési stratégia belső időszerkezetét kíséreltük meg ábrázolni a domináns tranzitológiai diskurzushoz viszonyítva:

1. ábra. Vállalkozótörténetek az átmenetben. Néhány elbeszélési stratégia időszerkezete

1. A kilencvenes évek vállalkozói: self made manek

Az ábrán látható megvastagított nyíl azt fejezi ki, hogy vállalkozói elbeszélések döntő többsége valamikor a kilencvenes években kezdődik. Ezekben az elbeszélésekben a beszélő nem szól arról, hogy mi volt "annak előtte", életútja '89 előtti részét nem tudja vagy nem akarja beemelni a történetbe. Ezeknek a történeteknek a többsége tipikus self made man narratíva.

Társadalomtörténeti megközelítésben azt szükséges leszögeznünk, hogy a múlt rendszer bukása és a történetek elhangzása közötti tényleges idő kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a vállalkozói identitáskonstrukciók kikristályosodjanak, kereteket kapjanak. Románia helyzete ugyanis a szocialista blokkon belül sajátos volt (legalábbis azokhoz az országokhoz - Magyarország, Lengyelország, Csehország - amelyeknek a társadalomszerkezetét szociológia ebben a periódusban viszonylag részletesen leírta). A rendszerváltást megelőzően ugyanis a vállalkozói pozíciók szinte teljességgel hiányoztak, vagy ha voltak is, rejtve maradtak. El lehet mondani, hogy a '89 előtti Romániában is voltak sok szempontból vállalkozásszerű stratégiák, amelyek a hiánygazdálkodás feltételrendszeréhez alkalmazkodtak. Erről említést tesz a "kamosok" elemzése (Biró és mások 1993), valamint Lăzăroiu is (Lăzăroiu 1999). Magunk az erdélyi mezőségi adventistáknál találkoztunk tömegesen a jelenséggel. Esetükben, mivel a szombatnapra vonatkozó tilalom kizárta az ipari munkavállalást, sokan a fogyasztási szövetkezeteken keresztül kisipari tevékenységbe kezdtek. Ez a hiánygazdálkodáshoz alkalmazkodó kvázi-vállalkozói stratégiák kialakulásához vezetett (Kiss 2003). Ezek azonban rejtett és a rendszer által kriminalizált stratégiák maradtak. Ennek következtében, szemben például a nyolcvanas évek Magyarországával, ahol az önállóságra való törekvés egyes társadalmi rétegek esetében strukturált életvezetési gyakorlattá válhatott (Kuczi 1998),  Romániában nem szilárdulhattak meg az önállóság fele mutató gyakorlatok, és ami számunkra lényegesebb a vállalkozóság diskurzív toposzai sem tudtak kialakulni.

2. A folytonosság megőrzése és a kényszervállalkozás

            A vállalkozót a "rendszerváltó társadalomtudomány" az átmenet nyerteseként tételezte (Sik 1994: 7). Ezt a képet a kilencvenes években kezdődő self made man narratívák tökéletesen visszaigazolják. A rendszerváltás lerombolta a múlt rendszer szerkezetét, ami a vállalkozás kibontakozását akadályozta és ezzel új történetek elkezdésére adott lehetőséget. Az átmenet azonban a régi rendszer "Nagy elbeszéléseivel" együtt emberek százezreinek az addig követett stratégiáit is felülírta, azzal fenyegetve őket, hogy az átmenet veszteseivé válnak. A vállalkozás több interjúban úgy jelent meg, mint lehetőség arra, hogy az elbeszélő megőrizze a múlt rendszerben megszerzett státusát. Ezekben a történetekben a bonyodalmat a társadalmi-gazdasági környezet megváltozása okozza, azzal, hogy az addig követett stratégiákat lehetetlenné teszi. Ezt az elbeszélők nem úgy érzékelik, mint valamiféle felszabadulást, vagy lehetőséget, hanem, mint a társadalmi kockázatok növekedését. Vállalkozóvá válásuk félig-meddig kényszer. Vagy vállalkozásszerűen űzik tovább addig megszokott tevékenységüket, vagy a rendszerváltás veszteseivé válnak.

            A kényszervállalkozó narratívája az ettől abban különbözik, hogy itt az elbeszélőnek nem nyílik esélye arra, hogy konzerválja saját múlt rendszerbeli státusát. Ez az esély nincs a narratíva kifutási lehetőségei között, hisz a bonyodalmat épp az képezi, hogy a rendszerváltást követően az elbeszélő státusa összeomlik.  A szocialista rendszerben megszokott alkalmazotti léttel neki is fel kell hagynia, ráadásul ez a megszokott mindennapi tevékenységek, illetve a kívülről látható társadalmi státus terén is törést jelent.

            Ezzel együtt teljesen világos, hogy két rokon-narratíváról van szó, amelyekben a múlt rendszer a kitüntetett, visszavágyott viszonyítási alap. A domináns tranzitológiai diskurzussal ellentétben a kilencvenes évek ehhez viszonyítva a hanyatlás ideje, a vállalkozás pedig küzdelem ez ellen a hanyatlás ellen.

3. A korábbi átmenet és a megszakadt polgárosodás

            Az átmenettel, amely megtöri a régi rendszer elbeszéléseit és újakat hoz létre új időszámítás kezdődik Erre épül a self made man narratíva, az kilencvenes évek semmiből előtörő vállalkozójának története. A kényszervállalkozó és a státus-őrző, annak ellenére, hogy számára a múlt rendszer a pozitív viszonyítási alap alapvetően nem kérdőjelezi a domináns tranzitológiai narratíva időrendjét. Bizonyos értelemben ezt teszi viszont a korábbi átmenet és a megszakadt polgárosodás narratívája.

            A korábbi átmenet nem önálló elbeszélési stratégia, az ezzel az önbemutatási stratégiával élő vállalkozók is self made manek. Történetük azonban nem a kilencvenes években kezdődik, és ez elbeszélési stratégiájuk lényege: "Tehát ez '89 szeptemberébe kezdődött. Akkor, mikor decemberben itten lődöztek, akkor én már a vállalkozásom indítottam kis műhely formájába'." (K7) A történet arról szól, hogy a szokásos tranzitológiai menetrend valamilyen oknál fogva felborul. Hősünk más akkor felszáll a vonatra, amikor valójában még a jegyek árusítása sem kezdődött meg, majd a vonatablakból nézi, ahogy később a többiek jegyért tolonganak. A korábbi átmenet kézenfekvő esete a külföldről hazatért vállalkozó. Ez az egyik olyan eset, amikor a történetmondó a tranzitógiai diskurzus szempontjából teljesen legitim módon időben távolabbról indíthatja a történetét. Vállalkozásának alapjait külföldön, még a régi rendszer idejében vetette meg.

            A megszakított polgárosodás narratívája nem ismeretlen a társadalomtudományi irodalomban. Szelényi, Juhász Pál nyomán, felállítja azt a tételt, hogy a hetvenes évek háztáji gazdaságaiból kibontakozó paraszt-polgárosodási folyamatba elsősorban azok a csoportok kapcsolódtak be, akik (vagy akinek a szülei) a kommunista rendszert megelőzően egyszer már rajta voltak a polgári fejlődés nyomvonalán (Szelényi, 1992). Bennünket ez a tétel most nem a társadalomtörténeti folyamatok, hanem a társadalmi identitás szintjén érdekel. Tetten értünk ugyanis egy olyan elbeszélési stratégiát, amely képes arra, hogy a múlt rendszert, az elbeszélő tényleges életútját átugorva az egykor volt polgári időket, a családi legendáriumokat integrálja.

A történetek (szín)tere. A narratívák térreprezentációi.

           

            A tranzitológiai diskurzusban az idődimenzióhoz hasonlóan a térreprezentáció is kulcskategória. Diakronikus síkon a rendszerváltás jelentése, hogy a kommunista modernizációs kísérlet megbukott, ezért új (modernizációs) történetet kezdődik Szinkronikus síkon gondolkodva mindez Románia geopolitikai helyzetének az újragondolását jelentette. Az új modernizációs történet ugyanis mintakövető modernizáció: a "nyugati" gazdasági-politikai struktúrák átvétele, majd euro-atlanti integrációs kísérlet. Az integrációs versenyfutás közepette Romániában geopolitikai kérdésfelvetések nagy figyelmet kaptak, de hallatlanul kényes témának számítottak.

            A "közép-európai" országokban, Cseh-, Lengyel-, és Magyarországon ugyanis már a rendszerváltást megelőzően alaposan átstrukturálódott a mentális térszerkezet, mintegy megágyazva a későbbi tényleges geopolitikai változásoknak. Ebben a Közép-Európa fogalomnak volt döntő szerepe. [v] Román elemzők "Közép-Európa-projekt" kapcsán általában azt húzzák alá, hogy egy világos geopolitikai opciónak alárendelt konstrukcióról van szó. A diskurzus funkciója a nyolcvanas években a rendszerrel szembeni ellenállásban volt megragadható, a későbbiekben pedig a tranzitológiai diskurzusban az euro-atlanti integrációval kapcsolatban jutott szerephez. [vi] Romániában a diskurzus azért volt kellemetlen, mert a kilencvenes évekre a "keleti despotikus" Oroszország helyét fokozatosan átvette a "Balkán", vagyis az a "Szentpétervártól Crna Goráig húzódó válságzóna", amellyel szemben Közép-Európa a stabilitás és rendezettség szigete.

            A kilencvenes évek közepéig a román értelmiség egyáltalán nem vett tudomást a Közép-Európa-diskurzusról, amely a poszt-szocialista térséget két részre osztotta. A vita Molnár Gusztáv Problema transilvană  [Erdélyi kérdés] című tanulmánya (Molnár 1997) kapcsán robbant ki, amely román értelmiségiek és politikusok sorát késztette állásfoglalásra. [vii] Molnár tanulmányában Románia egyszerre Kelet és Nyugat (vagyis Közép-Európa), a kétfajta Románia között a határvonalat a Kárpátok vonulata képezi. Molnár szerint: "Az erdélyi románok erőteljes, a regátiakénál egyértelműen nyugatiasabb jellegű kulturális identitása, valamint a viszonylag nagyszámú és jól szervezett magyar közösség léte és a posztkommunista nacionalizmussal szembeni következetes ellenzéki magatartása oda vezetett, hogy a már említett Belarusszal, Ukrajnával és Szerbiával szemben Romániában a mai - vagyis tág értelemben vett - Erdély mint közép-európai fragmentum az ország egészének jövőjét meghatározó szerepet játszhat. Szeretném leszögezni, hogy amikor az erdélyiek (románok, magyarok és természetesen a maradék németek) sajátos kulturális identitásáról beszélek, mindenekelőtt a munka- és az ezzel szorosan összefüggő politikai kultúrára gondolok." (Molnár 1997)  Ebben a "nyugatiasságban" Molnár szerint kulcsszerepet játszik az egykori közép-európai kapcsolatok regenerálódása. Itt a Német- és Magyarország fele mutató kapcsolatoknak van döntő jelentőségük.

            Számunkra teljes mértékben lényegtelen, hogy ezek a geopolitikai tézisek megalapozottak, avagy nem, hogy ténylegesen különbözik-e az erdélyi munkakultúra regátitól, vagy, hogy a magyar-magyar kapcsolatok regenerálódása magába rejti-e egy viszonylag gördülékeny, és "organikus" modernizáció lehetőségét. [viii] Arra viszont már érdemes rákérdeznünk, hogy ezek a konstrukciók reprodukálódnak-e a vállalkozók narratív szövegeiben, hisz ezzel arra kaphatunk választ, hogy mennyire és milyen módon részei a különböző geopolitikai térreprezentációk a vállalkozói identitásoknak. Hogyan tükröződik vissza a történetekben Kelet és Nyugat, hogyan rendeződnek el a magyar-magyar kapcsolatok. Persze legalább ugyanennyire fontos a magyar-román relációt megvizsgálnunk. Ezt a következő, az etnicitásról szóló részben fogjuk megtenni.

            Úgy véljük, hogy módszertanilag akkor járunk el helyesen, ha a térreprezentációk és az etnicitás kérdését a "maga helyén" kezeljük, vagyis ha a szövegeken belüli, a narratív identitáskonstrukciónak alávetett funkciójukat vizsgáljuk meg. Ennyiben módszerünk éles ellentétben áll a survey alapú identitás-vizsgálatokkal, de még inkább azokkal a strukturált interjús kísérletekkel, amelyek úgy ragadják ki ezeket az elemeket természetes kognitív-narratív közegükből, hogy a kontextus elvesztésért még a statisztikai reprezentativitást sem kapják meg cserébe. A geopolitikai reprezentációkat, majd a következő fejezetekben az etnicitást így az egyes elbeszélési stratégiák szerint külön tárgyaljuk. Ezt foglalja össze a mellékletként csatolt táblázat.   

            A táblázatból elsőssorban az derül ki, hogy a vállalkozók elbeszéléseiben az átmenet geopolitikai diskurzusai korántsem annyira megkerülhetetlenek, mint a domináns tranzitológiai narratíva diakronikus vonatkozásai. Vállalkozóinknak ahhoz, hogy a kommunista modernizációs kísérlet bukásával új történet kezdődik, úgy tűnik mindenképpen viszonyulniuk kell, ahhoz viszont nem feltétlenül, hogy ebben mi a szerepe Nyugatnak, vagy az "anya-magyaroknak". A legtöbb vállalkozói narratívában ezeknek a geopolitikai vonatkozásoknak nincs szerepük. Másodsorban az is egyértelmű, hogy a magyar-magyar reláció, illetve a bármiféle geopolitikai diskurzus nem esetlegesen jelenik meg: egyes elbeszélési stratégiákban van, másokban nincs funkciója.  Vizsgálati módszerünk előnye épp abban ragadható meg, hogy ezek a reprezentációk eredeti helyükön, a narratívaként értelmezett identitáskonstrukciók részeként értelmezhetjük.

1. A magyar-magyar kapcsolatok

  

            A magyar-magyar reláció négy vállalkozói elbeszélésben jelenik meg. Egy elbeszélésben a vállalkozás lényege a magyar-magyar csere, a másik három esetben a vállalkozás a migrációval függ össze.

1.a. Modernizációs minta. A magyar-magyar csere: modernizációt "az itteni hagyományokért"

            Kolozsvári interjúalanyunk gépészmérnök, a múlt rendszerben különböző ipari munkahelyeken dolgozott. A nyolcvanas évek végén egy nagyipari vállalt informatikai részlegén helyezkedett el. Itt szerzett tudását kamatoztatja a kilencvenes évek elején a formálódó RMDSZ-ben. 1990-ben, mikor állami munkahelyét otthagyja 50 éves. A vállalkozás lehetőségét az RMDSZ-ben való részvétel teremti meg számára, hisz a Szövetséget lépten-nyomon magyarországi vállalkozók keresik meg különböző ajánlatokkal, vagy egyszerűen mint érdeklődők:

" - K. S, 58 éves gépészmérnök vagyok, - - - - - 1990-ben az RMDSZ-hez jöttem dolgozni. Előtte a számítóközpontban dolgoztam és a változáskor, tehát '89 decemberében jelentkeztem az RMDSZ-be, hogy biztos szükség lesz nyilvántartásra és számítógépes feldolgozásrsa, és felajánlottuk a segítségüket, és a kilencvenes év folyamán, akkor egy nyilvántartást próbáltunk Kolozs megyében egy ismerősömmel, barátommal. Elindítottuk és '90 decemberében áthívtak, hogy jöjjek ide RMDSZ alkalmazásba, [egy szót nem érteni] és legyen, az Országos Titkárságnak lettem az informatikusa. '91-es év, tehát elkezdtük a munkát, akkor szerveződött az RMDSZ, és ugyanakkor nagyon sokan megindultak Magyarország felől, érdeklődők, gazdasági kapcsolatot keresni. És innen jött az ötlet, hogy jó lenne egy vállalkozást kezdeni, és egyik barátommal létrehoztuk egy kft-ét mezőgazdasági profillal CORPUS néven és főleg kereskedelemre gondoltunk, megkezdtük a piackutatást, az elképzelésünk az volt, hogy az itteni hagyományokat külföldi kisgépekkel, amiket nálunk nem gyártottak kicseréljük, vagy egyéb szükséges mezőgazdasági cikkel. El is indult, hát az első akciónk az volt, hogy [egy szót nem érteni] valamit valamiért. Kaptunk egy magyarországi kereskedőt, aki kalotaszegi festett bútort kért, cserébe a kis rotációs kapákért. Nekifogtunk, elmentünk Mérába, lemásoltuk a bútorokat, az alaprajzot és a mintákat, egy székelyföldi asztalossal megcsináltattuk a teljes lakberendezést és otthon a szétosztva a család és nagyon sokan kifestettük a mintákat, tehát a pauszpapíron létező és a színek benne, a színek be voltak jelölve, a tulipános és írásos minták, a feleségem a lányom, mindenki festett és a rokonság is. Így összehoztunk öt kalota---, mérai bútort, amiért kaptunk 10 darab rotációs kapát. Ez volt az első nagy akció. Persze nagy sikere volt, szétkapkodták, mert abban az időben nem volt kisgép, és persze közben az RMDSZ-nek dolgoztunk, tehát ezt munkaidő után csináltuk. Megpróbáltuk, állandóan jöttek a magyarországi  vállalkozók, erre álltunk rá, Magyarország és Erdély kapcsolat." (K8)

            Interjúalanyunk küldetéses vállalkozó és nem véletlenül. Ebben a közegben a vállalkozás sikere elválaszthatatlan a szimbolikus javakhoz való hozzáféréstől. E nélkül nem lehet sikeres sem a "hagyományok" piacra vitele, sem a mezőgazdasági cikkek kereskedelme, ez utóbbiról ugyanis megtudjuk a későbbiekben, hogy részben közpénzeket mozgat meg. Ebben az elbeszélési stratégiában a magyar-magyar reláció úgy jelenik meg, hogy az erdélyi vállalkozó az autenticitást (vagyis a székely asztalosok által készített és a családtagok által festett "eredeti" mérai bútort) [ix] viszi piacra, és egyben elkötelezett a vidék modernizációja iránt. A küldetés kettős.

            Elbeszélőnk számára azonban a stratégia nem bizonyult járhatónak, mivel az RMDSZ-en belüli viszonyok stabilizálódása után lehetetlenné vált a szimbolikus javakhoz való hozzáférése:

"Úgyhogy sokszor volt olyan, hogy egy adott pillanatban, miután megalakítottam a kft-ét, jöttek, érdekelt, hasonló profil, na hát akkor üljünk le. Na aztán volt ilyen, hogy azt mondja, most állj meg, nem a te saját tárgyalóasztalod (nevet). Na aztán a végén az lett, hogy eljöttem az RMDSZ-től és csak a saját céggel kezdtem foglalkozni, mert nem ment a kettő együtt, mert azért egész embert kíván mind a kettő. És jöttek az RMDSZ-hez, jöttek a fiatalok, mi voltunk az úttörők abba az időbe." (K8)

            Ezt követően a vállalkozói identitását is újra kell konstruálnia. Ezt egy self made man narratíva segítségével teszi meg, az új vállalkozást kifejezetten szembeállítva a régivel és egyben leszámolva a küldetéssel. Ezzel párhuzamosan a magyar-magyar reláció is leértékelődik.

1.b. Modernizációs minta - beavatás.

            A magyar-magyar kapcsolatok legkézenfekvőbb ábrázolásmódja a magyarországi modernizációs minta. A geopolitikai diskurzusokban az erdélyi modernizációt a magyarországi közeggel való kontaktus előrelendítheti, hisz Magyarország a modernizációs lejtőn egy fokkal feljebb áll, bizonyos szempontból, "egy kicsit" Nyugat.

            Ezt a tézist a szociológia (antroplógia) nyelvén a csíkszeredai "kamosok" fogalmazták meg, a Székelyföld vonatkozásában. A magyarországi vendégmunkás hálózatok a kilencvenes évek elején felálltak, és bár a szerintük a vendégmunkások számára továbbra is a székely falu marad a referencia-közeg, a kilépés hozzájárul a vidék modernizációjához. 

            Bodó Julianna tanulmányában azt olvashatjuk, hogy "a külföldi munkavállalás a nyitás, a kitekintés egyéni megtapasztalásának egyik formája," (Bodó 1996: 70) a vendégmunka "egy kisméretű és egyelőre kevés legitimitással rendelkező" (U.o.) rétegen keresztül, amelyet a szerző azokkal azonosít, akik a magyarországi vendégmunkával szerzett pénzből otthon (a székely faluban) vállalkozást indítanak, modernizációs tényezőként hat a vidék "kvázi archaikus társadalmában" (U.o.: 71). Az említett szűk csoport jellemzője, hogy azt remélik, hogy a vendégmunka által otthon fognak másképp élni. Ebben a "másban" a modernizációs minta a magyarországi tapasztalatból származik: "egy tárgy, egy beszédfordulat, egy viselkedési minta az egész életvitel másságát, ígéretességét jelenti" (U.o: 78). 

            A Bodó által leírtak (a magyarországi modernizációs minta) a beavatási rítusként leírt vállalkozástörténetekben jelennek meg. A beavatás-narratíva a mesterségtanulás ősi formuláját idézi, amikor a fiatalember segédnek áll és kitanulja, ellesi a szakmát. Miután mindent megtanult maga is műhelyt nyithat (vagyis jelen esetben vállalkozásba foghat). Ennek mintájára vállalkozó a legjobb munkásból, vagy a legjobb szakemberből lehet. A kilencvenes évek beavatás-történeteiben a leendő vállalkozók vendégmunkásként Magyarországon tanulják a szakmát.  Ez ad lehetőséget arra, hogy itthon vállalkozóvá váljanak:

"Akkor ott, bekerültem egy ilyen kőműves brigádba, kint Magyarországon, ott kezdtem el dolgozni, segédmunkásként. Ott dolgoztam' 95-ig, segédmunkás vótam, ott tanultam meg nagyon sok mindent, csempézést, vakolástól elkezdve házépítésig, ott tanultam meg, hogy a rajzokat hogyan kell kezelni. Nagyon sokat tanultam abból, hogy minőségi munka, tehát olyant kell csinálni persze - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -Hazajövögettünk, itthon is melózgattunk, aztán kezdtük kezdeni ezt a kőműves melót, munkát, aztán támadt egy ötlet, hogy jó volna vállalkozást csinálni. Persze ez akkor csak terv volt, akkor még visszamentünk Magyarországra, mondtuk a főnökünknek, hogy szeretnénk egy vállalkozást csinálni, mit szól hozzá. Azt mondta, hogy őszerinte, már annyit tanultunk, hogy annyit tudunk, hogy őszerinte nyugodtan nekifoghatunk akárminek, mert meg tudjuk úgy csinálni, hogy megfeleljen a lehetőségnek (…). Szóval munka után rendet hagyj, ez volt, ez volt, amit tanultam nagyon sokat Magyarországon, a minőséget." (U3)

Ilyen körülmények között Magyarország felértékelődik, a pozitív példa, igazodási pont szerepét tölti be, amihez képest Erdély elmaradott.  

"Én odakünt, amikor kimentem, akkor, jöttem rá, mert addig mi el voltunk zárva itt Erdélyben, amikor kimentünk, az igazság az, hogy még a mozgólépcsőre sem tudtuk, hogy kell felállni. Hülyeség (nevet) nem tudom, hogy érdemes volt-e belemondani, de ez így volt. Nagyon tapasztalatlanok voltunk, ez a - - , hogyha innen, mint Erdélyből is, nem lehetett volna ez a lehetőség, hogy az emberek innen kimenjenek Magyarországra dolgozni, én szerintem sokkal több szegény ember volna, és Magyarországnak lehet köszönni, nem tudom, ki hogy van vele, de én most is amellett vagyok, most is, s merem elmondani akárki előtt, hogy ha Magyarország nem lett volna, nagyon sok ember szegény maradt volna, s nagyon sok ember van, aki tanult kint szakmát. Nagyon sok, nagyon sokan megtanulták aztot, hogy, nem csak meg kell csinálni a munkát, mint ezelőtt, hogy ahogy hallottam a régebbi kőművesektől, s vállalkozóktól, hogy megcsináltál egy munkát de, azt úgy csináltad meg, hogy "csak megcsináltad". Szóval nem volt idő megcsinálni, nem volt minőségi munka. Mihelyt kimentem Magyarországra, láttam és hallottam, hogy mi van ott, az emberek másképp dolgoztak, én kőművesmunkával dolgoztam a katonaságnál, de amikor kimentem, egészen más technológia van náluk, másképp volt minden, mindent másképp csináltak, szóval egészen más technológiával dolgoztak Magyarországon. Szerintem Magyarországnak köszönhetik a szakemberek, nagyon sok szakember, úgy ács, asztalos, szóval többféle munka, főleg kőműves meló, nagyon sokan megtanulták ott." (U3)

Az "itthoni" (vállalkozói) tevékenységet is a modellkövetés legitimálja:

"Székelyudvarhelyt csináltunk egy házat, ami nagyon szép most is, egyet csináltunk most Szentkeresztbányán, amit tiszta magyar stílusba csináltuk, Magyarországon dolgoztunk, pontosan azokkal az anyagokkal,- - -  énszerintem nagyon szép ház, az út mellett egy sárga, olyan  ház nincs is Nagyfaluba mondjuk, hogy akinek van pénze, s megengedheti ezt. Ott tudtuk megmutatni, hogy tényleg, hogy mit tanultunk Magyarországon, mert azokkal az anyagokkal dolgoztunk, mint Magyarországon, ugye most már itt is lehet kapni mindent, amit Magyarországról szereztünk." (U3)

            Az interjú-részletekből az is nyilvánvaló, hogy Magyarország nagyon egyértelműen modernizációs mintaként jelenik meg. A modernizációs mintát - a tudást - a vendégmunkás a beavatási rítuson keresztül szerezheti meg, majd hozhatja el saját elmaradott közösségébe. Ebben a közösségben vállalkozói pozícióját ez a (modernizációs) tudás legitimálja. Azért sikeres vállalkozó, mert tud olyan "szép sárga házakat építeni, amilyenek Magyarországon vannak".

1.c. Az elismerés megtagadása

            Szintén székelyföldi elbeszélőnk, Etelka azonban a domináns modernizációs elbeszélés visszáját is megfogalmazta. [x] Számára a vendégmunkás(feleség) lét nem beavatás, hanem a kirekesztettség, a perem-lét megtapasztalása.

            Elbeszélőnk családjával együtt a kilencvenes években költözött vissza falura, azelőtt a szocialista iparpolitika logikájából adódóan nehézipari központokban telepedtek le. A román nehézipar összeomlása kényszeríti vissza őket falura. Kilencven után ipari munka hiányában a férj magyarországi munkavállalása törvényszerű. Etelka arról mesél, amikor a kilencvenes években újra elhagyja a falu világát. Ismét férjét követve. Most nem a szocialista típusú modernizáció által kínált munkáslétet, hanem a magyarországi vendégmunkás státust tapasztalja meg. A vendégmunkás státust két azonosnak hitt világ (Erdély és Magyarország) különbözőségeként éli meg, ami számára traumatikus élmény. Úgy hitte, hogy Magyarországra "haza megy", ismerős világot talál, melynek egyenrangú tagja. Az elismerés alapja a közös etnikum kellene legyen, az "egyetemes magyarság". Az elismerés azonban elmarad. A második migrációs tapasztalat radikálisan más, mint az első, a szocialista urbanizáció. A szocializmusban a család munkás-identitása elismerést nyert, pedig a város ahol éltek dominánsan nem magyar etnikumú volt. Ezzel szemben a "magyar világban" elbeszélőnknek nem sikerül elismertetnie magát. Narratív terminológiában az elismertetés - az identitás-politika - kudarca azt jelenti, hogy az önmagunkról mesélt történetek különböznek a mások által rólunk mondott, vagy elképzelt történetektől. 

            A vendégmunkás lét kiszolgáltatottsága egy megrázó élmény formájában rögzült és kerül bemutatásra. "Az esti csöndben" egy szabadon engedett kutya tör rá s csak a bőrkabátja menti meg attól, hogy a kutya "nem rágta ki a vénám és a karom és a nyakam". Másnap valamilyen formában elégtételt szeretne venni, legalább úgy, hogy az életmentő bőrkabátot kifizetteti az eb gazdájával. A gazda azonban nem hajlandó elismerni a kárt, hanem azt kérdi: "hogy miért, azt a bőrkabátot hol varrták?"  Ezzel nagyon világosan kijelöli elbeszélőnk helyét a befogadó társadalomban: egy román(iai) vendégmunkás felesége. Emblematikus az is, hogy az eb-tulajdonost elbeszélőnk, mint "egy magyar állampolgárt" emlegeti, aki ráadásul "tanult ember", katonatiszt. Az eb-tulajdonos viselkedésére az egyetlen logikus magyarázat a megfelelő ismeretek hiánya lehetne, azonban ez kizárható, mivel az illető tanult ember. Tudatos el nem ismerésről van tehát szó. Ezzel az otthonosságba, a "magyar egyetemességbe" vetett remények szertefoszlanak, a lokális sajátosság, az erdélyi mi-csoporthoz való azonosulás kerül előtérbe.

            Ebben a történetben az otthoni vállalkozás egyben a vendégmunkás-lét alternatívája és a magyarországi minta totális elvetése. A család otthon a faluban egy butikot nyit, elbeszélőnk pedig azt hangsúlyozza, hogy nem magyarországi használt ruhát árul. Az elbeszélés részletes elemzéséből ugyanakkor az is kiderül, hogy elbeszélőnk nem pusztán a magyarországi minta ellen lázad, hanem az ellen a "férfivilág" ellen is, amely a vendégmunkát, mint beavatást és a "tudás" hazahozását, majd az elmaradott vidék "megtermékenyítését" ábrázolja. Története az érem másik oldala, a faluból nézve leleplezés: a magyarországi mozdulatok és gesztusok hősei, a sárga házak építői Magyarországon megvetett vendégmunkások.

           

2. Románia és az "igazi" Nyugat

 

2.a. A monarchia vándorai és a vasfüggöny

            Kolozsvári elbeszélőnket, Ernőt már többször idéztük, [xi] mint külföldről hazatért vállalkozót és mint a kommunista rendszer által lerombolt polgári hagyomány örökösét. Történetében a Kelet és Nyugat viszonynak kulcsszerepe van. Elbeszélése tulajdonképpen két síkon játszódik, egyrészt a családi legendáriumok, másrészt a németországi emigráció élményei elevenednek meg benne.

"A családomnak egy része, az mindig valahonnan valahová menekült, mint nagyon sok Erdélyben megtelepedett ember. Volt az örmény rész, akik - - - - - - - Anatólián is keresztül érkeztek ide, tehát ez az örmény szál volt, a menekülés volt, amelyik török fennhatóság alól került Romániába, hát ez a, elsősorban a családnevekről tudom, tehát amelyik Moldván megtelepedett, azok már, másfajta névadási gyakorlat volt ott, tehát a családnevekben a török volt, ami végigkövetett, Duduc, Csausz, Izmáel, ezek egyértelműen törökös hangzású nevek. (…)

 Anyai nagyapám, ő meg zsidó volt, ő, ahogy a mesébe mondják, hogy a falusi, egészen kisvárosi zsidó kocsmárosnak a hetedik és legkisebb fia, aki tanult a családból s ahhoz, hogy tanulhasson, azért mindig kiválót kellett produkálni, ahhoz hogy legyen ösztöndíja. Ő tudatosan készült erre a feladatra, mert hát lényegében akkoriban az első világháború küszöbén, elején, előtt egy európai zsidónak a max - -, tehát mint hivatás, mint karrier ez volt nyitott, igazából a célja, a Keleti Akadémiát végezte el, - - - - - - - - - - - - - - - - - - a k.u.k-nak kereskedelmi kiküldöttje volt, Szentpéterváron, Isztambulban, Tuniszban és Bukarestben. Így került Bukarestbe. Levelező volt a kiküldött, apránként elkezdett az ő saját üzletével is foglalkozni. Cégeknek a képviseletét látta el, főleg német és osztrák cégek képviseletét, több nyelvet beszélt persze, a sors iróniája folytán többet között a (pár szót nem érteni) termékeit is képviselte Bukarestben. Ő az elszabaduló indulatok, a vasgárdista indulatok elől telepedett vissza, jöttek vissza nagyanyámmal. (…)

Apám egy nagyon kemény protestáns, protestáns családba született bele, bele a közepébe (…).

Aztán átkerült a család Szászrégenbe, édesapja építkező volt, Baumeister, építőmester, aki a szászrégeni hagyományoknak megfelelően, az erdélyi hagyományoknak megfelelően, miután végzett Budapesten, akkor megindult Bécs, Németország, mint vándormester és úgy került, és tértek vissza mindig, ahonnan elindultak, a szülőfalujukba. Úgyhogy Szászrégen első vasbeton építménye, az nagyapámnak a munkája. Apám őt nem ismerte, négy-öt éves volt, amikor egy munkabalesetbe' meghalt és nyomorúságos körülmények között élt és édesanyja újranősült egy szász úriemberrel, aki szintén építkező volt, aztán társa volt apámnak. A gazdasági válságba' tönkrement, klasszikus váltóaláírásos mese, tönkrement, úgyhogy aztán úgy kezdett neki egyetemre, Bukarestbe közgazdaságit, úgy hogy focizott, mert nagyon tehetséges focis volt és akkor az, hogy ő ottan fenn tudta tartani magát, az azért volt, mert focizott. Utána egy svájci cégnél kapott munkát, amelyik fakitermeléssel foglalkozott, elkezdte, mint fent a hegyekben, köbözött, vágással, kivágják a fát, méri, köbözi, jelentést ad és egészen addig, hogy az erdélyi részleg vezetése után az egész magyarországi vállalkozásnak a vezetője lett. És így került ki Ausztriába meg így került vissza Erdélybe. Mondjuk ez volt. Itten a, mi az hogy vállalkozni, mi az, hogy üzlet, mi az hogy főnök-beosztott viszony, mi az, hogy megbízhatóság, mi az hogy  - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -, ezek mind, azért, mert volt egy hagyománya a mesékben, a sztorikban, - - - - - - - - - a gyerek, aki felnéz az apjára, a visszatérő sztorikba volt." (Kv01)

A polgári felmenők közös tulajdonsága, hogy mindannyian az egykor volt Monarchia kozmopolita vándorai, akik szabadon mozognak a Németországtól és Svájctól Szentpétervárig, Isztambulig, Tuniszig és Anatóliáig terjedő térségben. Mindezt nem határátlépésként élik meg. Az is hozzá tartozik, hogy közben etnikumok, identitások között is mozognak. Az etnikai identitás számukra nem esszenciális szubsztancia.

            Bár a terület, amelyet a rokonok bejárnak, Kelet és Nyugat fele/felől egyaránt nyitott, a családi legendáriumokból, pontosabban a jelen horizontjából életre keltett egykori szereplők mozgásában mégis kiérzünk egyfajta rejtett Kelet-Nyugat szembeállítást (meta-elbeszélést). E szerint polgárosodást képviselő etnikumok (a zsidó, örmény, német és német hagyományban nevelkedett magyar felmenők) a Nyugathoz tartoztak, vagy legalábbis arra fele mozogtak. A felmenők Budapesten, Bécsben, Németországban képezték magukat, majd ezt a tudást hozták haza. A Kelet, vagyis, mindaz, ami nem polgári, azonban nem Erdéllyel, hanem leginkább a létező szocializmussal (nem annyira egy földrajzi térséggel, mint inkább egy korszakkal) azonosítható. A Kelet-Nyugat szembeállítás, a különböző térségek közötti átjárás megszüntetésével, és az egykor volt világ elsüllyesztésével maga is a létező szocializmus terméke.

            Ezt szem előtt tartva érthetjük meg elbeszélőnk németországi emigrációval kapcsolatos elbeszélését, amikor a nyolcvanas években a vasfüggönyt átlépve a német bürokrácia falába ütközik:

"De valahogy nem tudtam megemészteni azt demokr-, azt a fajta bürokráciát, ami ott volt, amelynek vannak nagyon jó oldalai, és vannak [nem érteni pár szót]. Az, hogy te tényleg minden pillanatban kell tudják, hogy te hol vagy, hol laksz, hol vagy bejelentkezve, miből élsz, mit csinálsz, ez engem nagyon zavart. (...)"

            Az elválasztással, a megkülönböztetéssel a vasfüggönyön túl, Németországban is szembesülnie kell. A német hatóságokkal való szembesülésének története igen tanulságos:

"Számomra mégis a legfontosabb az volt, mint vállalkozó, mint jövendőbeli vállalkozó, az, hogy én mindig el kellett játszódjam azt, hogy én tudok németül,  azért, hogy ne küldjenek el német iskolába, azt nem akartam - - - - - - - - - - - - - - - - - - - Az egy olyan, hogy egy évig jársz naponta hét órát, van egy munkahelyed, tanuljál németül olyanokkal, akik húsz év és hatvan év között vannak, nagy részének semmi fajta motiváltsága nem volt, hogy megtanuljon németül Én amiket meséket hallottam én azt mondtam, hogy ez egy olyan hely, hogy megszöknék, az én stílusom,- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - mozgékonyság-igényemnek nagyon nem tetszett. Amit láttam, hogy szakmát kell, hogy tovább fejlesszem magam mint gépészmérnök. Ahhoz az kellett, hogy el kellett hitessem, hogy én annyira tudok németül, hogy el tudjanak küldeni. Mindig, mielőtt elmentem volna az illetékes hivatalba, az ottjártakat, ilyen lengyel bentlakásban laktam, tehát a lengyel gettót mindig kifaggattam, hogy ki volt ott, miket kérdeznek, mik a visszatérő kérdések, arra megfogalmaztam a válaszaimat, leírtam, betanultam. Tehát úgy készültem, hogy voltak a lehetséges kérdések és az én válaszaim, és a lényeg az volt, hogy minél hamarabb abba az irányba tereljem a szót, hogy én el tudjam mondani a beszédemet, hogy már előre, az ő lehetséges kérdéseire már válaszoljak, tehát ne várjam meg, úgy hogy az első egy-két kérdés után én már az ő lehetséges kérdéseire már válaszoljak. Na aztán így elküldtek. Kaptam egy egyéves ösztöndíjat. Egy három hónapos, a három hónapos után volt egy felmérés, s ha a felmérésen mit tudom én milyen eredményt értél el, akkor jött további kilenc hónap. Na hát ezt nagyon élveztem. Életemben először volt az, hogy tanultam, olyasmit tanultam, amit szerettem és mindenem megvolt hozzá. Bentlakásom, ha ott akartam lakni, utamat fizették, ha nem akartam ott lakni, gyakorlóterem volt, számítógép-könyvtár, mindenféle [nem érteni pár szót] ott állt rendelkezésemre. És ez azért volt nagyon jó, mert ez egy ilyen vegyes társaság volt, nemcsak ilyen Ausländerek meg Aushaltenek voltak, hanem voltak ilyen továbbképzés alatt álló németek."

            A történetben Ernőt a német hatóságok kategorizálni akarják, mégpedig német nyelvtudása alapján. A tét többszörös: egyrészt Ernő adminisztratív státusa, másrészt identitása. A családi legendáriumok hősei otthonosan mozogtak térségek és identitások között, Ernőt ezzel szemben az fenyegeti, hogy a német hatóságok idegenként kategorizálják. Valószínű, hogy Ernő Németországba történő kiutazásában szerepet játszott a német etnikai származásra való utalás. Az identitásoknak ez a többszólamú játéka kerül veszélybe, ha Ernőt az "Ausländerek meg Aushaltenek" közé sorolják. Ernő cselhez folyamodik: kifaggatja a "lengyel gettót" és betanulja a lehetséges kérdéseket és a rájuk adható válaszokat. Sikerül megtartania "beszédét" és ezzel elkerüli az adminisztratív szempontból és saját identitáspolitikája szempontjából egyaránt kedvezőtlen besorolást. Igazából ekkor lépi át a vasfüggönyt, ekkor hagyja maga mögött a szocialista múltat, ami érthetővé teszi, hogy miért tartja számon vállalkozástörténete jelentős állomásaként a momentumot.   

2b. A gyarmatosító nyugat és a honi vállalkozó

            Következő elbeszélésünkben a self made man narratíva a honi vállalkozó küldetéséről szóló elbeszéléssel keveredik.

Interjúalanyunk 1957-ben született Temesváron.1978-ban fia született. A hetvenes nyolcvanas évek végén szerez közgazdász diplomát. A temesvári Bőr és Kesztyűgyár alkalmazottja lesz. 1983 - lánya születik. 1992-ben kilép az állami alkalmazásból. Férjével fagylaltgyártásba és üdítőital-kereskedésbe fognak. Ezt követően egy panzió üzemeltetésébe fognak bele. Mindkét vállalkozást abbahagyják. Egy fogászati magánrendelőt szerelnek fel. Orvosokat szerződtetnek. A temesvári bőrgyár egy régi kliense, egy olasz vállalkozó felajánlja, hogy közös vállalkozást indítsanak. A gépek az olasz vállalkozó tulajdonát képezik. Az alapanyagot az olasz szállítja és viszi el a kész termékeket. A vállalat döntően nyugati piacra termel. Az első alkalmazottak döntően moldvaiak, a jelenlegi ötvenöt alkalmazott többsége viszont magyar. Az interjú időpontjában elbeszélőnk a kesztyűgyárat, míg férje a fogorvosi rendelőt vezeti.

Már az életesemények szelektálása is arra utal, hogy tipikus self made man narratívával van dolgunk. Mintha '89 előtt "nem lett volna élet". A '89 előtti periódusra vonatkozó információink származtatott életesemények, vagyis azokat nem egy erre vonatkozó narratívából tudjuk meg. A narratíva '89 után kezdődik, azzal, hogy a beszélő elhagyja az állami munkahelyet és férjével különbféle kisvállalkozásokba kezd: fagylatot gyártanak, üdítővel kereskednek, panziót működtetnek. A történet alapkerete tényleg a self made man narratíva:

"Tehát mondjuk úgy, hogy a forradalom után '92-ben minden bátor ember, aki bízott a saját erejében és a saját képességeiben megpróbált egy új gazdasági légkörbe átlépni és ebbe a, tehát hogy hozzájáruljunk ahhoz, hogy ezt a gazdasági piacot, konkurens piacra átlépni, tehát nem egy központi rendszerű iparban dolgozni. ---------- Én, --- nagyon határozottak voltunk, a gond csak az volt, hogy amikor megkezdtük, akkor az agyunkon és a tapasztalatunkon kívül nem volt semmink, tehát képességeinken nem volt semmi, tehát nem pénzen indultunk ennek neki, hanem, sok, sok odaadással, nagy, nagy, nagy erőbedobással."  (TM04)

Ugyanakkor a továbbiakban mindez a küldetéses vállalkozó elbeszélési sémájával egészül ki, amely itt a honi vállalkozó meta-elbeszélésére épül. Ebben a meta-elbeszélésben a honi vállalkozó ellentéte a külföldi tőkés, aki esetünkben történetesen az olasz partner:

 "Mit jelent egy vállalkozás, egy olasz vállalkozás? Vagy olasz-magyar (román) vállalkozás, amibe én 50%-os részvényes vagyok? Tehát ez azt jelenti, hogy az egész munka az enyém, én menedzselem, az olasz pedig, nem is végleges import, hanem csak időleges importtal hozza a gépeket, ugye a varrógépeket, amit, tehát nem száll át a társaság tulajdonába! Tehát maradunk ott, hogy a árpolitikájuk is, amit velünk folytatnak az olaszoknak semm--, nem egy olyan árpolitika, ami minket pozitívan befolyásolna. Mivel ő hozza a rendeléseket ugye, az ő olasz cégén keresztül utána megy ki nyugatra. Mi a legnagyobb, ismétlem, legnagyobb cégeknek Európában dolgozunk éhbérér!" (T4)

A nyugat-európaiak Romániában gyarmatosítóként, kizsákmányolóként viselkednek. Nincs társadalmi beágyazottságuk és a társadalom iránti felelősségérzetük. Terjeszkedésük célja a profitszerzés, illetve a kockázatok exportálása:

"Most például egy példát mondjak a cipőiparról: százával szűnnek meg a cipőgyárak Olaszországban azért, mert, mert ott borzasztó nagy súlyt fektetnek arra, hogy ne a mérges, mert ezek mérges ragasztóval dolgoznak ugye a cipőiparban, tehát az ottani ekológikus követelmények nagyon nagyok, százával szűnnek meg a gyárak, itt ellenben megalakulnak, csinálják, megy a román ember, megy a magyar asszony varrni oda a mérges levegőbe és itt csinálják a cipőgyárakat s azt mondják, hogy befektetés!" (T4)

            Saját vállalkozói identitását (a self made man narratíva mellett) ezzel szemben fogalmazza meg. A honi vállalkozót a küldetéstudat, a saját társadalma iránt érzett felelősségtudat különbözteti meg a külföldi tőkéstől. Az átmenetben éppen ezért fontos, hogy a honi vállalkozói osztály is kialakuljon, hisz a nemzetközi tőke csak a kockázatokat telepíti ki Romániába, kizsákmányolja a munkaerőt és rövidtávra építkezik. Ezzel szemben a honi vállalkozónak bensőséges viszonya van a saját társadalmával, alkalmazottaival. Érdekes módon a self made man narratívaként induló történet ezen a ponton visszanyúlik a rendszerváltás előtti időkbe:

"Én kesztyűs vagyok, szeretem ezt a kifejezést használni, mert nagyon nagyon régre, 12 éves koromra visszahúzódik ez, s mindegy a sors intésének néztem azt, hogy kesztyűs legyek. Mikor először levettem egy hideg télen a kesztyűm, a kezemről a kesztyűt, és egy koldus néninek feladtam a kesztyűt, és az a koldus néni sírt és megáldott, hogy a kesztyűk nekem sok pénzt hozzanak. S ezt, amikor végeztem az egyetemet, és a munkahelyemet a temesvári kesztyűgyárba kaptam, oda neveztek ki, akkor err--, ez eszembe jutott, utána, mikor kiléptem és szintén egy olasz kesztyűs ajánlotta fel, hogy kesztyűgyárat csináljak, azt mondtam, ez megint a sors intése, tehát én kesztyűs maradok, kesztyűket csinálunk ugye továbbra is, és mondjuk az én meszázsom [xii]   az, hogyha mindenki mindenütt kesztyűs kézzel bánna egymással, úgy a magyarok, mind a románok, úgy a politikusok azokkal, akik igazán dolgoznak, ha mind-mind kesztyűs kézzel bánnánk egymással, az élet szebb volna (derűsen) és igazabb." (T4)

3. Etnicitás a vállalkozástörténetekben: román-magyar reláció

           

            Ha az Erdélyről szóló társadalomtudományos munkákból indulunk (különösképpen ha a kilencvenes évek termését vesszük szemügyre)  ki azt hihetjük, hogy az etnicitás az erdélyi társadalmi jelenségek megértésében az etnicitás megkerülhetetlen. 2000-2002 között a Mi újság a kelet-közép-európai szociológiában? Elnevezésű projekt keretében Sólyom Andreával áttekintettük a romániai szociológia kilencvenes évekbeli termésének egy részét. A szociológiai szaklapok mennyiségi tartalomelemzése révén igazolható, hogy a bukaresti szociológusok a kilencvenes években, amennyiben Erdélyről írnak általában az etnicitásról írnak (Kiss - Sólyom 2002). E mellett az Erdélyről szóló magyar nyelvű szociológiai irodalom is az etnicitást állítja reflektorfénybe. Ha a kilencvenes években magyar mintán végzett survey jellegű vizsgálatokon végigfutunk azt találjuk, hogy a vizsgálat leggyakoribb tárgya az etnicitás. [xiii] A vizsgálatok nyomán született anyagok közül a Kárpát-projekt feldolgozását (Csepeli - Örkény - Székelyi 2002), Veres Valér tanulmányait (Veres 1997, 2000), illetve a Balázs Ferenc Intézet egykori munkatársai közül Kiss Dénes munkáját (Kiss 2001) tartjuk szükségesnek kiemelni. Ezeket tartjuk olyan elemzéseknek, amelyek az etnikai identitások vizsgálatában a survey módszer nyújtotta lehetőségeket leginkább ki tudták használni.

Ezen eredmények némelyikével szembesíteni fogjuk a magunkéit, azt azonban le kell szögeznünk, hogy eltérő módszertani alapállásunk miatt ezek nem egyneműek, így érvelésünk semmiképpen nem lehet a survey alapú vizsgálatok cáfolata. A survey vizsgálatok előnye, hogy a vizsgált népességre reprezentatívak. Az identitásvizsgálatokban azonban ezért igen nagy (meglátásunk szerint más területekhez viszonyítva nagyobb) árat kell fizetnünk.

Egyrészt survey módszerrel végzett vizsgálatokban az etnikai identitás egy adott népességet jellemző konfigurációja reprezentatív mérések statisztikai megoszlásaiként értelmeződik. A válaszok előre megformázottak és szövegkörnyezetükből kiragadottak. Pl. nem tudhatjuk, hogy milyen narratívák keretében nyer értelmet az, ha a magyar válaszadók jelentős része a románokat butának vagy primitívnek jellemzi. Milyen kontextusban van ennek a kijelentésnek relevanciája, illetve milyen kontextusban nincs? Befolyással van a mindennapi viselkedésre? Kulcselme a személyes szociális identitásoknak (értsd az élettörténeti narratívába beépül), vagy csak a magyar nyelvű (egyetemista) kérdezőbiztosnak "illik" ezt mondani? Ennek jegyében idézhető Brubaker, aki szerint a jelentősnek mondható  román-magyar vegyes házasságok valóságával élesen szemben állnak a retorika szintjén meglévő erős csoportelhatárolódások (Brubacker 1998; Horváth 2002). A ténylegesen megkötött vegyes házasságok valóban nagyobb arányt képviselnek, mint amit a Bogardus-skálák alapján várhatnánk. [xiv]

Másrészt pedig, ha az etnikai identitásokat survey vizsgálatok alapján elemezzük, akkor elkerülhetetlenül a valóságosnál statikusabbnak fogjuk látni az identitásokat. Ezen kívül az a veszély fenyeget bennünket, hogy a társadalmat az etnicitáson keresztül értelmezzük és ne fordítva. Az élettörténeti elbeszélésen keresztüli megközelítés ezeket a hibákat nagymértékben korrigálja. Egyrészt képes arra (legalábbis a survey módszerhez viszonyítva), hogy az identitások dinamikájára rámutasson, másrészt, hogy az etnicitást annak természetes társadalmi kontextusában ábrázolja.

Az általunk készített interjúk nem egyszerűen élettörténetek, hanem vállalkozástörténetek. Az etnicitás tárgyalása ebben az összefüggésrendszerben kimondottan érdekes. Mint azt az első fejezetben mondtuk a vállalkozástörténetek, mint a személyes modernizációs történetek, elválaszthatatlanok az átmenet modernizációs makro-narratívájától. Ennek a modernizációs makro-narratívának pedig Erdélyben a térreprezentáció mellett (legalábbis egyes diskurzusokban) az etnicitás is kulcseleme. A survey vizsgálatok alapján kiolvasható valami ilyesmi. Kiss Dénes már idézett tanulmánya az erdélyi magyarok auto-, illetve - a magyarországi magyarokra, valamint a románokra vonatkozó - heterosztereotípiáit vizsgálja. Eredményei alapján egy modernizációs (Kelet-Nyugat) lejtőt látunk kirajzolódni (Kiss 2001: 335-388) A lejtőn a három szereplő közül legfelül a magyarországi magyarok állnak, alul pedig a románok. Az erdélyi magyarok a magyarországiakat civilizált, szorgalmas, jó munkaerőként jellemzik. Ennek a civilizáltságnak az ára ugyanakkor egyfajta felszínesség, elidegenedettség, individualizmus (önzés), anyagiasság. A másik oldalon a románok civilizálatlanok és primitívek, ugyanakkor vendégszeretők, jóindulatúak és naivak. Igaz a románokra vonatkozóan ezzel képpel átfedődik a konkvisztádor (erőszakos, durva), illetve a balkáni nép (korrupt, csaló) képe. (Kiss 2001: 369)  Az erdélyi magyarok önmagukat e kettő közé helyezik. A románokhoz képest civilizáltak, a magyarországiakhoz képest viszont nem elidegenedettek, közösségben gondolkodnak (vagyis nem önzők) és kevésbé anyagiasak. Ilyenképpen a modernizáció folyamata etnikai terminusokban (az egyes etnikumok közti különbségekben) írható le.

 Az általunk vizsgált interjúkban ilyenfajta, etnikai kategóriákban megfogalmazott modernizációs narratíva nem jelent meg. Ehhez közel áll a magyarországi modernizációs mintáról szóló elbeszélés, illetve Ernő elbeszélése, akinek az ősökről szóló legendáriumban a polgári identitást megtestesítő etnikumok jelennek meg. Ez utóbbi azonban nem a román-magyar relációban értelmezhető. A felmenők nem annyira magyarok, mint örmények, németek és zsidók. Ráadásul esetükben a modernizációs lejtő etnikai leképezése azért sem működik, mert etncititásuk nem esszenciális. Ők maguk németekből, zsidók, örményekből magyarok lesznek, maga Ernő pedig magyarból német, majd ismét magyar. A románok modernizációs alsóbbrendűsége (értsd: nem tudnak dolgozni, vállalkozni, a vállalkozás sikerességét az etnicitás magyarázza) nem jelenik meg.

3.1 A vállalkozás, mint az etnikai intimitáshoz való visszatérés.

Most következő elbeszélőnk tősgyökeres kolozsvári. A család mindkét ágát tekintve tisztviselő dinasztiából származik. Apja karrierje a "kicsi magyar világban" lendül fel. Ekkor a tisztviselői ranglétrát végigjárva postaigazgató lett Kolozsváron. Interjúalanyunk 1939-ben született. Középiskoláit az egykori piarista gimnáziumban járja. Ezt követően mérnöki diplomát szerez és a nagyiparban helyezkedik el. '89 után felesége révén sikeresen igényelnek vissza egy Kolozsvár belvárosi ingatlant. Egy néhány négyzetméteres földszinti helységet könyvesboltnak rendeznek be. Ez teremt számára lehetőséget, hogy állami munkahelyén felmondjon és feleségével családi vállalkozásba fogjon.

Könyvkereskedőnk a mellett, hogy küldetésként mutatja be vállalkozását, egyben az etnikai intimitás narratíváját is előadja. Nem véletlen a "kicsi epizód", amelyet az interjú kezdetén felidéz. A könyvek, mint mondja, a gyermekkort, a kamaszkort jelentik számára, amikor a családban, és alapvetően az iskolában is a sajátjai között lehetett, etnikai (és nyelvi) értelemben is. Ez az eredendő intimitás, amikor a mindennapok még nem bomlanak fel a magánélet és az etnikai-nyelvi szempontból idegen munka világára, az életút későbbi fázisaiban megtörik. Hősünk kikerül a piarista gimnázium könyvtárszobájából és mérnöki diplomát szerez. Ezzel - mondhatjuk - a kommunista modernizáció etnikailag-nyelvileg idegen főáramába kerül: a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek folyamatosan románosodó Kolozsvárján a szocialista "melting pot"-ként funkcionáló nagyiparban dolgozik, ahol az egész részlegen a nyolcvanas évek végén "már csak hárman voltunk magyarok". Tősgyökeres kolozsváriként, környezete etnikai-nyelvi átalakulása az intimitás elvesztését jelentette.

Számára a '89-es változás azt a lehetőséget jelenti, hogy kilépjen a modernizáció románnak érzékelt főáramából, azáltal, hogy antikváriumot és könyvkereskedést nyit, amelyben kizárólag magyar könyveket árulhat. A könyvkereskedésben ismét magyarnyelvű közegben dolgozhat. Ezzel egyben a magánélet-munka kettősségét is megszünteteti: a könyvkereskedésben, amelyet a család visszakapott központi fekvésű ingatlanában működtetnek, rajta kívül felesége és lánya dolgozik. Mi több, talán Kolozsvár elvesztett etnikai intimitásából és magyarnyelvűségéből is sikerül valamit visszaszereznie a maga számára:

"Az az igazság. Mert a kolozsváriak jól fogadták. Jól fogadták, a mai napig is úgy érzem, hogy elfogadják az üzletet, kicsi hely, de akkora amekkora, itt tartunk könyvbemutatót, - - - - - - - - - - - - -- így valahogy inkább egy családias. Én nem azt mondom, nem egy díszterem vagy egy kultúrháznak a díszterme, ahol leülnek s nyugodtan beszélgetnek, mert mindig lábon kell állni, de azért szívesen jönnek úgy a szerzők is, a meghívottak, vagy az utcáról belépő vevők, vagy akik olvasták az újságba, hogy lesz bemutató." (Kv02)

Ez az elbeszélés egyértelműen ellent mond a modernizációs lejtő diskurzusának, amelyben a románok vannak "alul" míg a magyarok "felül". Kolozsvári elbeszélőnk számára ezt a narratívát a kommunista modernizáció felülírta. Hogy ez a nyolcvanas évek Kolozsvárján mennyire így lehetett megérthetjük Várhegyi István Város és etnikum című cikkéből (Várhegyi 1980). Itt a szerző azt a felismerését fogalmazza meg, hogy az urbanizációt és iparosodást jelentő modernizációban a magyar elem feloldódik. A tanulmányban az érdekes, hogy az említett folyamatok "A Modernizációként" nyernek értelmezést, amelynek nemigen vannak alternatív lefolyásai. A tanulmányban megfogalmazottak egy nagyonis plauzibilis narratív toposzba illeszkedhettek.

3.2. Etnikai küldetések

 

            A küldetéses vállalkozó narratívájával az előzőekben már találkoztunk. [xv] Egyik elbeszélőnk a magyar-magyar cserére kívánta építeni vállalkozását, amelyben a szimbolikus javakhoz való hozzáférésnek volt kulcsszerepe. A szimbolikus tőkefelhalmozásban a küldetéses narratívának van kulcsszerepe. Ebben az összefüggésben hivatkozik az etnicitásra következő vállalkozónk is

            Interjúalanyunk 1958-ban született  és a nyolcvanas évek első felében szerzett diplomát a Zenekonzervatórium zongora szakán. A Kolozsvári Magyar Állami Operánál kapott állást. Ott dolgozott az interjú elkészültekor is.  A kilencvenes évektől kezdődően gyakran vendégszerepel Nyugat-Európában. Egyik ilyen vendégszereplése alatt svájci magyaroknak elmondja, hogy vállalkozásba szeretne kezdeni, amelynek bevételeiből a kultúrát és a civil szférát szeretné támogatni. Narratívája azokkal a diskurzusokkal rímmel, amelyekben az erdélyi "magyar" civil szféra a "román" állami hatalommal áll szemben:  

"- - - - - - - - - - - - - Nem biztos, hogy én vagyok a megfelelő interjúalany, hogy ez a kutatás kimerítő legyen, azért gondolom, hogy talán nem vagyok a megfelelő, mert tulajdonképpen én nem vagyok vállalkozó. Én egy zeneszerző, zongoraművész vagyok, aki a Magyar Operában dolgozik Kolozsváron, Európában különböző törzshelyeimen dirigálni szoktam, és azt hiszem, hogy az igazi mesterségem, a zeneszerzés vált igazi hivatásommá. Hogy mégis hogyan kerültem vállalkozás közelébe, az viszont lehet, hogy egy olyan történet, amelyik érdeklődésre tarthat számot, amit szívesen elmondok. A '89-es fordulat után, Romániában számomra nyilvánvalóvá vált, hogy azért valami változott. Annak ellenére, hogy a politikai szférába', közéletbe' állandóan arról beszélünk, hogy igazán nem változtak dolgok, vagy nagyon lassan történnek az átalakulások, mindenképpen oda lehetett figyelni arra, vagy oda kellett volna figyelni arra, nem nevelni akarok, hogy - - - - - - - - - - - - - - hogy az alapvető változás, az az, hogy egy más, más gazdasági rendszer alakult ki, tehát az embernek lehetősége nyílt vállalkozásba kezdeni. Tehát valamit önállóan, egy olyan tevékenységet folytatni, amibe nem tud beleszólni igazán a hatalom, a politika, és én ezt a, ezt tartottam akkor a, a legnagyobb lehetőségnek. Persze teli voltam illúziókkal, mint mások, arra gondoltam, hogy, olyan vállalkozá - -, naivan arra gondoltam, hogy olyan vállalkozásokat kellene létrehozni, aminek a profitjából aztán a civil társadalmat, támogatni lehet"

           

A szimbolikus tőkét itt egyrészt a küldetéses vállalkozói narratíván kívül az anti-vállalkozó narratíva biztosítja.

Julian Konstantinov szerint a kilencvenes évek vállalkozóinak a társadalmi küldetésről, elhivatottságról szóló elbeszélései mögött az átmenet okozta morális bizonytalanság (anómia) bújik meg (Konstantinov 2001). A múlt rendszer toposzai, amelyek szerint a vállalkozás amorális, a legalitás határán mozgó tevékenység tovább élnek. A vállalkozók a tevékenységüket övező morális bizonytalanság közepette megteremtik a maguk ellen-narratíváit, amelyekben mint társadalmilag elkötelezett "honi vállalkozók", "jó magyarok" jelennek meg. Természetesen az sem véletlen, hogy Erdélyben ebben az összefüggésben leggyakrabban az etnicitás jut szóhoz.

Következtetések

            Tanulmányunkban arra tettünk kísérletet, hogy erdélyi vállalkozók önéletrajzi elbeszéléseit a narratívák időszerkezete, a bennük lévő térreprezentációk, illetve az etnicitás szempontjából értelmezzük újra.

Alapkérdésünk az volt, hogy a vállalkozók személyes modernizáció-történetében miként jelenik meg a Kelet-Nyugat, a magyar-magyar, illetve a magyar-román reláció. Úgy véljük, hogy ezeket a kérdéseket érdemes az önéletrajzi elbeszélések kontextusában vizsgálni, hisz ezzel a survey alapú identitás-vizsgálatok több buktatóját elkerülhetjük. A kérdőíves vizsgálatokban a "mérni" kívánt etnicitáshoz kapcsolódó kérdések önkéntelenül is egy előre megformált módon kerülnek rögzítésre, míg az élettörténeti elbeszélések elemzése egy fokkal nyitottabb. Megközelítésünk másik előnye, hogy lehetőségünk nyílik az etnicitást a "maga helyén" tanulmányozni, vagyis arra a kérdésre kaphatunk választ, hogy a különböző etnicitáshoz kapcsolódó elemeknek (pl. a román-magyar, vagy a  magyar-magyar viszony egy adott típusú reprezentációjának) milyen funkciójuk van a személyes identitás-konstrukció egészéhez viszonyítva. Ezek a mozaikszerű elemek ugyanis meggyőződésünk szerint ebben a narratív szövegkörnyezetben nyerik le (vissza) értelmüket. [xvi]    

Elemzésünk alapján azt mondhatjuk, hogy a magyar-magyar, a román-magyar reláció, vagy az, hogy saját térségüket a "Nyugathoz" képest pozícionálják korántsem szervezi olyan mértékben az élettörténetekben tetten érhető vállalkozói identitáskonstrukciókat, mint azt az Erdéllyel foglalkozó társadalomtudományos munkák alapján gondolhatnánk. A történetek többségében ezek a kérdések nem jelentkeznek explicit módon. A vállalkozók személyes identitását alapvetően nem az etnicitás szervezi. Hozzá kell tennünk, hogy ebből a kijelentésből nem következik semmi például arra vonatkozólag, hogy interjúalanyaink személyes kapcsolathálózata etnikailag homogén vagy heterogén, vagy hogy bizonyos általunk (pontosabban a survey vizsgálatok által) fontosnak tartott identitáselemek mennyire vannak jelen a meginterjúvolt vállalkozóknál. Azonban az is nagyon fontos információ, hogy vállalkozóink elsősorban nem ezekben a terminusokban mesélik el magukat.

Ha az etnicitás mégis hangsúlyt kap az elbeszélésekben, akkor ennek az adott elbeszélési stratégián belüli funkciója válik érdekessé számunkra. Az etnicitásra történő hivatkozás leggyakrabban a "küldetéses" vállalkozóknál jelenik meg. Ez a narratíva lényegét tekintve pótlólagos legitimációs stratégia, amelyre egyrészt a vállalkozói státus bizonytalansága, másrészt bizonyos esetekben a szimbolikus javakhoz való hozzáférés miatt van szükség. Ilyenkor elbeszélőink nem pusztán vállalkozók, hanem egyben jó magyarok. Ami érdekes, hogy ezekben az esetekben sem jellemző a román-magyar viszony a survey vizsgálatok szerint domináns sztereotípiákra lapuló megjelenítése.

A magyar-magyar viszony azokban az élettörténetekben kerül előtérbe, ahol a vállalkozás valamilyen módon összefügg a migrációval. Ez a helyzet önmagában is reflexióra készteti az elbeszélőt. A domináns lebeszélés mellett, ahol Magyarország modernizációs mintaként jelenik meg, ennek ellentétével is találkoztunk, amely a vendégmunkások férfi-világát, mint perem-létet leplezi le.