Vállalkozástörténetek Erdélyben

(Megjelent: Vállalkozástörténetek Erdélyben. In. Kovács Éva (szerk): A gazdasági átmenet etnikai tájképei. Teleki László Intézet - PTE BTK Kommunikáció Tanszék: Budapest - Pécs, 2004)

I. Bevezetés

Írásunkban erdélyi magyar vállalkozókkal készült életút-interjúk elemzésére vállalkozunk. Az összesen 35 interjú 1999. május-júniusában, [1] öt évvel e tanulmány megszületése előtt és kilenc évvel a '89-es fordulat után [2] készült.

A Kelet-Európával foglalkozó társadalomtudományos irodalomban a vállalkozás-kutatás már a nyolcvanas évektől fontos szerepet tölt be, s "a rendszerváltó társadalomtudomány is a vállalkozót tételezte az új rendszer letéteményesének, s azt vizslatta, hogy kik is ők, honnan jöttek, mit akarnak, s ezt hogyan akarják tenni". [3] Bár a "rendszerváltó diszciplína" honi helyzetéből adódóan némi késéssel, [4] a kilencvenes évek végére a román szociológusok is elkészítették a vállalkozói réteg méretére és társadalmi jellemzőire, a román társadalomban meglévő vállalkozói hajlandóságra vonatkozó mértékadó elemzéseiket. [5] Ezen empirikus elemzések szerint a kilencvenes évek végén a 18 év feletti romániai lakosság mintegy 6 százaléka nevezhető vállalkozónak, vagyis bejegyzett cég tulajdonosának, társtulajdonosának. Ennél magasabb volt azok aránya, akik tervezik egy vállalkozás beindítását, vagy szeretnének vállalkozni (együttesen 28 százalék), azaz a kilencvenes években a tényleges vállalkozókénál nagyságrendileg jelentékenyebb azok aránya, aki be szeretnének kerülni e rétegbe. A vizsgálatokból kiolvashatók azok az alapváltozók is, amelyek megkülönböztetik a vállalkozói csoportot a lakosság átlagától, illetve azok az okok, amelyek hajlamossá tesznek valakit a vállalkozásra.  A tényleges és a potenciális vállalkozók között egyaránt közel 2/3-os a férfitöbbség, mindkét csoportban felülreprezentáltak a városiak, és mindkét csoport életkora alacsonyabb a teljes népesség átlagánál. A tényleges vállalkozók a népesség többi részénél képzettebbek, jobban szituáltak, és nagyobb arányban fordul elő közöttük olyan, aki '89 előtt legalább középvezetői funkciót töltött be. A potenciális vállalkozókat ezzel szemben családtagjaikhoz viszonyítva jellemzi magasabb képzettség. Mindemellett az átlagnál ők is jobban szituáltak. [6]

            Ebből a felsorolásból is látszik, hogy a román szakirodalomban érthető módon - és ez nem pusztán a román szakirodalom sajátossága - a vállalkozók közös vonásait igyekeznek felmutatni. Ám melyek a vállalkozói osztály közös jegyei azon túl, hogy önálló vállalkozások tulajdonosai és ezáltal munkaerő-piaci helyzetük formálisan hasonló? Végső soron bár találhatunk olyan statisztikai jellemzőket, amelyek megkülönbözetik a vállalkozókat a nem-vállalkozóktól, úgy véljük, hogy e statisztikai jellemzők felmutatásával nem kerülünk közelebb a "vállalkozóság" lényegéhez.

Nézzük ebből a szempontból az általunk kiválasztott interjúalanyokat. Annyit tudunk (hisz a kiválasztás feltétele volt), hogy mindannyian egy vagy több bejegyzett vállalkozás, cég tulajdonosai, társtulajdonosai. E közös pont ("vállalkozóságuk") ellenére interjúalanyaink "reménytelenül" sokfélék, mivel igen különböző életpályát futottak be, illetve jelenlegi társadalmi pozíciójuk is nagymértékben eltérő. (Így az alábbi ábrát némi öniróniával tesszük közzé...)

1. ábra

Interjúalanyaink "előző életükben" - ahogy egyikük fogalmazott - nagyon különböző társadalmi pozíciókat töltöttek be. Ez egyben azt jelenti, hogy különböző úton - különböző típusú tőkék konverziója által - lettek vállalkozók.  

Az se tévesszen meg, hogy mindnyájan vállalkozók lettek. Jelenlegi társadalmi pozíciójukat nézve a kép, ha lehet még szórtabb. Interjúalanyaink magánkézen lévő boltok, éttermek tulajdonosai, saját rendelőjükben dolgozó orvosok, nyomdák vagy mini-üzemek működtetői, értelmiségiek, akik saját tudásukat viszik piacra, vagy olyan építőipari munkások, akik saját munkaerejükkel gazdálkodnak. Az, hogy '89 után vállalkozók lettek, a már létező heterogenitást - ha lehet - növelte.

Szocio-demográfiai alapváltozók szerint válaszadóink a következőképpen oszlanak meg:

-         nemüket tekintve a 35 megkérdezett közül 11 nő, 24 férfi;

-         iskolai végzettségüket tekintve: 1 általános iskolát végzett, 2 szakiskolát, 8 középiskolát és 23 egyetemet;

-         korösszetétel szerint 10 személy 35 alatti, 9 36-45 közötti, 7 56-55 közötti, illetve 7 56 fölötti. [7]   

 Réteghelyzetük különbözősége mellett ez is hozzájárul ahhoz, hogy objektív társadalmi pozíciójukban kevés a közös elem, azt leszámítva, hogy a kilencvenes évek elején-közepén formálódó magánszektorban munkaadóként vagy önfoglalkoztatóként dolgoztak. Mégis, amikor ezek az emberek vállalkozóként azonosítják be önmagukat, és ezt környezetük is többé-kevésbé elfogadja, van, kell legyen bennük valami közös.

 

A "vállalkozóság" a narratív interjúkészítés technikájával dolgozó vizsgálatok szemszögéből mint társadalmi, illetve élettörténeti konstrukció érdekes. A vállalkozóságot a társadalmilag konstruált vállalkozói szereppel való azonosulás jelenti. A helyzet  azonban egy fokkal bonyolultabb és ellentmondásosabb, mivel egy olyan társadalmi pozícióról van szó, amelynek a '89-es társadalomtörténeti fordulat előtt nem volt előzménye. A kilencvenes évek vállalkozókkal foglalkozó irodalma egy sor múlt rendszerbeli tevékenységet minősít vállalkozásnak. Sebastian Lăzăroiu például falusi vállalkozónak minősíti azokat, akik '89 előtt juhtenyésztéssel foglalkoztak. [8] Egy terepkutatás során mi is így neveztük el a fogyasztási szövetkezetek egykori alkalmazottait. [9] A maga szempontjából Lăzăroiu helyesen járt el, lévén, hogy a mostani vállalkozások társadalmi genezisét vizsgálta. Jelen elemzés szempontjából azonban az a lényeges, hogy - bár létezhettek bizonyos kritériumok alapján vállalkozószerűen viselkedő juhászok, feketepiaci árusok vagy kisipari termelők - ezek a múlt rendszerben nem ismerhettek magukra, mint vállalkozókra, ugyanis a nyolcvanas évek Romániájában, szemben más kelet-európai államokkal, diskurzíve nem létezett ez a kategória. [10] Interjúalanyaink, amennyiben volt is a múlt rendszerben vállalkozásszerű tevékenységük, ezt nem minden esetben tudták vállalkozói identitásukba problémamentesen beépíteni.

Mivel '89 előtt a vállalkozói pozíciók hiányoztak, nem épülhettek ki a vállalkozóság diskurzív toposzai sem. Interjúink 1999-ben készültek, mindössze 10 évvel az 1989-es társadalomtörténeti fordulat után, amely - tegyük hozzá - Romániában nem hozta magával egyik évről a másikra a privát szféra robbanásszerű megjelenését. Így a vállalkozótörténetek elemzésével nem feltétlenül stabil, hanem sok esetben formálódó, alakuló identitáskonstrukciókat érhettünk tetten.

II. Individualizáció és élettörténeti elbeszélés

Elemzésünket narratív-biográfiai interjúkra alapozzuk, abból a módszertani felismerésből kiindulva, hogy a "vállalkozóság", mint társadalmi és személyes identitás, egyaránt történetekre, élettörténeti elbeszélésekre épül. Megközelítésünk helyessége intuitíve könnyen belátható, elég arra gondolni, hogy önmagunkat történeteken keresztül mutatjuk be, másokat pedig a róluk szóló történeteken keresztül ismerünk meg. [11] Tanulmányunk olyan történeteket elemez, amelyekből megkérdezettjeinkre, mint vállalkozókra ismerhetünk rá.

Szociológusként sokszor magyarázkodásra kényszerülünk az élettörténeti elbeszélések relevanciájával kapcsolatban. Diszciplínánk számára ez korántsem magától értetődő kutatási téma. A narrativitást középpontba állító megközelítésnek inkább az irodalomtudományban vannak hagyományai. Innen szivárogtak át a társadalomtudományokba. Paul Ricoeur például abból a hagyományból kiindulva beszél az egyén narratív azonosságáról, amely az irodalmi (azaz fiktív) történetek elemzése kapcsán a szereplő és a cselekmény összefüggésére kérdez rá. A szereplő azonossága (identitása) a cselekménnyel párhuzamosan bontakozik ki. Ezt általánosítva beszél narratív azonosságról, amelyre az egyén "az elbeszélő funkció révén tesz szert". [12] Ebben a megközelítésben az identitás és az élettörténeti elbeszélés szorosan összefügg. A narratív azonosság - hangsúlyozza Ricoeur - nem téveszthető össze az "ugyanaz", időbeni állandóságot sugalló "esszencialista" képletével, amelyre - tehetjük hozzá - a mainstream szociológia survey alapú identitásvizsgálatai épülnek. [13]

            Azt azonban, hogy szociológusként az élettörténeti elbeszélések felé fordulunk, elsősorban nem az irodalomelméleti megközelítés térhódításának köszönhetjük, hisz a szociológia maga is kénytelen a késő-modern társadalmakban lejátszódó változás-együttessel szembenézni. A biográfiai kutatást ezek a változások értékelik fel.

            Ulrich Beck nemrég magyarul is megjelent könyve - amely a XX. század-végi szociológia egyik legmarkánsabb társadalomértelmezése - jó kiindulási alapul szolgálhat a szociológiát ért kihívások és az ezekre adott, a biográfiai kutatást is felértékelő válaszok megértésében. [14] Magunk az elemzés során több helyen átvettük a Beck által kínált keretet, ha nem is a következtetések, de a fogalmi rendszer szintjén mindenképpen. Beck szerint a késő-modern társadalmakban lejátszódó fejleményeket az individualizáció fogalmával ragadhatjuk meg. Ez nyilvánvalóan a szociológiában nem új fogalom, Beck azonban azt állítja, hogy a késő-modern társadalmakban az újabb modernizációs nekilendülés következtében az individualizáció folyamata társadalmilag kiterjed.

            Az alábbi séma - amely a narratív-biográfiai elemzési technika szemléltetésében is segítségünkre lehet - Becktől származik: [15]

	"Objektív" élethelyzet	"Szubjektív" tudat, (identitás)
(fel)szabadulás
stabilitás elvesztése
az ellenőrzés fajtája

A séma, a szociológia számára magától értetődő: objektív-szubjektív (lét-tudat, intézmény-diskurzus, stb.) különbségtevésből indul ki. A két mező közül a szociológiát általában az objektív élethelyzetek ("kemény" társadalmi tények) érdeklik. Ennek köszönhető, hogy az interjútechnikától is általában kemény tény-adatokat remél. [16]   Ha a szociológus mégis a szubjektív tudat kérdésköre felé fordul, akkor ezt általában a mannheimi tudásszociológia premisszáiból kiindulva teszi, miszerint a szubjektív tudatot (identitást) az objektív élethelyzetek formálják. [17] Ilyen körülmények között a mainstream szociológia számára korántsem egyértelmű, hogy mit kezdjen a narratív-biográfiai technikával, amely egyrészt a szubjektív (identitás) oldalból indul ki, ám a maga módján mégiscsak lehetőséget teremt a két szint összekapcsolására. Jelen elemzés a mainstream szociológiai hagyományhoz kapcsolódik, abban, hogy a szubjektív-objektív (intézmény, struktúra vs. diskurzus, identitás) megkülönböztetést megtartja, illetve módszertani szempontból "komolyan veszi". 

            Tehát a biográfiát, mint kutatási témát, az individualizációs folyamatok értékelik fel, amelyek alatt Beck "(fel)szabadulást", "a stabilitás elvesztését" és "az ellenőrzés fajtájának" megváltozását érti. Az interjúk elemzése során az individualizáció mindhárom alakváltozatával találkozni fogunk. Úgy véljük, hogy e kérdések vizsgálatának a kilencvenes évek Romániája amúgy is rendkívül izgalmas terepe. Előbb azonban röviden azt tisztázzuk, hogy a fenti értelemben vett individualizációs folyamatok miért tolták a narratív-biográfiai elemzést a szociológia homlokterébe.

(1) Objektív élethelyzetek: biográfiai események. A hagyományos vagy az ipari társadalmakban megnyilvánuló intézményes kontrollt felfoghatjuk úgy is, hogy az valójában az egyéni életutat ellenőrzi, annak stációit, "a biográfiai szekvenciák" egymásutánját kódolja, rögzíti. Foucault modernizáció-értelmezésében az ipari társadalom kialakulása ebben a tekintetben nem jelentett felszabadulást, mi több, az életesemények fölött ellenőrzést gyakorló hatalmi technikák kiterjedtek, egységesedtek és "jelenvalóbbá lettek". [18] Az ipari társadalommal megszülető centralizált intézmények (oktatási rendszer, hadsereg, munkamegosztás) messzemenőkig meghatározták az egyén életútját. Úgy véljük, hogy ennek a megközelítésnek a relevanciáját nem szükséges bizonygatni a '89 előtti, "iparosodó" Románia esetében. A lehetséges alternatívák száma, illetve az egyén mozgástere annyira szűk, hogy helyenként le tudunk vezetni életutakat pusztán a rendszer struktúrájára vonatkozó ismeretekből. A '89 utáni Romániában ez szemmel láthatóan megváltozott, az életutak egy adott ponton mintha szerteágaznának, ami vonzóvá teszi a biográfiai vizsgálódást. Még inkább igaz ez, ha arra gondolunk, hogy tisztázatlan az individualizációs folyamatok különböző aspektusai közötti viszony. Beck mellett kiindulhatunk abból a terminológiából is, amit Foucault a Szexualitás történte harmadik kötetében ajánl. Itt különbséget tesz az individualizáció három formája: a privát szféra felértékelődése (privatizáció), az egyén "önmagával való viszonyának intenzívebbé válása" (reflexivitás) és az intézményes kontroll alóli felszabadulás között. [19] Az életutak megértésében ezeknek a különbségtevéseknek felbecsülhetetlen jelentőségük lehet.  

(2) Szubjektív tudat: identitás. A narratív-biográfiai módszerrel dolgozó vizsgálatok általában a szubjektív tudat szintjére irányulnak. Mint már mondottuk, az identitást az elbeszélő funkcióhoz köthetjük, mégpedig nemcsak a késő-modern, hanem bármely társadalomban. Azonban a késő modern társadalmakban általánossá vált, hogy az un. "Nagy elbeszélések" [20] többé-kevésbé hiteltelenné váltak, s ez identitáskölcsönző funkciójukat is kikezdte. Ez a látszólag diskurzív síkon zajló folyamat természetesen a struktúra szintjén bekövetkezett változásokkal magyarázható. Ugyanis a modernizációs folyamatokkal olyan társadalmi alakulatok válnak bizonytalanná, mint a nemzet, az osztály, vagy akár az állandó munkahely. Az ipari társadalomban ezek voltak azok az intézmények, amelyekben az egyén identitása le volt horgonyozva. [21] A munkásosztályhoz való tartozás például adott esetben olyan "Nagy elbeszéléseket" hívhatott elő, amelyekben az egyén (a munkásosztály tagjaként) szereplőként azonosíthatta magát. [22] Hasonlóképpen működhettek a civilizációs küldetésről szóló kolonialista elbeszélések, vagy a nemzetről szóló narratívák. E keretek felbomlásával az individuum szerepe az "értelem létrehozásában" felértékelődik, ami egyben indokolja az egyéni élettörténetek relevanciájának növekedését. [23]

Ezt a késő-modern társadalmakról adott látleletet alapjaiban hitelesnek ítéljük. Ugyanakkor fontosnak tartjuk leszögezni, hogy a "Nagy elbeszélések" nem tűnnek el egyik napról a másikra, hanem részben vagy egészében továbbra is értelmezési keretként szolgálnak, mi több, új, hasonló jellegű konstrukciókkal egészülnek ki. A "Nagy elbeszélések" élettörténetekben fellelhető, különböző állapotban megőrződött elemeit Melegh Attila és Kovács Éva mögöttes értelmezési keretként kezeli. [24]   Magunk is teljesen egyet értünk ezzel a felvetéssel. Vagyis hangsúlyozni akarjuk, hogy tisztában vagyunk a kollektív elbeszélések identitásteremtő erejével, azonban módszertanilag mindenképpen indokolt ezeket az egyéni élettörténetből kiindulva vizsgálni.

II. Élettörténeti rekonstrukció és vállalkozástörténet

II.1. Biográfia és narratíva

Interjúkészítés. A narratív-biográfiai technika lényege, hogy a kérdezést három fázisra osztja.

Első fázisban egy elbeszélést generáló kérést fogalmazunk meg, amely  a kérdezett élettörténetnek, vagy annak egy szakaszának az elbeszélésére vonatkozik. [25] A kérést követően az interjúkészítő nem szakíthatja meg a beszélgetést, a kérdezettet csupán non-verbális jelzésekkel biztosíthatja figyelméről, buzdíthatja elbeszélése folytatására. Az első fázis akkor ér véget, amikor elbeszélését befejezi a kérdezett. Ezt az elbeszélést nevezzük főnarratívának, amelynek az elemzés során kitüntetett szerep jut.

A második fázisban szintén narratív kérdéseket teszünk fel, mégpedig a főnarratívából kiindulva. Megpróbálunk a vizsgálat céljainak függvényében bizonyos témákat kibontani, a főnarratívában elhangzottak alapján. [26] Amennyiben a teljes élettörténetre kérdeztünk rá az első fázisban, akkor itt rákérdezhetünk azokra a konkrét eseményekre, amelyekre a vizsgálat irányul, függetlenül attól, hogy a főnarratívában elhangzott-e ezekre való utalás vagy sem. [27] A második kérdezési fázis nyomán un. melléknarratívákat kapunk. A melléknarratívának nevezett szövegtest, vagy szövegtestek szintén elemezhetők a tárgyalt módszer segítségével.

A harmadik fázisban kerülhet sor az identifikációs és egyéb strukturált kérdések feltételére. Az ebben a fázisban nyert interjúszöveg narratív szövegtestként nem elemezhető, azonban az innen származó adatok is felhasználhatók a biográfia (megélt életút) rekonstruálásakor. [28]

Az általunk készített interjúk módszertana a klasszikus biográfiai módszertől abban tér el, hogy az első fázisban nem az élettörténetre, hanem a vállalkozóvá válás történetére kérdeztünk rá: "Kérem, mesélje el, hogyan lett Önből vállalkozó". Ezek a vállalkozás-, vagy "vállalkozóság"- történetek képezik az interjúk főnarratíváit.

Elemzési szintek. Már az eddigiekből is kiderült, hogy a narratív-biográfiai elemzés kétszintű. Egyrészt az interjúk során nyert biográfiai eseményekből a megélt életutat kell rekonstruálnunk, másrészt a főnarratívát (illetve a melléknarratívákat) szövegtestként kell elemeznünk, mint a jelenben a múltról elmondott történetet.

A biográfia. A megélt életút rekonstrukcióját az interjúszövegben talált életesemények kiválogatásával kezdjük. Minden olyan adatot, amelyről azt feltételezzük, hogy "esemény", vagy az életút szempontjából fontos konstelláció, kigyűjtünk, és kronológiai sorrendbe rendezünk. Azt a társadalmi, családi, generációs kontextust igyekszünk rekonstruálni, amelyet a beszélő megélt. Végső soron azokra az orientációs mintákra vagyunk kíváncsiak, amelyek az interjúalany társadalmi cselekvését vezérelték, úgy, hogy belepillantunk azokba a lehetőségekbe, amelyeket az adott kontextus lehetővé tett és a szereplő kiválasztott, avagy ignorált. [29] Az elemzés során hipotéziseket állítunk fel az események további menetére vonatkozóan, végighaladva az adatokon kronológiai sorrendben. Az eseménysor értelmezésekor a mesélő relevanciastruktúráját figyelmen kívül hagyjuk.

A biográfia-elemzést Bourdieu nyomán tekinthetjük egyfajta habitusrekonstrukciónak is. A habitus ugyanis pont olyan "tartós diszpozíciók rendszere", amely nem azt határozza meg, hogy a cselekvők a konkrét interakciós szituációkban mit tesznek, hanem sokkal inkább a cselekvés alapvonalait, igazodási pontjait rajzolja meg. [30] A biográfiai eseménysort alkotó konkrét szituációk, események megfigyelésével esélyünk lehet a habitusra vonatkozó plauzibilis hipotézisek felállítására.   

A bourdieui fogalmi keret és a biográfia-elemzés összekötését azért is tartjuk hasznosnak, mert a szerző világossá teszi, hogy "csak úgy érthetünk meg egy életpályát, ha már előzetesen megalkottuk a mező egymást követő azon állapotait, amelyekben az lezajlott". [31]   Más szavakkal a biográfiai elemzés relevanciája a társadalmi struktúrára vonatkozó történeti tudásunk függvénye. Amennyiben a beszélő megélt élettörténetét sikerül elhelyeznünk az adott társadalomtörténeti kontextusban, akkor elemzésünknek ez a fázisa releváns és plauzibilis lesz, amennyiben ez nem sikerül, akkor ilyen értelemben kudarcot vallottunk. Amit elemzünk, az egy élettörténet, amely statisztikai értelemben nem reprezentatív. Ezért elemzésünk érvényessége nem függetleníthető az elemzett biográfiai adatsorhoz képesti külsődleges tudásunktól. Amiért azonban mégsem fölösleges, hogy rámutat arra, hogyan "zajlik a valós élet a struktúrák réseiben". Ezáltal az elemzés a struktúrára vonatkozó ismereteinket is dinamizálja. [32]

A biográfia-elemzés tehát arra keres választ, hogy miként történtek az események "valójában". Ennek érdekében eltekint a beszélő által elmondott narratíva szerkezetétől. Abból tényszerű eseményeket kiválogatva egy szekvencia-sort hoz létre, és hipotéziseket állít fel az egyes eseményekre vonatkozó viszonyról. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ezáltal a beszélő történetét a sajátunkkal helyettesítjük. Ugyanakkor, bár az elemzés során a kérdezett szempontrendszerét ignoráljuk, nem tekinthetünk el teljes mértékben attól. Az elemzésünk alapjául szolgáló életrajzba ugyanis csak olyan események kerülhetnek be, amelyek elhangzottak az interjúszövegben is. Ez pedig az elbeszélő jelenre és jövőre tekintő szelekciójának, az általa elmondott történet struktúrájának a függvénye. Ettől a szelekciós mechanizmustól az elemzés nem tekinthet el. Ezért helyenként arra vonatkozó hipotéziseket kell felállítanunk, hogy az egyes események az elbeszélő számára miért fontosak, mások pedig miért nem. Ez a szempont különösen releváns esetünkben, amikor a vállalkozóvá válásra kérdezünk rá, hisz kulcskérdés, hogy az elbeszélő milyen típusú eseményeket tart említésre méltónak "vállalkozósága" a szempontjából.

A narratív szövegtest elemzésével a kérdezett saját relevancia-struktúráját rekonstruáljuk, vagyis azt, ahogy az elbeszélt eseményeket ő maga értelmezi. [33] Ebben a fázisban azt kell figyelembe vennünk, hogy az elemzett autobiográfiai elbeszélés nem pusztán visszaadja a történtet, hanem a jelenből újrakonstruálja és értelmet ad neki. Ez az értelemadás azonban nem teljesen esetleges, a megélt élettörténettől nem tekinthet el. Hayden White Barthes-ot idézve mondja, hogy a narratíva "folyamatosan felcseréli a jelentést az elbeszélendő események közvetlen másolatával", vagyis valahol az "élmény" és a jelentésadás között lebeg. [34]   Elemzésünkben erre, az élettörténeti eseményeket újrakonstruáló értelemadási folyamatra kérdezünk rá. Olyan narratív struktúráról van ugyanis szó, amellyel párhuzamosan - mint azt Ricoeur kapcsán említettük [35] - a cselekmény szereplőjének (aki ez esetben megegyezik az elbeszélővel), azonossága is kibontakozik.

A narratív-biográfiai módszer ily módon nem arra vállalkozik, hogy közvetlenül, a "kemény tények" szintjén írja le a társadalmi valóságot. Nem az "elbeszélésen kívüli világról akar beszélni" [36] ,  hanem magát az elbeszélést szeretné újramondani. Mondanivalója azonban annyiban szociológiai, hogy a szalagon rögzített elbeszélések, illetve az általuk feltáruló narratív konstrukciók maguk is társadalmi tények. Az élettörténeti elbeszélés funkciója ugyanis nem pusztán az, hogy megkonstruálja a beszélő azonosságát, hanem hogy azt társadalmilag elismertesse. Ily módon nem tekinthet el a "hallgatóság" relevanciastruktúráitól sem. [37] Ez pedig annyit tesz, hogy, bár elvben a lehetséges narratívák száma végtelen, gyakorlatilag azonban nem kommunikálható bármilyen narratíva sikerrel. Szélsőséges esetben az összefüggéstelennek tűnő narratívák elbeszélőit a hallgatóság akár az őrült kategóriába utalhatja. De amennyiben ettől elvonatkoztatunk, a szokatlan, furcsa elbeszélések mindenképpen nagy "közegellenállásra" számíthatnak. A szociológia számára az élettörténeti elbeszélés azért releváns kutatási téma, mert az részben társadalmilag előre-gyártott "narratív panelekből" építkezik. Tanulmányunk a "vállalkozósághoz" kapcsolódó panelek feltérképezésére és működésük megértésére vállalkozik.

II.2. Vállalkozói narratívák és társadalmi nem

           

            Kovács Éva és Melegh Attila nyomán abból indultunk ki, hogy az elbeszéléseknek is van társadalmi nemük és ezt kiemelt elemzési szempontnak tekintettük. Az "elbeszélés neme" alatt a szerzők azt értik, hogy bizonyos elbeszéléseket férfiasnak, míg másokat nőiesnek érzékelünk, ha a hallgató szempontjából indulunk ki, és fordítva: ha az elbeszélőéből, akkor férfiasnak, illetve nőiesnek érzékeltethetjük magunkat bizonyos elbeszélési stratégiák segítségével.

Az általunk vizsgált vállalkozástörténetekre elsősorban úgy tekintünk, mint amelyek a kérdezettek vállalkozói azonosságát hivatottak felépíteni és elismertetni. Úgy véljük azonban, hogy ebben a vonatkozásban a társadalmi nem kérdése kikerülhetetlen. Kovács Éva és Melegh Attila szerint ugyanis, ha egy elbeszélő aktív szereplőként mutatja be önmagát, karriertörténetet mesél és alapvetően egyes szám első személyben (én-narratíva) fogalmaz, akkor történetét férfiasként ismerjük fel. Nőiesként érzékelünk ezzel szemben egy élettörténeti elbeszélést abban az esetben, ha narrátor az események passzív szereplője, mintegy elszenvedi azokat, figyelmet fordít a családtörténeti momentumokra, önmagát a másokkal való viszonyán keresztül mutatja be, és gyakran fogalmaz többes szám első személyben (mi-narratíva). [38]   Ha ezek után a vállalkozó társadalmi konstrukciójára gondolunk - pl. ahogy az a közgazdaságtan emberképében megfogalmazódik - akkor nyilvánvaló, hogy nem egy nemileg semleges entitással állunk szemben.  A vállalkozóról szóló közkeletű toposzok férfiakra szabottak.

Az általunk elemzett 35 vállalkozói interjúból 10 készült női elbeszélőkkel. Ezek esetében arra voltunk kíváncsiak, hogy az elbeszélőknek milyen technikák segítségével sikerül összeegyeztetniük vállalkozói és nemi identitásukat.  Feltételezésünk az volt, hogy a nők és a férfiak vállalkozástörténetei között lényeges eltérések lesznek: a vállalkozóságra vonatkozó narratív mintázatok a társadalmi nem "elbeszélése" következtében módosulnak. Ez a feltételezés arra késztetett bennünket, hogy a vállalkozástörténeteket két külön almintára (nők és férfiak) osztva mutassuk be. 

II.3. "Az életutak finalitása?" - vállalkozástörténetek az átmenetben

            Mielőtt a különböző elbeszélési stratégiákat bemutatnánk, az elemzett történetek egy általános tulajdonságáról kell szólnunk. A vállalkozástörténeteket olvasva legfeltűnőbb, hogy az esetek többségében a vállalkozóvá válás nem ágyazódik egy koherens élettörténeti narratívába, amelynek "finalitását" a vállalkozóvá válás képezné. [39] Az elbeszélések az esetek többségében '89 után, a vállalkozás alapításával kezdődnek. Mintha a társadalomtörténeti fordulat sok esetben megkettőzné az életutakat, mintha javakorabeli felnőtt nők és férfiak a ma horizontjából kiindulva nem tudnának mit kezdeni saját múltjuk egy tetemes részével. A jelenség értelmezésekor Kuczi Tibor vállalkozói életutakkal kapcsolatos gondolataiból indulunk ki, [40] úgy, hogy következtetéseivel néhol - módszerünk eltérő szemléte okán - vitatkozunk.

            Kuczi magyarországi vállalkozói életutakat vizsgálva a következő következtetésre jut: "ha nemcsak az önállósodást közvetlenül megelőző éveket vizsgáljuk, hanem az életút egészét, tehát azt az időszakot is, amikor még föl sem merülhetett a váltás gondolata, arra a meglepő felismerésre jutunk, hogy ebben az esetben is jellemzi a pályafutást a magánszféra felé mutató tendencia. Gyorsan hozzá kell tenni: az életpályák említett irányultsága csak a végeredmény ismeretében válik világossá - az érintettek számára is. Gyakran előfordult terepmunkánk során, hogy interjúalanyaink, visszatekintve életük korábbi szakaszaira, meglepődve fedeztek fel olyan mozzanatokat, amelyek utólag önállósodásuk egyértelmű előzményeként foghatók föl. Az életpályának határozott finalitása van; a történések olyan sorozatából áll, amely jól kivehető vonalban fut a vállalkozás alapítása felé." [41]

            Az idézet kitűnően szemlélteti, hogyan működik a narratív funkció segítségével az értelemadás és vállalkozói identitás felmutatásának folyamata. Az érintettek a saját maguk által kialakított vállalkozói narratívára csodálkoznak rá, amelyben az életeseményeket (a narratíva fordulatait) maguk szelektálták, oly módon, hogy a kutató számára fel tudják mutatni az életpálya "határozott finalitását". Véleményünk szerint nem az életutaknak, hanem a vállalkozói narratíváknak van vagy nincs "határozott finalitása". Az azonban kétségkívül látható, hogy a Kuczi által bemutatott narratív konstrukciók képesek arra, hogy időben az életpálya egészét integrálják. [42]   Ez az elem, ami a kilencvenes évek magyarországi vállalkozói esetében megvan, hiányzik a kilencvenes évek erdélyi vállalkozói történeteiből. Egyes esetekben az elbeszélő számára problematikus, hogy (vállalkozói) narratívája a megélt életút csak egy töredékére terjed ki, míg annak egy jelentős részével nem tud "elszámolni". Az alábbi idézet egy 51 éves nővel készült interjúból származik.

"Azzal kellene elkezdenem, hogy soha kereskedő nem akartam lenni, kereskedő vagyok, ez hozzátartozik. Tornatanár szerettem volna lenni, nem jutottam be az egyetemre, ősszel indult a kereskedelmi technikum, elvégeztem a hároméves technikumot és - - - - - - üzletvezetői szakot és több mint 22 évig üzletvezető voltam az élelmiszeripari vállalatnál. - - - - - - - - - - - - - - - Azt kellene mondjam, hogy szerettem, amit csinálok, lehet, hogy otthonról így indítottak el, azt láttam édesapámtól is és édesanyámtól is, hogy dolgozni csak úgy lehet, szépen, ahogy József Attila mondja: dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy csillag megy az égen, úgy érdemes. Tehát mindig megtaláltam a módját, az értelmét annak, amit - - - - - - - - - - - - csináltam. Azokban a - -, elég szomorú sötét években, amit itt átéltünk mindannyian,  talán a munkába kapaszkodtam"

            Ezt a részletet követően a '89 utáni időkről beszélve elbeszélőnk felépíti vállalkozói elbeszélését. A fenti részletben figyelemre méltó, hogy a beszélő láthatóan érzi egy, az élettörténet egészét átható koherencia szükségességét, ezt azonban a narratíva képtelen megteremteni. Nem képes "meglepődve" a jelen szituációban releváns pontokat felfedezni. 

            Úgy véljük, hogy a Kuczi által idézett magyarországi és saját erdélyi anyagunk közötti különbséget társadalomtörténeti tényezők okozzák. Kuczi megállapítja, hogy Magyarországon a rendszerváltást megelőzően egyes rétegeknél strukturált életvezetési gyakorlatok egész rendszere irányult az önállósodásra. Azt is hozzátehetjük, hogy a Kádár rendszer korlátozott mértékben teret engedett ezeknek a gyakorlatoknak. Romániában ilyen típusú gyakorlatok a rendszerváltást megelőzően korlátozottabb mértékben léteztek. [43] Ennek köszönhetően Magyarországon a vállalkozóságra vonatkozó diskurzív toposzok már a nyolcvanas évekre kialakulhattak, míg Romániában ezek a kilencvenes évek végén is meglehetősen instabilak voltak. Interjúalanyainkat nehéz helyzetbe hoztuk, amikor vállalkozói életútjuk felmutatására kértük őket, hisz bejáratott, és főleg társadalmilag elfogadott toposzok hiányában kellett hozzáfogniuk az építkezéshez. Mentségünkre legyen mondva, hogy a kilencvenes években az erdélyi szociológusok többsége is válságos helyzetben találta volna magát, ha  valaki arra kéri őt, hogy szakmája értelmét felmutassa. Romániában a kilencvenes években tömegével teremtődtek olyan pozíciók, amelyekhez nem tartoztak társadalmilag elfogadott identitáskonstrukciók. A vállalkozói pozíció az egyik legtipikusabb ilyen eset volt.

III. Narratíva típusok - elbeszélési stratégiák

            Az elbeszélhető történetek száma elvben végtelen, ugyanakkor, ha nagyobb számú interjút elemzünk, észrevesszük a típusosságot. Ez a típusosság korántsem véletlen, ugyanis egy élettörténet - egy meghatározott társadalmi pozícióra fókuszáló történetről nem is beszélve - véges számú módon mesélhető el, annak reménnyel, hogy ezt a hallgatóság legitim narratívának ismerje el. Azt, hogy mely narratívák kommunikálhatók a sikerrel, illetve melyek ismertethetők el, a narrátort körülvevő kulturális közeg határozza meg. Ez írja elő esetünkben, hogy "miképp lehet valakiből vállalkozó". Az elbeszélő számára az őt körülvevő diskurzív közeg kész narratív sémákat, paneleket kínál, amelyekből az egyén válogathat, és amelyek segítségével felépítheti saját történetét. Ez egyben azt is jelenti, hogy egy vállalkozástörténeti elbeszélés különböző narratív sémákat kombinálhat, nem feltétlenül kell homogénnek lennie.

            A 35 vállalkozástörténet elemzése kapcsán 15 narratíva-típus, a vállalkozóvá válás elbeszélésének 15 lehetséges stratégiája bontakozott ki:

1. táblázat. Vállalkozói narratívák - elbeszélési stratégiák

		Nők	Férfiak	Összesen
1	Self made man	6	10	16
2	Küldetés	2	4	6
3	Kisember	2	3	5
4	Korábbi átmenet	-	4	4
5	Múlt rendszer áldozata	1	3	4
6	Szolgáltatás-szolgálat	3	1	4
7	Kényszervállalkozó	1	2	3
8	Megszakadt polgárosodás	-	2	2
9	Értelmiségi - Curriculum vitae	-	2	2
10	A folytonosság helyreállítása	1	1	2
11	Beavatás-mesterség	-	2	2
	Szakember	-	1	1
	Munkás	-	1	1
12	Letelepedés	2	-	2
13	(Etnikai) intimitás	-	1	1
14	Vezető	-	1	1
15	Művész	-	1	1

    

            Ezek a narratíva típusok, amint az várható volt, általában nem szerepeltek tisztán az egyes elbeszélésekben, hanem különböző kombinációkat alkotva jelentek meg. Ezeket a kapcsolódásokat mutatja a 2. ábra. Az ábrán a típusokat jelző keret vastagsága az adott típus gyakoriságát, míg a köztük lévő vonal vastagsága az összekapcsolódások gyakoriságát jelzi. Mindkét gyakoriságot feltüntettük számszerűen is. [44]

2. ábra. A vállalkozói narratívák gyakorisága és a közöttük lévő kapcsolatok.

           

            A következőkben egyenként tárgyaljuk az egyes narratíva típusokat, bemutatva a köztük lévő kapcsolatot, külön figyelmet fordítva az egyes típusok és a társadalmi nemi szerepek kapcsolatára. A narratíva típusok kialakításakor elsősorban az interjúszövegek felől közelítettünk, azonban a megélt élettörténetet sem hagytuk figyelmen kívül. A típusok tárgyalása kapcsán négy teljes esetrekonstrukciót is bemutatunk, ahol az életút és az élettörténeti elbeszélés kapcsolata részleteiben is kibomlik. Ugyanakkor máshol is utalni fogunk az elbeszélő életútjára, ott, ahol ez az elbeszélési stratégiák megértése szempontjából szükséges, az elbeszéléseket ugyanis a megélt élettörténet ugyanúgy befolyásolja, mint az a diskurzív közeg, amelyben az elbeszélő a saját életeseményeit értelmezi.

           

III.1. A "self made man"-ek

A "self made man" narratíva, az önerőből feltört vállalkozó története bizonyult a legerősebb elbeszélési stratégiának, a vállalkozással kapcsolatos diskurzusok legjelentősebb csomópontjának. Ez a fajta önbemutatás úgy a női, mind a férfi vállalkozók esetében a leggyakoribb. Az eredmény nem meglepő, hisz a self made man mítoszának a nyugati kultúrkörben mély gyökerei vannak. Úgy véljük azonban, hogy e narratív stratégia működését, "helyi értékét" jobban megérthetjük, ha azt a diskurzív kontextust is megvizsgáljuk, amelyben ez az önbemutatási stratégia a kilencvenes évek Romániájában működött.

Ezt a diskurzív kontextust a rendszerváltásról, az átmenetről szóló elbeszélések uralták. A self mad man-eknek is egy tranzitológiai diskurzusban kellett önmagukat elhelyezniük. E diskurzusok egyik alapkérdése  - legyenek azok akár társadalomtudományosak, akár a közbeszédhez tartozók - pedig az, hogy kikből lettek az új vállalkozók, vagy fordítva: kik voltak "annak előtte" azok, akik most új vállalkozókként tűnnek fel.

Silviu Brucant idézhetjük e tekintetben, aki a "megkísértés hat folyosójáról", vagyis a vállalkozóvá válás hat lehetséges módjáról beszél a kilencvenes évek Romániájára vonatkoztatva. [45] A hat folyosó közül négynek a bejárata a múlt rendszer különböző hivatali helységein keresztül vezet. Vagyis Brucan narratívái a múlt rendszer különböző típusú elitjeinek (első és második vonalbeli párkáderek, vállalatvezetők, külkereskedelemben dolgozók stb.) útját kísérik végig, azt a metamorfózist - vagy a szociológia nyelvén szólva tőkekonverziós folyamatot - írják le, amelyek révén a régi rendszer elitjeiből az új rendszer elitjei lesznek. Ezeknek a narratíváknak leleplező, rámutató jellegük és funkciójuk van az átmenet diskurzív kontextusában. Ezek nem azok a történetek, amelyeket az új vállalkozók mondanak magukról, hanem azok a történetek, amelyeket az új vállalkozókról mondanak. Silviu Brucan folyosói között is ott van azonban egy hatodik út, a "self made man folyosó", vagyis annak a vállalkozónak a története, aki '89 után a semmiből építette fel önmagát. Ennek a narratívának az első nyilvánvaló jellemvonása, amely egyben a többi  - tőkekonverzióról, metamorfózisról  szóló - narratívától megkülönbözteti, hogy '89-et követően kezdődik. Ebből a szempontból homológ a legitim tranzitológiai diskurzussal, amely szintén arról szól, hogy a régió országaiban a piacgazdaság bevezetésével új időszámítás kezdődik. A self made man-nek nincs előtörténte, "nincs származása", nincsenek olyan konvertálható tőkéi, amelyeket az új körülmények között mozgósíthatna, hanem a szó szoros értelmében a semmiből kezdi. Vele kapcsolatban irreleváns a tranzitológiai kontextusban leleplező kérdés, hogy ki volt azelőtt. Ő nem volt azelőtt - szemben azokkal, akik tőkét konvertáltak -, utólag építette fel magát.

A self made man narratíva az átmenet éveit élő gazdasági mezőben - Bourdieu-vel élve - eufemizációs stratégiaként működik. Vagyis a szereplők ezzel az önbemutatással élnek, függetlenül attól, hogy vállalkozóvá válásukban szerepe volt-e a múlt rendszer alatt szerzett képességeik, tőkéik konverziójának. Az is tanulságos, hogy amennyiben az általunk vizsgált vállalkozói elbeszélések némelyike  időben a '89 előtti periódusra is átnyúlik, akkor az önbemutatási stratégiák mintegy megkettőződnek. A kilencvenes évek self made (wo)manjei a múlt rendszerben kisemberek, szakemberek vagy áldozatok voltak. A self made man narratívát két esetben kezdik az elbeszélők '89 előtt: ha külföldi emigrációból tértek haza, vagy ha a self made man narratíva a "korábbi átmenet" narratívával kapcsolódik össze. [46] Ez utóbbi narratíva típust a későbbiekben külön bemutatjuk.

Az interjúkat elemezve a self made man narratíva működésének következő aspektusait emelhetjük ki:

a) Nem idegen a self made man narratíváktól önmaguk szembeállítása azokkal, akik múltbeli helyzetüket konvertálva lettek vállalkozók. A beszélők ilyen szempontból tudatában vannak a tranzitológiai kontextusnak, annak, hogy önbemutatásuk az egyetlen legitim "folyosó", amellyel szemben más formák illegitimek:

"ez a mi vállalkozásunk azon kevés cégek közé tartozunk, építkezési cégek közé s főleg útépítő cégek közé, akik nem egy - - - - - - nagy állami cégből vagy levált vagy privatizált, többnyire általában az építkező cégek és főleg az útépítő cégek privatizáltak, és akkor egy bizonyos mennyiségű gépparkkal vagy épületekkel meg bizonyos emberanyaggal rendelkezett és ment tovább, holott azt nem ő szerezte, hanem privatizálta a meglévő valamit, nálunk nem így volt. Mi tényleg a semmiből indultunk." (SZ2)

b) A self made man vállalkozói narratívához hozzátartozik az "eredeti tőkefelhalmozásról", a "hőskorszakról" szóló elbeszélés, amikor a vállalkozó megvetette az alapját a jelenlegi társadalmi pozíciójának. Az interjúszövegek egy jelentékeny részében viszont ez a kedvező társadalmi pozíció a jövőbe vetítve jelenik meg. Ezekben az interjúkban a "kilencvenes évek" jelenik meg egyfajta hőskorszakként, amelyben a "pionír-vállalkozók" birtokukba veszik a gazdaság "határvidékeit". Ilyen értelemben egyfajta megelőlegezett self made man narratíváról van szó, amelyben a lehetőségeknek jut döntő szerep.

Az önmagát a jövőben megvalósító ember narratívája az alábbi interjúban a legerősebb. Ennek elbeszélője egy multi level marketinggel foglalkozó Amway ügynök:

"Nos, hát végeredménybe én egyre jobb vállalkozó akarok lenni, és tanítva másokat építek fel akár 50-60 országba' egy nemzetközi fogyasztói, értékesítési vállalatot, az én cégemet. - - - - - - - - - - - - -  A sikerek, azok olyan gyorsan jönnek, amilyen gyorsan dolgozom. És hogyha lendületbe sikerül jönni, gyorsan haladok, emberről emberre, akkor a kudarcokat nem veszem észre. Szerintem nem is létezik kudarc. Tehát akkor beszélhetek kudarcról egy vállalkozásba', hogyha én csődöt mondtam. Azaz letettem a egészről. Mert ha nem adom fel és folytatom tovább, akkor megint jön ilyen is, olyan is. Haladok is előre, sokszor stagnál a vállalkozásom, de folyatva a munkát újból lendületet veszek és nő a forgalmam, nő a termékforgalmazók száma és egyszóval sokszorozom magam." (U5)

A harmincéves férfi főállásban egészségügyi asszisztens és mellékállásban foglalkozik multi level marketinggel. Az Amway-jelenség a kilencvenes években vált tömegessé Erdélyben, vonzerejét pedig azoknak a tranzitológiai narratíváknak köszönhette, amelyek az átmenetet, mind a self made man-ek és az eredeti tőkefelhalmozás korszakát mesélték el. Az Amway-"mozgalomban" való részvétel lehetőséget ad interjúalanyunknak, hogy úgy érezhesse, maga sem szakad le véglegesen a rendszerváltás nyerteseitől. Ebben a folyamatban kulcsszerepe van a "vállalkozásban" elért tényleges eredmények mellett a morális átalakulásnak is, hisz ez a jövőbeli siker záloga: [47]

"A gondolattal barátkoztam két évvel ezelőtt, nekem is szükség volt egy érési folyamatra, hogy megértsem, hogy a kereskedelmi rendszer átépülőben van. (…) Tehát ebbe' a vállalkozásba' a buktatók. És ahogy ki is mondtam, máris elakadt a szavam. (nevet). Nem szeretem, nem szeretem a negatívumokat. És ez is a lényege. Szerintem minden vállalkozó, hogyha sikerül önmagát pozitív beállításba hozni, és igenis nekem jó elvárásaim vannak, az a tapasztalatom, hogy azokat is kapok. Abba a pillanatba, ahogy negatív dolgokra gondol - -, gondolok, mint az előbb itt az interjúba is, abba a pillanatba már a gondolatom is elakad." (U5)

Ha az ideáltipikus self made man narratíva jellemzőit megnézzük, és abból a korábban elfogadott állításból indulunk ki, miszerint a narratíváknak van nemük, akkor meg kell állapítanunk, hogy tipikusan férfias elbeszélési stratégiával állunk szemben. [48] A self made man narratívák elbeszélői úgy jellemzik magukat, mint akik senkire sem támaszkodva futják be személyes karriertörténetüket. Mindez pedig igencsak férfias jellemvonás, főleg, ha hozzátesszük, hogy Románia társadalmi berendezkedése erősen patriarchális. [49] Patriarchálisak azokat a társadalmi berendezkedések nevezzük, "amelyek beépített egyenlőtlenségei a férfi nemi szerepek betöltőit részesítik előnyben". [50] Számunkra most nem az egyes nemi szerepek betöltői közötti strukturális egyenlőtlenség érdekes, hanem az, hogy egy patriarchális berendezkedésű társadalomban a nemi szerepek általában nehezen "alkudozhatók", vagyis egyértelmű a nyomás arra, hogy a biológiai és a - jelen esetben a narratív stratégiákkal felépített - társadalmi nem között ekvivalencia legyen. Erdélyben ily módon a női elbeszélők férfias elbeszélési stratégiái nagy közegellenállásra számíthatnak, akár kolozsvári értelmiségi miliőben is, Csíkszentdomokosról nem is beszélve. Ugyanakkor a vállalkozói identitás karbantartása és bemutatása (már amennyiben az elbeszélő self made man-ként akarja elbeszélni önmagát) férfias elbeszélési stratégiákat követel. A kettő között feszültség keletkezhet.

Talán ezzel a feszültséggel függhet össze, hogy női elbeszélőink esetében egyetlen elbeszélés sem épült pusztán a self made man narratívára, hanem valamilyen más elbeszélési stratégiával kombinálódott. Férfi elbeszélőink közül ezzel szemben tízen éltek ezzel a stratégiával és közülük négyen kizárólag ezt alkalmazták. További két esetben a self made man narratíva a "korábbi átmenet" típussal kombinálódott, ami, mint látni fogjuk, nem jelent a self made man-nel szemben alternatívát, csupán a "múlt rendszer"-"átmenet" tengelyen tájolja be az elbeszélőt. Vagyis férfi elbeszélőink többsége, amennyiben self made man, akkor kizárólag az.

A nőknek ezzel szemben tehermentesítő stratégiákat kell alkalmazniuk. Erre társadalmi nemi identitásuk menedzselése miatt van szükségük. Ilyen tehermentesítő elbeszélési stratégiaként értékelhetjük a következő interjúban, hogy az egyébként igen karakteres self made man narratíva a szociális küldetés narratívájával egészül ki. A beszélő alkalmazottaival való viszonyrendszerén keresztül mutatja be vállalkozói mivoltát, mely viszonyrendszerben mint egyfajta mater familiaris jelenik meg:

"Utána az első 12 leányt - - - - - - - - - - - felvettem, akik főleg Moldvából voltak, ilyen kis vállalkozó szellemű kislányok, aki lejönnek Bánátba dolgozni és felállítottam őket s megkérdeztem: te, neked a nagymamád varr otthon? Neked van ilyen szép népi szőttes blúzod otthon? Azokat, akik azt mondták, hogy varr a nagymamájuk s azokat jobbra tettem, azokat a varrodába tettem, azok, akik azt mondták, hogy ők nem emlékeznek, hogy van a padláson valami szőttes, azokat balra. Ezeket a baloldaliakat, akiknek nem volt szőttesük, azokat kitanítottam szabászoknak, a jobb oldaliakat pedig kitanítottam, megtanítottam őket varrni. Én nem tudok varrni igazából, leültettem őket a varrógép mellé és megmutattam, hogy hogy kell és milyen kell legyen a termék, ügyesek voltak, aranykezek voltak, én bennem olyan dolgok ébredtek fel és jutottak eszembe, amit nem is gondoltam, hogy megtanultam az állami gyárba, tehát én ottan állandóan, tehát nem egy olyan közgazdász voltam, aki az irodába ült csak és nem mozdult, én minden szabad időmet az állami gyárba is azzal töltöttem, hogy a szekcióban voltam, mert néztem, szerettem, a munkásokkal mindig beszéltem és észrevettem dolgokat, amik úgy az agyamban elraktározódtak és előszedtem és újrarendszereztem, az új rendszer szerint, ahogy én láttam jónak, és 15 emberrel az első évbe' már komoly szarvasbőr kesztyűket gyártottunk Olaszországnak. Tehát komoly, komoly termékeket. És sikerült. Tehát azokból a lányokból, akikkel kezdtem, már van 3 bébink, akik most újra visszajöttek, van egy nyugdíjasunk is, sajnos volt egy halálesetünk is, de nem [nem érteni pár szót], már kiöregedett egy néni és, tehát az élet ez: fiatalokkal kezdjük, bébijeink legyenek, esküvőkre elmenjünk közösen, dolgozzunk közösen, ha kell szombaton is. Nálunk nem szabadszombat a szombat."  (T4)

Az alábbi interjúban az egyébként tipikusan self made man elbeszélés többes szám első személyben hangzik el, az interjú nagy részében a beszélő és férje cselekedetei, döntései nem válnak külön. A vállalkozást közösen alapítják, a későbbiekben is közösen dolgoznak, gondolkodnak. Nem tudni, ki is "építi fel önmagát".

"Nem is tudom pontosan, hol kezdjem, hát ezt a vállalkozást, amit a mai nap is csinálunk és folytatunk, ezt hivatalosan a céget '94-ben alakítottuk. De tulajdonképpen azelőtt is foglalkoztunk mi már ezzel és tulajdonképpen onnan jött a cégnek az alapítása, ugyanis a férjem is és én is mindketten ezt a szakmát végeztük: út-híd építés, ezt végeztük, ezt tudjuk, egyebet nem nagyon."  (Sz2)

A  beszélő a főnarratíva egyetlen szöveghelyén jelenik meg egyedül, ekkor pedig egyfajta titkárnői szerepben:

"Tulajdonképpen azt a kemény dokumentációt, amit összeállítottunk írógéppel, akkor nem is volt számítógép hát annak idején [nem érteni pár szót] akkor mi, egy írógépen, ketten a férjemmel csináltuk meg, lévén mind a ketten szakemberek, pályáztuk meg, hát hogy pár emberünk nem mondom volt, és már gépünk, ott bérelgettünk innen-onnan, na így indítottuk el, hát az, ott nyertük meg. Na aztán persze mikor megnyertük, akkor aztán kezdtünk felszerelkezni, de tulajdonképpen egy írógép mellett, - - - - - - - - - annak a segítségével csináltam meg, hogy pötyögtettem, most már szinte lehetetlennek is tűnik nekem (nevet közben), véleményem szerint már nem is tudnám megcsinálni írógépen." (Sz2)

A M1-es interjú elbeszélője egyedül építi fel a vállalkozását, ugyanakkor ez számára társadalmilag talán azért legitim, mert özvegyasszony, akinek férje halála után családfenntartóvá kell átalakulnia, miként már a népmesékben is. Elbeszélésében a család státusáért küzdő özvegy toposza keveredik a self made man vállalkozói narratívával. Ennek köszönhető, hogy az elbeszélés egyes szöveghelyein az egyedüllét, a kiszolgáltatottságtól való félelem jut szóhoz:

"Nagy szerencsém van, mert nagyon szeretem azt, amit csinálok, igazából nem is keseredem el, ha látom azt, hogy milyen buktatók vannak és milyen szörnyű módon nem törődik senki a kisvállalkozásokkal s a nagyvállalkozásokkal s egyáltalán semmivel itt Romániában.  - - - - - - - - - - - - Nekem nem volt semmi reményem, én mindig tudtam, hogy hol élek, én mindig tudtam, hogy kik azok, akik minket vezetnek és vezetni fognak, tehát én tudtam, hogy nekem a saját lábamon kell egy egész - - - - - - - - - - világgal harcolnom, tehát én fel vagyok készülve arra, hogy mától holnapig, mindig a mától holnapig, az a kis biztonság sincs meg, tudom azt, hogy, hogy holnap már fordulhat egyet az egész és elveszíthetem azt, amim van, amiért nagyon keservesen megdolgoztam, de azt is tudom, hogy nagy kitartás mellett, meg vagyok győződve, hogy megint talpra állnék." (M1)

 

III.2. Az elhivatottak - a vállalkozás, mint küldetés

A leggyakoribb a self made man narratíva mellett, helyenként annak ellenében, más elbeszélési stratégiák is működnek. Ezek egyike a küldetés narratívája. Ezt olyan elbeszélési stratégiaként határozhatjuk meg, amelyben a beszélő vállalkozói pályafutásának valamilyen  - egyéni céljain túlmutató - mögöttes jelentést tulajdonít. Ez az elbeszélési stratégia bizonyos értelemben meta-elbeszélésekre, vagy ahogy Kovács és Melegh nevezik "szupernarratívákra" támaszkodik.

A meta-elbeszélésekbe való kapaszkodás jelentőségét szintén az átmenet diskurzív kontextusában érthetjük meg. Julian Konstantinov az új vállalkozók normakeresését hozza fel. A múlt rendszer retorikája a piacot és vele együtt az individuális haszonszerzést az alacsony presztízsű, amorális társadalmi cselekvések szférájába utalta (nyerészkedők, élősködők). Az új vállalkozók ezektől a címkéktől - amelyek a rendszer bukása után a közbeszéd szintjén makacs módon tartják magukat - szabadulni szeretnének. [51]  

Ilyen szabadulási stratégia, amikor önmagukról szóló elbeszéléseiket a vállalkozók valamilyen mögöttes, teleológiai keretbe helyezik el. Nekik vállalkozóként az a küldetésük, hogy e mögöttes cél megvalósuljon. Két női és négy férfi elbeszélőnél találkoztunk ezzel a stratégiával. Az elbeszélések jellegét meghatározó különbség, hogy a "küldetéses" hogyan viszonyul a self made man-hez, az (archetipikusan legalábbis) önmagát megvalósító, társadalmi eredet és társadalmi kötelékek nélküli, saját hasznára törő individuumhoz. Az interjúk során mind a három elméletileg lehetséges kapcsolat előfordul. Mármint:

- a kettő között nincs kapcsolat (tiszta küldetés);

- a kettő között ellentmondás, feszültség van;

- a kettő harmonikusan megfér egymással (tranzitológiai küldetés).

III.2.1. "Tiszta küldetés"

A self made man narratíva által nem "fertőzött", tiszta küldetés, vagyis a vállalkozás, mint az (erdélyi magyar) közösség szolgálata, két esetben jelenik meg. Ezek közül az első esetben interjúalanyunk azzal válaszolt, vállalkozóvá válására vonatkozó kérdésünkre, hogy ő valójában nem vállalkozó:

"- - - - - - - - - - - - - Nem biztos, hogy én vagyok a megfelelő interjúalany, hogy ez a kutatás kimerítő legyen, azért gondolom, hogy talán nem vagyok a megfelelő, mert tulajdonképpen én nem vagyok vállalkozó. Én egy zeneszerző, zongoraművész vagyok, aki a Magyar Operában dolgozik Kolozsváron, Európában különböző törzshelyeimen dirigálni szoktam, és azt hiszem, hogy az igazi mesterségem, a zeneszerzés vált igazi hivatásommá. Hogy mégis hogyan kerültem vállalkozás közelébe, az viszont lehet, hogy egy olyan történet, amelyik érdeklődésre tarthat számot, amit szívesen elmondok. A '89-es fordulat után, Romániában számomra nyilvánvalóvá vált, hogy azért valami változott. Annak ellenére, hogy a politikai szférába', közéletbe' állandóan arról beszélünk, hogy igazán nem változtak dolgok, vagy nagyon lassan történnek az átalakulások, mindenképpen oda lehetett figyelni arra, vagy oda kellett volna figyelni arra, nem nevelni akarok, hogy - - - - - - - - - - - - - - hogy az alapvető változás, az az, hogy egy más, más gazdasági rendszer alakult ki, tehát az embernek lehetősége nyílt vállalkozásba kezdeni. Tehát valamit önállóan, egy olyan tevékenységet folytatni, amibe nem tud beleszólni igazán a hatalom, a politika, és én ezt a, ezt tartottam akkor a, a legnagyobb lehetőségnek. Persze teli voltam illúziókkal, mint mások, arra gondoltam, hogy, olyan vállalkozá - -, naivan arra gondoltam, hogy olyan vállalkozásokat kellene létrehozni, aminek a profitjából aztán a civil társadalmat, támogatni lehet"

Interjúalanyunk nyugati emigránsoktól kapott pénzen el is indította vállalkozását, azt azonban már az interjú elején világossá teszi, hogy számára művész-értelmiségi énje, identitása fontosabb, mint a vállalkozóság, a vállalkozás csak eszköz ahhoz, hogy ennek a közegnek a tevékenységét az államtól legalább részben függetlenítse, támogassa.

            Következő interjúalanyunk könyvkereskedést működtet Kolozsváron. Számára nem a kereskedelmi tevékenységen van a hangsúly, hanem a könyv szeretetén, valamint azon, hogy a magyar nyelvű könyvek eljussanak az olvasókhoz:

"S visszatérve, hogy mért is ez az egész, és visszatérve a könyvig, valahol, valahol, úgy a gyerekkorban folyamatosan a könyvek között nőttem fel, családban mindenki olvasott, tényleg könyvtár, majdnem minden, a rokonságban nagy volt, erre rá is neveltek a könyvek szeretetére, rá is kényszeríttetek az olvasásra bizonyos fokig eleinte, és valahol az iskolába is megkaptam azt az indítékot, hogy a könyv, egy nagyon nagyon drága hely legyen az ember életében, egy intim valami, és vissza is tudott az ember úgy gondolni egy jó könyvre, hogy átélte azt többször és ez így bele kell nőni, hozzá kell nőni, ezt nem lehet így, hiába, elmondani. Kicsi epizódnak: a középiskolába nem mondhatom, hogy mindig gyenge tanuló voltam, olyan jó közepes, de nem voltam nagy tanuló. Viszont eléggé összeférhetetlen, tehát állandóan problémák voltak fegyelmi úton, minden évbe volt egy jó büntetés, szerencsémre az igazgatónak egy nagyon különös felfogása volt, a büntetés, az iskolából való kicsapás az minden évbe egyszer-kétszer megvolt egy-két hétre, ezt ő úgy értelmezte, hogy hasznosan kell eltölteni az iskola könyvtárába. Nekem ez soha nem volt büntetés (nevet közben), én már alig vártam, hogy kiosszon tíz napot, reggeltől ott töltsük és tényleg a volt 11-es középiskola, ma Apácai, valamikor Piarista, akkor még megvolt a nagy könyvtár, szabadjára voltunk eresztve, egyetlen feltétel volt, hogy az eltöltött idő alatt elolvasott könyveket lejegyzeteljük, bemutassuk."  (K2)

 

III.2.2. Az (etnikai) intimitás narratívája

Könyvkereskedőnk a mellett, hogy küldetésként mutatja be vállalkozását, egyben az etnikai intimitás narratíváját is előadja. Nem véletlen a "kicsi epizód", amelyet felidéz. A könyvek, mint mondja, a gyermekkort, a kamaszkort jelentik számára, amikor a családban, és alapvetően az iskolában is a sajátjai között lehetett, etnikai értelemben is. Ez az eredendő intimitás, amikor a mindennapok még nem bomlanak fel a magánélet és az etnikai szempontból idegen munka világára, az életút későbbi fázisaiban megtörik. Hősünk kikerül a piarista gimnázium könyvtárszobájából és mérnöki diplomát szerez. Ezzel - mondhatjuk - a kommunista modernizáció etnikailag idegen főáramába kerül: a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek folyamatosan románosodó Kolozsvárján a szocialista "melting pot"-ként funkcionáló nagyiparban dolgozik, ahol az egész részlegen a nyolcvanas évek végén "már csak hárman voltunk magyarok". Tősgyökeres kolozsváriként, környezete etnikai átalakulása az intimitás elvesztését jelentette.

Számára a '89-es változás azt a lehetőséget jelenti, hogy kilépjen a modernizáció románnak érzékelt főáramából, azáltal, hogy antikváriumot és könyvkereskedést nyit, amelyben kizárólag magyar könyveket árulhat. Ezzel egyben a magánélet-munka kettősségét is megszünteteti: a könyvkereskedésben, amelyet a család visszakapott központi fekvésű ingatlanában működtetnek, rajta kívül felesége és lánya dolgozik. Mi több, talán Kolozsvár elvesztett etnikai intimitásából is sikerül valamit visszaszereznie a maga számára:

"Az az igazság. Mert a kolozsváriak jól fogadták. Jól fogadták, a mai napig is úgy érzem, hogy elfogadják az üzletet, kicsi hely, de akkora amekkora, itt tartunk könyvbemutatót, - - - - - - - - - - - - -- így valahogy inkább egy családias. Én nem azt mondom, nem egy díszterem vagy egy kultúrháznak a díszterme, ahol leülnek s nyugodtan beszélgetnek, mert mindig lábon kell állni, de azért szívesen jönnek úgy a szerzők is, a meghívottak, vagy az utcáról belépő vevők, vagy akik olvasták az újságba, hogy lesz bemutató." (K2)

III.2.3. Tranzitológiai küldetés

Több vállalkozói narratívában küldetés és individuális haszonszerzés kéz a kézben jár (a küldetéses és a self made man narratíva egymást erősítik). Azt is mondhatjuk, hogy ezeknek az elbeszélőknek "tranzitológiai küldetésük" van. Ezt az elbeszélési stratégiát támogatja az a következő domináns [52] diskurzus, amely a piaci átalakulás szükségességét, a magánszféra primátusát hangsúlyozta. Az elbeszélő eredeti foglalkozását tekintve nem véletlenül közgazdász. Elmondja, hogy a vállalkozók azok, akik az addig meghatározó - ám elégtelenre vizsgázott - állami szférával szemben, a tranzitológiai retorikában erkölcsileg is jobban értékelt magánszférát megteremtik. Ezzel saját legitimitását az átmenetről szóló meta-elbeszélésben horgonyozza le.

Elbeszélésében a tranzitológiai küldetés egyben etnikai küldetés is. Az átmenetből nyertesen kikerülő vállalkozói osztály feladata, hogy adakozzon a különböző magyar ügyekre, valamint, hogy alkalmazottai megválasztásánál etnikai szelekciós kritériumokat alkalmazzon.

Azonban temesvári narrátorunk esetében erősebb az etnikai szelekciónál a "honi vállalkozó" toposza. A honi vállalkozót épp a küldetéstudat, a saját társadalma iránt érzett felelősségtudat különbözteti meg a külföldi tőkéstől. Az átmenetben éppen ezért fontos, hogy a honi vállalkozói osztály is kialakuljon, hisz a nemzetközi tőke csak a kockázatokat telepíti ki Romániába, kizsákmányolja a munkaerőt és rövidtávra építkezik. Ezzel szemben a honi vállalkozónak bensőséges viszonya van a saját társadalmával, alkalmazottaival:

"Én kesztyűs vagyok, szeretem ezt a kifejezést használni, mert nagyon nagyon régre, 12 éves koromra visszahúzódik ez, s mindegy a sors intésének néztem azt, hogy kesztyűs legyek. Mikor először levettem egy hideg télen a kesztyűm, a kezemről a kesztyűt, és egy koldus néninek feladtam a kesztyűt, és az a koldus néni sírt és megáldott, hogy a kesztyűk nekem sok pénzt hozzanak. S ezt, amikor végeztem az egyetemet, és a munkahelyemet a temesvári kesztyűgyárba kaptam, oda neveztek ki, akkor err--, ez eszembe jutott, utána, mikor kiléptem és szintén egy olasz kesztyűs ajánlotta fel, hogy kesztyűgyárat csináljak, azt mondtam, ez megint a sors intése, tehát én kesztyűs maradok, kesztyűket csinálunk ugye továbbra is, és mondjuk az én meszázsom [53]   az, hogyha mindenki mindenütt kesztyűs kézzel bánna egymással, úgy a magyarok, mind a románok, úgy a politikusok azokkal, akik igazán dolgoznak, ha mind-mind kesztyűs kézzel bánnánk egymással, az élet szebb volna (derűsen) és igazabb." (T4)

            Azt is hozzá kell tennünk, hogy ez az önbemutatás láthatólag igen erős paternalista (vagy maternalista?) elemeket vonultat fel. Többek között Verdery hívja fel a figyelmünket, hogy a román pártállam retorikájában - legerőteljesebben a '67-től datálható represszív népesedéspolitikai kurzus alatt - a paternalista elemek domináltak. [54] A tranzitológiai kontextusban nem tarjuk meglepőnek egy olyan vállalkozói önbemutatás felbukkanását, amely abból származtatja saját legitimitását, hogy ezeket a paternalista funkciókat átveszi. [55]  

"Borzasztó büszke voltam, amikor az első esküvőre meghívtak és a, tehát a lányok ugye, és akkor az egyik szabász fiú elvette az egyik kis varró lányt nálunk, és akkor az esküvőn is voltunk, és a keresztelőn is és máris úgy érzem, hogy a mieink. Tehát, tehát borzasztóan büszke vagyok, mikor meghívnak, hogy esküvő van a családban (nevet közben) ugye és meghívnak, ott a szülők mellett kapok helyet, és persze,  amivel  csak lehet enyhítsem a gondjaikat." (T4)

           

III.2.4. Ellentmondásos küldetés

            A küldetés motívuma Anna elbeszélésében is felbukkan. Itt azonban küldetéses vállalkozó és a self made man önkép viszonya ellentmondásos. Anna az előző elbeszélőhöz hasonlóan szintén közgazdász, így ismeri a magánszféráról és vállalkozókról szóló tranzitológiai "leckét". Ennek ellenére az individuális haszonszerzés legitimitását illetően meg kell küzdenie korábbi családi és szakmai szocializációs örökségével. Származási családjában egy olyan humán értelmiségi diskurzus volt domináns, amely minden bizonnyal a népszolgálat [56] kollektivista ethoszára épült. Erre tevődött rá a hetvenes évek elejének szakmai szocializációja. A román kommunizmus - rövid és ellentmondásos - "liberális" időszaka alatt szocializálódott közgazdász a rendszer modernizációjának elkötelezettjeivé vált. Ez azonban nem jelentette a tervutasításos logika megkérdőjelezését. [57] E szakmai szocializációs örökség okán a kilencvenes évek elején az átmenetet is központilag irányított folyamatként képzelte el, amelyben a gazdasági célokat egy - a piaci szereplők szemszögéből nézve - mögöttes racionalitásnak kell meghatároznia. Ennek a kollektivista, gazdaságszervezői nézőpontnak a plauzibilitását '89 után politikai szerepvállalás erősítette meg. A kizárólag self made man típusú önbemutatás egyébként is hiteltelen lenne esetében, mivel cégügyei non-profit pénzekkel fonódnak össze: részben "bevallottan" közpénzekből gazdálkodik. A politika első vonalából azonban kiszorult. A vállalkozás, az átmenet ideológusaként a küldetéses és a self made man vállalkozó között őrlődik. Elbeszélését és élettörténetét részletesen bemutatjuk. 

Esetrekonstrukció I.  Anna:  "Nem vagyok piacos"

Anna 1946-ban született Kolozsváron (bátyja után) második gyerekként. Apja neves székelyföldről Kolozsvárra származott irodalomkritikus. A hatvanas évek végén bátyjával együtt a kolozsvári egyetemen tanulnak. Egyikük sem követi az apa szakmaválasztását. A bátyja atomfizikus lesz, tudományos karriert fut be. Anna a legegzaktabb társadalomtudományt, a közgazdaságtant választja. Egyetemi évei alatt országos diákköri konferencián vesz részt. Bukarestben helyezést ér el, amit kiváló minősítésű államvizsga követ. Még egyetemi évei alatt férjhez megy. A hetvenes évek elején áll munkába. Férjével együtt a moldvai Galaţira, a szocialista ipar egyik legnagyobb centrumába, a harmincötezer főt foglalkoztató SIDEX vegyi kombinátba kerülnek. Ebben az időben vesz részt egy bukaresti informatikai, vállalatvezetői tanfolyamon, amit külföldi előadók bevonásával szerveznek. Nemsokára fia születik, majd versenyvizsgával sikerül Kolozsvárra kerülnie. Időközben a bátyja emigrál Svájcba. A nyolcvanas években részt vesz egy Dsida Jenőhöz kapcsolódó kulturális ünnepségsorozat megszervezésében. A Ceauşescu rendszer bukását a bátyjánál, Svájcban éri meg a család. Látogatóba érkeztek a '89-es év végén. 1990 januárjában a Kolozsvárra való visszatérés mellett döntenek. Anna az RMDSZ Országos Titkárságán (OT) kap állást, a megalakuló gazdasági titkárság vezetője lesz. 1993-ban az OT Ügyvezető Elnökséggé (ÜE) alakul. A szerkezeti átalakulás nyomán Anna kiszorul a szervezet felső vezetéséből. Politikai tevékenysége mellett céget alapít. A cég sikeresen pályázik az Illyés Közalapítványnál egy Kolozsvár-belvárosi székházra. A cég tevékenységi területe marketing és gazdasági hálózatépítés. Romániai cégek adatait nyilvántartó szoftvert fejlesztenek ki. Magyarországi cégek számára végeznek piackutatást, gazdasági tanácsadást. Az Új Kézfogás Alapítvány pályázatára vállalkozókat készít fel, első szinten ő bírálja a pályázatokat.

            A biográfiai eseménysor (nyilván Anna jelenbeli szelekciója következtében) három pont körül sűrűsödik: (1) születés, (ahol Anna származására, egy családi geneológiai sorra utal), (2) pályakezdés, (3) rendszerváltás-átmenet. E pontok között Anna életútjára vonatkozóan sporadikus információkkal rendelkezünk. Nem tudjuk, hogy mi történt gyermekkorában, illetve, hogy miként alakult pályája a hetvenes évek végén, a nyolcvanas években. Az élettörténeti elbeszélés elmondásakor Anna láthatóan a karriertörténet szempontjából fontos eseményeket szelektál. A kiesett periódusokról azt feltételezhetjük, hogy ezeket Anna nem tudta beilleszteni ebbe a kontextusba. Szintén előre kívánkozó megjegyzés, hogy a három csomópont eseményei, tényei között - ha a "habitusrekonstrukciós" munkát elvégezzük - nyilvánvaló feszültségre bukkanunk.

            Származás és gyermekkor. Anna közvetlenül a háború után született Kolozsváron. A családban a második gyermek. Édesapjáról tudjuk, hogy a Székelyföldről Kolozsvárra került irodalomkritikus. Az apa származásáról és foglalkozásáról többszöri utalás nyomán értesülünk, a mobilitás körülményeiről és kontextusáról azonban nincs beható tudásunk. Nem tudjuk, hogy milyen periódusra esik pályája kezdete és, hogy milyen a viszonya a különböző társadalmi-politikai berendezkedésekkel. Bár a székely származással kapcsolatban elsőként a magát alulról felküzdő értelmiségi kliséje jut eszünkbe, valójában nem tudjuk, hogy a földrajzi mobilitás hogyan változtatta meg az apa réteghelyzetét. A mobilitási pálya első látásra kompatibilis a "népi származású káder" életútjával, melyet a negyvenes évek második felében kialakuló totális rendszer preferált. Bár nem ismerjük részletes életútját, feltételezzük, hogy az új rendszerrel való viszonya pozitív volt. Ez a fiatal apa számára Anna születésekor egy értelmiségi karrier ígéretét jelenthette. Bár Anna a háború után jön világra, gyaníthatóan szűkös körülmények között, egy társadalmi szempontból emelkedő családba születik.

            Már amennyiben a család státusát az édesapáéval azonosítjuk, az anya ugyanis nem jelenik meg az elbeszélésben. Az anya élettörténeti alulreprezentáltságával kapcsolatban több, hipotézist fogalmazhatunk meg: (1) Feltehetjük, hogy az anya valami miatt nem illeszthető be Anna vállalkozástörténeti narratívájába. Lehet, hogy - az apával ellentétben - nem értelmiségi, vagy legalábbis nem illeszkedik bele az "előkelő" (értsd csúcsértelmiségi) geneológiai sorba. Ezt támasztja alá, hogy a gyermekkorból a báty is felbukkan, akiről szintén kiviláglik, hogy "tudósember". (2) A társadalmi nemi szempontrendszerben gondolkodva, az is elképzelhető, hogy Anna a férfiági leszármazást tartja relevánsnak egy olyan "férfias dolog" kapcsán, amilyen a vállalkozás. A "férfias" vállalkozás szempontjából a magánélethez, a gyermekkorhoz, az intimitáshoz tartozó anya emléke irreleváns, ezért a rá vonatkozó életrajzi információkat a vállalkozói identitáskonstrukció felépítése során kihagyja. Ezt támasztja alá az is, hogy saját magánéleti szerepeiről sem beszél. Az anyaság, a magánszféra nem tartozik bele a történetbe. A család homlokzatát, társadalmi státusát a "tudós" férfiak adják. (3) Ám az is elképzelhető, hogy az anya szerepeltetése valamilyen traumatikus gyermekkori élményt hívna elő, vagy saját anyaszerepével kapcsolatos frusztrációira emlékeztetné.

            Bármi is az anya hiányának oka, a történet folyamán végig csak férfiak bukkannak fel, és mondhatni, hogy Anna is "férfiként" jelenik meg. Mielőtt ezzel kapcsolatos hipotéziseket megfogalmaznánk térjünk vissza az apára. Vele kapcsolatban két dologról értesülünk, egyrészt, hogy székely származású, másrészt, hogy humán értelmiségi. Ezt szem előtt tartva (részben az apával összefüggésben) az etnicitás (székely származás) és a értelmiségi minta témáit kísérjük majd figyelemmel. Kérdés, hogy az apának mit jelenthetett a feltételezett mobilitás körülményei közt a székelység, illetve a románsághoz való viszony. Irodalomkritikusként valószínűsíthetően a nemzetiségi értelmiség partikuláris világában mozgott, ugyanakkor elképzelhető, hogy a negyvenes évek végének, ötvenes évek elejének hangulatában hitt valamiféle konszociációra [58] épülő identitásmodellben. A konszociációs diskurzusban a nemzetiségi ellentétek a modernizáció (a szocialista jövő építése) folyamatában nyernek feloldozást. Ez természetesen akkor valószínű, ha az apa karrierje valóban az új rendszerhez kötődik.

            Az apa székely és főként humánértelmiségi volta a mesélő számára egyszerre ellenpont és olyan minta, amellyel a mesélő azonosul. Anna apjával való azonosulása jelentheti az értelmiségi minta elfogadását, és egyben egyfajta utalást a "névre", vagyis arra a státusra, amelyet az apa a kolozsvári értelmiségi világban elfoglalt. Ugyanakkor nehezen elképzelhető, hogy abba a  narratívába, amellyel Anna önmagát női vállalkozóként bemutatja a humán értelmiségi és férfi apa teljesen problémamentesen beépüljön.

            A gyermekévekről azon kívül, hogy sportolt, Anna nem tesz említést. Ez az elejtett információ utalhat a kitartásra, a férfiasságra, de hasonlóképpen a humánértelmiségi, "szobatudós" modell elleni lázadásra is.

A pályaválasztás, pályakezdés. Viszonylag sok információval rendelkezünk a hatvanas évek végéről, hetvenes évek elejéről. Anna részletesen beszámol pályaválasztásáról, egyetemi éveiről és munkába állásáról. Tipikusan karriereseményekről értesülünk. Feltételezhetjük, hogy Anna egy teljesítmény-centrikus modellben szocializálódik. Értelmiségi hátterének, az otthonról hozott értékeknek és kulturális tőkének megfelelően jól ki tudja használni az oktatás és a munka világában ekkoriban a nők számára is kitáguló lehetőségeket. Sejthetjük, hogy él a rendszer által felajánlott/kikényszeríttet lehetőséggel, amely a privát szférával szemben a nyilvános szférát (oktatás, munka) jelöli meg relevánsként. Meg kell jegyeznünk, hogy a szocialista típusú modernizáció a nemi szerepeket jelentékenyen átstrukturálja, a nők számára valóban kinyílik az oktatás és a munka világa. Egyes megközelítések szerint azonban ez az átalakulás felszínes, ugyanis a társadalom legkülönbözőbb rétegeiben a nőkkel kapcsolatos tradicionális szerepelvárások tovább élnek. [59] Ez az értelmiségi rétegekre is érvényes. Feltehetjük, hogy Anna is ebben a kettősségben szocializálódott. Az előbbiekben már megállapítottuk, hogy Anna narratívája karrier-elbeszélés. Ennek ellenére érdemes a privát szféra és a munka viszonyát nyomon követnünk. 

            A pályaválasztás iránya is jelentőségteljes. Anna a kolozsvári közgazdasági egyetemet választja. Ebből a szempontból nem követi az apát. Nem lesz humán értelmiségi, ami egyben azt jelenti, hogy kilép a nemzetiségi értelmiség, partikuláris, a "kultúra" (humaniórák) területére szorítkozó világából. A román nyelvű közgazdászképzés egy szélesebb körben felhasználható modernizációs tudást biztosít. Korántsem biztos, hogy a pályaválasztás az apja ellenében történt. Mint mondottuk elképzelhető, hogy az apa számára is elfogadható volt egyfajta konszociációra épülő modell. E modell plauzibilitását erősíthette, hogy a hatvanas évek vége, a hetvenes évek eleje a román kommunizmus viszonylag liberális periódusa. Egy sor társadalomtudomány polgárjogának visszaszerzése mellett a közgazdászképzés is ekkor lendült fel. [60] A gazdaságban egyfajta korlátozott szerkezetátalakítási kísérlet történt. Ebben a kontextusban azonban a társadalomtudományokkal, így a közgazdaságtannal való foglalatosságot semmiképpen nem szabad a rendszerrel szembeni kritikai alternatívaként elképzelnünk. Lehetővé vált ugyanakkor egyfajta szakértői pragmatizmus, vagyis a korlátozott gazdasági szerkezetátalakítás közepette a közgazdásznak az ország modernizációját szolgálhatta. Ez kompatibilis lehet a humán-értelmiség konszociációs modelljével. A hangsúlyok természetesen máshol vannak, abban azonban megegyeznek, hogy a rendszerrel kötött kompromisszumnak a viszonylagos olvadás körülményei között van értelmük. Ez feltétele ugyanis úgy a részleges racionalizációnak, mind a nemzetiségi jogok kiterjesztésének. A hatvanas-hetvenes évek olvadását később fagyás követte, amikor a racionalizációs folyamatokkal együtt a közgazdaságtan legitimitása is meggyöngült. Anna mindenesetre az olvadás periódusában kapott szakmai képzést, a modernizáció éthoszában szocializálódott. A szakválasztás lehetővé tette a "román területek" fele való orientációt. Ennek volt első állomása a bukaresti konferencia.

            A karriertörténet szempontjából egyetlen idegen elem, hogy Anna az egyetemi évek alatt férjhez ment. Bár az egyetem alatti férjhez menetel a hetvenes évek elején uralkodó modell volt, ez az esemény kilóg a karriereseményekre vonatkozó közlések sorából. A korai férjhezmenetel mindenképpen előtérbe tolhatta a privát szférát, a hagyományos női szerepeket (ha átmenetileg is). Ami azonban elgondolkodtató, hogy férje kilétére nem derül fény. A férj mindössze két ponton jelenik meg; előbb a munkahelyválasztásnál, később látni fogjuk, hogy férjét követi új munkahelyére, majd a kérdések során egy kiszólásban. A karrier és a vállalkozástörténet szempontjából mindenesetre a férj sem tűnik relevánsnak. Véleményünk szerint azért, mert Anna önmagának tartja fent a férfiszerepet. Vállalkozóként ő maga a család, vagy legalábbis saját státusának a hordozója. Feltehető, hogy a családban is valamilyen módon Annáé a "férfiszerep", így a férj ugyanazért nem érdekes, amiért az édesanya, és amiért a báty és az apa érdekes. Emellett természetesen az is elképzelhető, hogy a férjhez is valamilyen trauma kapcsolódik (megromlott házasság) vagy, hogy a férj valamilyen szempontból valamilyen szempontból kompromittáló. A férj kellemetlen lehet etnikailag (román vagy cigány), szociálisan (nem értelmiségi, nem vállalkozó), egzisztenciálisan (nem vitte semmire, alkoholista), vagy netán politikailag ("vonalas").    

            A karriertörténet tehát az államvizsgával folytatódik. Anna külön kiemeli, hogy kiváló minősítéssel vette ezt az akadályt. Arra gyanakszunk, hogy ez valamit legitimál. Az államvizsga minősítésének egy akadémiai karrier elindulásában lehet jelentősége. Nemsokára látni fogjuk, hogy Anna nem az akadémiai szférában helyezkedett el. Pályaválasztásánál azt mondottuk, hogy az apa feltételezhetően támogatta a szakválasztást. Az akadémiai jellegű karrier azonban feltételezhetően többé-kevésbé megfogalmazott elvárásként volt jelen a családban, a karrierút kezdeti stádiumai is ebbe az irányba mutattak. Annának azonban nem sikerült az ekkor már egyre inkább szűkülő akadémiai mezőben a maga számára helyet találnia. Az államvizsga kiváló minősítése így nem valaminek a kezdetét, hanem valaminek a végét jelöli. Az szól ki belőle, hogy "kedvezőbb körülmények között akár lehetett volna értelmiségi", ugyanakkor arra enged következtetni, hogy Annában a mai napig van valami megfosztottság-érzés.

            Az egyetem elvégzése után Anna a termelési szférában, az iparban helyezkedik el. Itt kerül szóba férje. Őt követve kerül Galaţira. A dél-moldvai Galaţi a hagyományosan iparinak nevezhető Brassó-Temesvár-Bukarest háromszögön kívül esik. Ipari centrumként való felfutása az iparosítás második szakaszában kezdődik. A 35.000 főt foglalkoztató Galaţi-i vegyipari kombináthoz hasonló, nagy volumenű ipari beruházások egyben a racionalizációs törekvések csődjét jelentik. E mellett a város, és Moldva általában a magyar nemzetiségű munkavállalók "rémálma". Anna teljesen román környezetbe, és az addigi akadémiai közegtől teljesen eltérő miliőbe kerül. A kolozsvári perspektívától eltérő helyzetben tapasztalva meg az "etnikai koegzisztenciát" és a rendszer "modernizációs távlatait". Ebben az eseménysorban történik az első említés a privát szférára vonatkozóan. Anna ugyanis, mint mondja, férjét követi Galaţi-ra, amit valószínűleg karrierje kisiklásaként érzékel.

            A karrier-elbeszélés azonban nem szakad meg, Annát ugyanis nemsokára egy bukaresti képzés résztvevőjeként látjuk viszont, amint külföldi előadókat hallgat az informatizálás és az irodaszervezés problémaköréről. Ezzel ismét aktív alakítója saját, immár iparon belüli karrierjének. Anna továbbra is elkötelezett szakmailag, a termelés átalakításával és ésszerűsítésével összefüggő szakterületen képezi magát tovább, ami egyben részleges profilváltást jelent. A szóban forgó képzés a hetvenes évek körülményei között kiemelkedő lehetőséget biztosított a szakmai tőke felhalmozására. Úgy tűnik, Anna továbbra is fantáziát lát a termeléshez kötődő munkájában.

            A karrier-elbeszélés azonban nemsokára megszakad. Ez összefügghet azzal, hogy megszületik az első fia. A kisgyerek mellett a Bukaresti kirándulások ellehetetlenednek. Emellett erősen felmerülhetett a földrajzi helyváltoztatás igénye, Galaţi-ot Anna valószínűleg nem találta a gyermeknevelés számára legalkalmasabb helynek. 1989 előtti pályája alakulásáról az utolsó információnk, hogy sikerül versenyvizsgával Kolozsvárra kerülnie. A versenyvizsga az egyéni teljesítményt hangsúlyozza. Itt szemben a Galaţira kerüléssel nem jelenik meg a férj. Nem tudjuk, hogy neki is sikerült-e az asszonnyal egy időben Kolozsvárra kerülnie, vagy Galaţi-on maradt.

            A hetvenes évek vége és a nyolcvanas évek teljesen szinte teljes homályban marad. Ennek okát a privát szféra előtérbe kerülésében véljük megtalálni. Ebben az időszakban Anna számára a gyermeknevelés, a család lehetett a legfontosabb, ezt pedig nem tudja, nem akarja beilleszteni a karriertörténetbe. A privát szférába való visszavonulás valószínűleg nem lehetett teljes mértékben önkéntes. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Annát korábbi szakmai szocializációja, karrierútja a modernizáció, az ésszerűsítés hívévé tehette. A Ceauşescu rendszer előrehaladtával azonban a gazdaságszervezés egyre irracionálisabbá válik. A rendszer ésszerűsítésében mind kevésbé lehetett hinni. Romániában a nyílt ellenzéki magatartás néhány elszigetelt esetet leszámítva ismeretlen volt, így Anna számára kézenfekvő megoldásként a privát-szférába való visszavonulás vagy az emigráció kínálkozott. Ez utóbbi megoldás Kolozsváron, értelmiségi közegben gyakorinak számított. Megtudhatjuk, hogy ezidőtájt Anna atomfizikára szakosodott bátyja is Svájcba vándorol.

            A nyolcvanas évekre vonatkozóan azt tartja fontosnak kiemelni, hogy részt vett egy a Dsida Jenőhöz kapcsolódó ünnepség megszervezésében. Az effajta hagyományápoló, az irodalmi élethez kapcsolódó tevékenységgel Anna ellenzékiségét, és egyben újra felfedezett magyarságát akarja aláhúzni. Ami érdekes, hogy ez valójában egyfajta humán-értelmiségi cselekvési mintának tekinthető, ezzel mintha e szerepekhez (gondoljunk az édesapára), s egyben a modernizációs éthoszban partikuláris nemzetiségi hagyományokhoz szeretné magát közelíteni.

'89 után: politika és vállalkozás. Az élet(karrier)események a '89-es fordulatot követően kezdenek újra sűrűsödni. A fordulatot a család Svájcban éli meg, Anna bátyjánál. Anna bevallása szerint látogatóban voltak. Nem értesülünk arról, hogy milyen úton érkeztek. A látogatásra vonatkozó megjegyzés arra enged következtetni, hogy hivatalos úton. Ismerve a román hatóságok kiutazással kapcsolatos magatartását felvetődik a kérdés, hogy vajon nem kompromittálódott-e politikailag a család valamelyik tagja nyolcvanas években. Ez új megvilágításba helyezhetné a nyolcvanas évekre vonatkozó homályt, valamint azt, hogy miért fontos az ünnepségsorozat említése. Az is elképzelhető, hogy a férjjel kapcsolatos hallgatás mögött megbújó tényezőt fedeztük fel.

            Mindenesetre úgy döntenek, hogy visszatérnek Kolozsvárra, vagyis annak ellenére, hogy Nyugaton rokonaik élnek, a negyvenes éveikben nem vállalják az újrakezdést. Anna elmondásában ebben az ő határozottsága volt a döntő. A Kolozsvárra való visszatéréssel pedig ismét Anna karriertörténete kerül előtérbe. Nem tudhatjuk, hogy a megváltozott körülmények között milyen tervei voltak: az újjáalakuló és kiszélesedő akadémiai szféra, a gazdaság, vagy a politika vonzotta-e inkább. Az új helyzetben azonban felélednek "modernizációs" ambíciói, és megjelennek a közszféra felé fordulás számára új távlatai.

            1990-ben, visszatérése után Anna az RMDSZ-ben helyezkedik el, vezető pozícióban. Ez a hetvenes évek Bukarest fele tekintő, a kisebbségi partikularitás kereteit kinövő karrierpályához képest váltást jelent. Modernizációs elképzelései mellett ebben a közegben újra fel kell fedeznie az etnicitást. Ezzel egyébként nincs egyedül, hisz a műszaki képzettségű, termelési szférában dolgozó magyar szakemberek közül sokan választották ezt az utat. A kilencvenes évek elején azonban az etnicitás újrafelfedezésében, vagyis az etnicitáshoz kapcsolódó szimbolikus tőkefelhalmozásban a humán értelmiség jobb pozíciókból startolt. Kezdetben a humán értelmiségnek sikerült saját - nemzetiségi partikularitásra irányuló - cselekvési formáit kanonizáltatnia. Ebben az is szerepet játszott, hogy ez időszakban a román politikai elit részéről nem mutatkozott semmiféle hajlandóság az RMDSZ beemelésére a hatalommegosztásba. [61] Ezért nem tartjuk véletlennek, hogy Anna a nyolcvanas évek vonatkozásban épp a nemzetiségi irodalmi hagyományok ápolójának szerepében tűnik fel. Másrészt ebben a közegben felértékelődhetett az apa által képviselt humánértelmiségi modell és szimbolikus státus is. Persze azt is ki kell emelnünk, hogy a kolozsvári RMDSZ megalakulásakor a közgazdász hiányszakmának számított.

A szervezetben (kezdetben mindenképpen) a humán-értelmiség dominált. Anna arról tudósít, hogy a szervezet más tagjaival összeütközésbe került, talán, mert ő egyfajta pragmatikus diskurzust képviselt, amelyben a gazdaságszervezésnek, vállalkozásfejlesztésnek volt döntő szerepe, míg ellenfelei a szimbolikus politika hívei, "a szavak emberei" voltak. Az mindenképpen valószínűnek tűnik, hogy Anna a szervezetben a nem létező gazdaságpolitika ideológusa volt. E nézeteltérések (vagy talán egyéb okok) oda vezetnek, hogy Anna kiszorult az RMDSZ felső vezetéséből.

            A szervezetből való kiszorulás olyan töréspontként jelentkezhetett, amely Annát addigi életútja átértékelésére késztette. Kiesett a közösségi ideológus (gazdaság- politikusi) szerepéből, ezzel az újra felfedezett az etnikai célokat, a közösségi ideológiát is át kellett értékelnie. Amennyiben ez így történt, lehetséges útként kínálkozott, hogy vállalkozói identitását a közösségi éthosz ellenében fogalmazza meg. Ez ellen hatott azonban, hogy az etnikai, ideológiai tőkének vállalkozóvá válásában is szerepe volt. A vállalkozás beindítását ugyanis az tette lehetővé, hogy cége egy Kolozsvár belvárosában lévő székházat nyert pályázati úton. Arra következtethetünk, hogy a cég megalapítása és a pályázat elnyerése még az "RMDSZ-es" periódusban történhetett. Akár így volt, akár nem, az elnyert összeg arra utal, hogy Anna vállalkozása "nemzeti ügy". A cégről megtudjuk, hogy főtevékenysége gazdasági hálózatépítés. A cég magyarországi cégek számára közvetít és tanácsokat ad. Az etnikai-ideológiai tőke szerepét emeli ki az is, hogy Anna vállalkozószövetséget alapít. Ez jelentheti a gazdaság-ideológusi szerephez való ragaszkodást, ami nem zárja ki, hogy a lépés egyben a non-profit szférában mozgó pénzösszegek hatékonyabb lehívását szolgálja. A kilencvenes évek végén az Új Kézfogás Alapítvány pályázatára készít fel vállalkozókat és talán első szinten bírálja is a pályázatokat.      

            A narratív szövegtest elemzéséből egyértelműen kiderül, ami az életút rekonstruálása után várható volt: Anna vállalkozói identitása problematikus. Az interjúk narratív stratégiák szerinti csoportosítása kapcsán - mint láttuk - kiderült, hogy a kilencvenes évek vállalkozói leginkább self made man-ek, társadalmi eredet és '89-es múlt nélküli emberek, akik azzal párhuzamosan, hogy új társadalmi pozíciókra tesznek szert, új identitást építenek (mesélnek) maguknak (magukról).

            Anna nem tartozik közéjük. A főnarratíva formailag egyetlen hosszas argumentáció sorozat. Már az elején leszögezi, hogy az ő történetét "valahol messze kell kezdeni". Folyamatosan fogódzókat keres, amellyel egyrészt származási családját, másrészt politikai múltját összeköthetné mostani vállalkozói önmagával:

"Hát hogyan is lettem vállalkozó? Valahol messze kell kezdeni, azt hiszem, hogy ott kezdtem el vállalkozó lenni, amikor lánykoromba sportoltam. És ott megtanultam a vállalkozónak az egyik nagyon fontos tulajdonságát, hogy csak eredményt úgy lehet elérni, ha az ember hosszasan hajt, és akkor sikerül eredményt elérni, megtanul veszteni is, hát nyilván erről szól a vállalkozó élete is. Ugyanakkor küzdő típus vagyok, azt hiszem genetikailag kódolva, és szeretem a kihívásokat és a-  kicsit nehezebb helyzetekben, szeretem azt, hogy megpróbálok felülkerekedni. Személyesen nagyon- nagyon komoly nevelési háttérrel rendelkezem."       (K6)

Anna története gyermekkorában kezdődik, a származási családdal. Ebből a közegből kiindulva építi fel magát. Az interjúrészletből kiderül, hogy ez az a pont, amit Anna az önmagáról szóló történetből - történetekből - nem hagyhat ki, képtelen kihagyni. A származási család meghatározó, hisz a beszélőt "genetikailag kódolta", másrészt "nagyon komoly nevelési háttérrel" látta el. Anna esetében minden történetet, minden identitáskonstrukciót ez generál, pontosabban minden történetet ennek a viszonylatában kell legitimálnia. A családhoz kötődő gyermekkorban jelenik meg a sport, mint "hosszas hajtás", az egész életen keresztüli kompetíció szimbóluma. Ebben Anna azon vágya nyilvánul meg, hogy származási családjának való megfeleljen. Ennek a "hosszútávfutásnak" lehetne a befejezése, vagy legalábbis egy fázisa a vállalkozás, ha nem tudnánk, hogy a családban igazából az értelmiségi, tudományos életpályák dominálnak. Ezekhez képest a vállalkozás más. Anna nem is tudja teljes mértékben vállalni a vállalkozói identitást, amelyet ő maga is az "individualista hasznot hajtó" gondolkodással azonosít, és ami egy kollektivista modellel, hipotézisünk szerint a rendszerváltás előtti humán értelmiség "népszolgálat" koncepciójával áll szemben.

"A vállalkozónak végülis a legfontosabb célja a profitszerzés kell legyen, itt viszont sajnos nem állunk olyan jól, mint mások, a, ebben az ösztönünkben, engem végig a vállalkozói megpróbáltatásokban is az próbált igazából segíteni, és az volt az igazi hátterem, hogy munkatársaimnak is a fizetése megmaradjon, hogy ne csődöljön a cég, hogy az a cég, amit én vezetek, az másoknak is valamit nyújtson. Tehát ebbe nem vagyok feltétlenül individualista gondolkodású, hogy csak az egyéni hasznot hajtó valaki." (K6)

           

            A főnarratíván kívül találunk egy olyan interjú-részletet, amelyből az a fajta ambivelancia, amellyel saját vállalkozói identitásához viszonyul, - amit ugyanakkor a humán értelmiség szemüvegén keresztül lát - nagyon világosan kiviláglik.

"Én azt kerestem meg, hogy mit lehet, s a környezetemben n+1 pozitív vállalkozói modellt tudok felmutatni. Akik nem feltétlenül az úgynevezett bizniszmenek, és ez itt még egy olyan mondat, hogy itt, itt azt hiszem, hogy itt el kell mondjak. Én a mai napig is szinte szégyellem, hogy vállalkozó vagyok. Na most, hogy ezért igazán ki a hibás, nem tudom. A román közvéleményben az van, hogy aki elég jól csal, csal, szerezi a kapcsolatokat, ugye kihasznál másokat, az menő vállalkozóvá tud alakulni. Ugye. És mi van a saját magyar közvéleményünkben? Hogy annak idején, amikor "Ki kicsodát" csináltak, akkor én kellett hangoskodjak, mindenféle úton, és lobbyzzak, hogy a vállalkozó is valaki, hogy ki a csoda, mert lehet, hogy végül ettől függ, hogy lesz-e kinek egyetemet vagy óvodát megnyitnunk, ugye? És akkor így bekerült egypár vállalkozó is a "Ki kicsoda" című óriási kötetbe. Ezért harcolok. Hogy igenis a vállalkozó is valaki. Ha azt a vállalkozót te támogatod, mint közösség, mint erdélyi magyarság támogatod és akkor, amikor még egészen pici, mikrovállalkozó, akkor segítesz rajta, az nem fogja elfelejteni, vagy legalábbis, hogy mondjam, néhányan közülük nem fogják elfelejteni, hogy egészen szerényen fogalmazzam, hogy honnan indult el és igenis, a táncmulatságokat, a táncversenyeket, a kórus-, vagy költeményeket, köteteket, festményeket, mindent ez a réteg kell megfinanszírozzon. De ha te az első perctől kezdve kirekeszted, mert azt mondod, bunkó bizniszmen, - - - - - - - - akkor nem fogunk tudni ezzel a réteggel semmit kezdeni, ebből nem lesz az a bizonyos polgári réteg, amelyik ugyebár a polgárosodásba' a saját közössége mellé áll." (K6)     

           

            Anna itt sajátos helyzetben jelenik meg: azért lobbizik, hogy az "Erdélyi magyar ki kicsodában" [62] vállalkozókról szóló szócikkek is megjelenjenek. Holott az "Erdélyi magyar ki kicsoda" nyilvánvalóan értelmiségiek ügye. Annának szimbolikus elismerést jelentene, ha a könyvbe nem csak értelmiségiek, hanem vállalkozók is bekerülnének, hisz ezzel bebizonyosodna, hogy a "vállalkozó is valaki". A vállalkozók "elismerését" szintén a közösségi pragmatikával indokolja. A közösségi pragmatika lényege, hogy a "festményeket, köteteket, költeményeket" valaki finanszírozza.

            Szintén a főnarratíván kívül bukkantunk egy olyan részre, amelyben teljesen egyértelműen az apja és bátyja által fémjelzett geneológiai vonulatban próbálja elhelyezni magát. Az interjúrészletből kiderül, hogy vállalkozói identitását ennek sikere legitimálhatná:

"Ez  minálunk a családunkban szinte kivétel nélkül mindenkire jellemző, az, hogy a sorsát saját kezébe próbálja venni, függetlenül attól, hogy milyen pályán mozog, tehát, mit tudom én édesapámtól, aki irodalomkritikus, függetlenül attól, hogy harminc kötetnyi könyve gyűlt már fel a polcon és senki ki nem adta, a bátyám, aki maga is itt Kolozsváron lett atomfizikussá, atomfizikával foglalkozott, attól függetlenül, hogy előtte nem sokan voltak, és jelentette meg mondjuk az első kötetet." (K6)

A második problematikus pont a politikához való viszony. A főnarratívában kifejti, hogy:

"Tulajdonképpen a közösség oldaláról jöttem, akkor lettem vállalkozó, amikor kiderült az, hogy hiába foglalkozom a politikai, a gazdasági döntésekkel az RMDSZ érdekvédelmi vonalán, abban az időben, a '90 évek elején igazán kevés helyet kapott a gazdasági érdekvédelem. Ebben nem láttam a megoldás lehetőségét, semmilyen formában nem tudtam magam megértetni, csak az első [egy szót nem érteni], hogy úgy mondjam a jelmondat szintjén, és akkor úgy döntöttem, hogy megpróbálom egyénileg ezt a kérdést kezelni, illetve, vállalkozóként tenni igazából valamit." (K6)

             

            Anna valójában a politikából való kiszorulása után lesz vállalkozó. Egy főnarratíván kívüli részletből kitűnik, hogy politikai pályafutása végét valódi törésként élte meg ("ollóval vágtam el a saját karrieremet"). Ezek után logikus lenne, ha vállalkozói identitását erre a törésre, ennek a törésnek az utólagos racionalizációjára építené, valahogy így: "én megpróbáltam a közösség érdekében tenni valamit. Nem ment. Ezek után senki ne kérjen számon tőlem semmit". De nem ezt teszi: továbbra is kollektív küldetésben gondolkodik. Ebben a családi örökség rá nehezedő terhe mellett szerepe van annak is, hogy - bár megpróbál egyfajta vállalkozói identitást kiépíteni - Anna nem valódi vállalkozó, hisz közpénzekből él. A közpénzek elosztásában pedig a kilencvenes évek Erdélyében olyan szimbolikus tőkék játszottak szerepet, amelyeket nem lehetett megszerezni közösségi narratívák elbeszélése nélkül.

            A következő elbeszélő számára is problematikus az küldetéses és a self made man vállalkozó közötti viszony. Ő azonban Annával ellentétben tudott dönteni: a self made man-t választotta. Elbeszélőnk a negyvenes években született és a hatvanas évek közepén szerzett gépészmérnöki diplomát. A nyolcvanas évek végéig a nehézgép-gyártásban dolgozott, a nyolcvanas évtized utolsó éveiben pedig informatikusi beosztásba került. Ez teszi számára lehetővé, hogy a '89-es fordulatot követően az akkor alakuló RMDSZ-ben tegye hasznossá magát. A szövetség számítógép-hálózatát üzemeli be. Időközben azonban egy kollegájával közösen kereskedelemmel foglalkozó céget alapít. Az RMDSZ-t felhasználva magyar partnerekkel épít ki kapcsolatot. Ezzel az epizóddal kezdődik a főnarratíva:

" - K. S, 58 éves gépészmérnök vagyok, - - - - - 1990-ben az RMDSZ-hez jöttem dolgozni. Húsz éven keresztül a számítóközpontban dolgoztam és a változáskor, tehát '89 decemberében jelentkeztem az RMDSZ-be, hogy biztos szükség lesz nyilvántartásra és számítógépes feldolgozásrsa, és felajánlottuk a segítségüket, és a kilencvenes év folyamán, akkor egy nyilvántartást próbáltunk Kolozs megyében egy ismerősömmel, barátommal. Elindítottuk és '90 decemberében áthívtak, hogy jöjjek ide RMDSZ alkalmazásba, [egy szót nem érteni] és legyen, az Országos Titkárságnak lettem az informatikusa. '91-es év, tehát elkezdtük a munkát, akkor szerveződött az RMDSZ, és ugyanakkor nagyon sokan megindultak Magyarország felől, érdeklődők, gazdasági kapcsolatot keresni. És innen jött az ötlet, hogy jó lenne egy vállalkozást kezdeni, és egyik barátommal létrehoztuk egy kft-ét mezőgazdasági profillal CORPUS néven és főleg kereskedelemre gondoltunk, megkezdtük a piackutatást, az elképzelésünk az volt, hogy az itteni hagyományokat külföldi kisgépekkel, amiket nálunk nem gyártottak kicseréljük, vagy egyéb szükséges mezőgazdasági cikkel. El is indult, hát az első akciónk az volt, hogy [egy szót nem érteni] valamit valamiért. Kaptunk egy magyarországi kereskedőt, aki kalotaszegi festett bútort kért, cserébe a kis rotációs kapákért. Nekifogtunk, elmentünk Mérába, lemásoltuk a bútorokat, az alaprajzot és a mintákat, egy székelyföldi asztalossal megcsináltattuk a teljes lakberendezést és otthon a szétosztva a család és nagyon sokan kifestettük a mintákat, tehát a pauszpapíron létező és a színek benne, a színek be voltak jelölve, a tulipános és írásos minták, a feleségem a lányom, mindenki festett és a rokonság is. Így összehoztunk öt kalota---, mérai bútort, amiért kaptunk 10 darab rotációs kapát. Ez volt az első nagy akció. Persze nagy sikere volt, szétkapkodták, mert abban az időben nem volt kisgép, és persze közben az RMDSZ-nek dolgoztunk, tehát ezt munkaidő után csináltuk. Megpróbáltuk, állandóan jöttek a magyarországi  vállalkozók, erre álltunk rá, Magyarország és Erdély kapcsolat." (K8)

            A vállalkozás úgy jelenik meg, mint a "hagyományok" cseréje "modernizációs eszközökre". Egy mellék-narratívából kiderül, hogy ehhez a tevékenységhez ténylegesen kapcsolódott egyfajta küldetéstudat. Elbeszélőnk a rotációs kapákkal az erdélyi mezőgazdaságot szerette volna korszerűsíteni, míg a mérai bútorokkal az erdélyi hagyományokat megismertetni Magyarországon. Mindezt az RMDSZ és egy gazdaegyesület hálózataival szorosan összefonódva tette. Ebben a közegben a sikeres működéshez elengedhetetlen volt a küldetéses narratíva használata. A politikai szférából való kikerülése után azonban elbeszélőnk "tényleges" vállalkozóvá vált. A főnarratívában a küldetéses narratívával való leszámolás igen radikális formában jelenik meg, igaz nem az erdélyi magyar közéletet, hanem a kedvezőtlen romániai gazdasági környezetet okolja a kudarcért:

"De ott volt a másik hátrány ugye, hogy nem feküdt nekünk ez a román törvények közt, ugye törvénytelenségek és, és ilyen hivatali visszaélések között a lavírozás és ezt nem bírtuk, azt mondtuk, hogy, egy adott pillanatba ott voltam, hogy azt mondtam, hogy én felgyújtom ezt az egész szállítmányt és ezzel az egészet, tehát ezért nem, mert máskülönben akinek megy, a vagyonokat abból csinálják" (K8)

Ezt követően elbeszélőnk új vállalkozásba kezd, amely termelőtevékenységre épít. Új vállalkozói identitása elbeszéléséhez már a self mad man narratívát alkalmazza.

III.2.5. A kisember

A kisember a küldetéses vállalkozó tükörképe, vagy diagonális ellentéte (ne feledjük, hogy elbeszélési stratégiákról és nem társadalmi pozíciókról van szó). Ezt az identitásépítési stratégiát is az átmenet diskurzív közegében értelmezhetjük.

A küldetéses vállalkozó esetében is abból indultunk ki, hogy a múlt rendszer maradványaként a vállalkozói létforma ellentmondásokkal volt terhes. A vállalkozásszerű tevékenység korábban alacsony presztízsűnek számított és az amoralitás címkéjét aggatták rá. "Az "átkosban" a vállalkozó irigyelt gyanús-bizonytalan státusa az épülő kapitalizmus legfontosabb szereplőjének hipp-hopp mitikus státusává lett." [63] Bár az átmenet domináns diskurzusában a vállalkozó valóban megdicsőül, a közbeszédben tovább élnek a múlt rendszerben kialakult toposzok. Érdemes megjegyezni, hogy a kilencvenes években az erdélyiek (románok és magyarok) többsége egyetértett azzal a kijelentéssel, hogy "...ebben az országban csak tisztességtelen úton lehet meggazdagodni". [64] Ez is arra utal, hogy az új gazdasági elit az amoralitás stigmáját továbbra is magán hordozta.

A "küldetéses vállalkozók" úgy próbálnak megszabadulni a stigmától, hogy meta-elbeszéléseket teremtenek, vagy olyan létező meta-elbeszélésekre utalnak, amelyekben a közösség javáért munkálkodó szereplőkként jelennek meg.

A "kisemberek" ezzel szemben nem keresnek és nem konstruálnak meta-elbeszéléseket. Nem akarnak szabadulni az amoralitás stigmájától sem. Ehelyett magát a domináns normatív rendet kérdőjelezik meg, mondván, a törvények valójában azért vannak, hogy az erőseket segítsék abban, hogy a gyengékkel szembeni aszimmetrikus viszony fenntartásában. Ilyen körülmények között az amoralitás a kisemberek számára a túlélés eszköze.

"Persze ez idő alatt utazgattam én is, mint sokan mások, itt vettem valamit, ott eladtuk és vásároltunk, hazahoztuk, itt újra eladtuk és ebből éltünk, mai napig is. Mikor, '91-ben? '91-be, egy úgynevezett kft-ét, egy céget alapítottam, az összes szükséges papírokkal, adószámmal meg mindennel, de helység nem volt, ahol kereskedelmi tevékenységet folytatni s akkor maradt a piac. Mint annyi másnak. Hoztam, váltottam pénzt, mikor hivatalosan, mikor nem, inkább nem hivatalosan, mert hivatalosan nem a kisembereknek adták a valutát. - - - - - - - - És akkor úgy láttam jónak, hogy cipővel érdemes foglakozni. Sportcipővel. Eleinte új, utána kisebb hibás, után meg használt is. - - - - - - - - - - - - - '95-ig. '95-ig lehetett boldogulni, mert sportcipőt a városba csak én hoztam, aztán egyre mind többen, többen hoztak, és akkor béreltem egy kis üzletet, eleinte elég kecsegtető volt az ár is minden, aztán utána - - - - - - - - - - mindenki meg akart gazdagodni, mi élni akarunk, mások meg gazdagodni akarnak, - - - - - - - - - - - - és elég sokat fizetek, egy eldugott kis utcába' van, - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - van amikor jól megy, van amikor sehogy. Vannak a téli hónapok  - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -, most ez a tél nagyon rossz volt, nehéz, elteltek napok, hetek is, hogy egy lej bevétel az üzletben nem volt. Most egy kicsit jobban megy, de most már újra nincs áru - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - új árut hozni, teljesen újat nem tudok, mert nem is tudnám eladni, rengeteg van a városba - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -  és odaát is olyan magas az ára, hogy azt nem tudod eladni. Tehát az én kuncsaftköröm - - - - - - - - - szegény fiatal gyermekekből áll, akik örülnek, hogy negyed áron s fél áron hozzájutnak ahhoz, amit - - - - - - - az igazgatók gyerekei - - - - - meg tudnak venni - - - - - - - Elhozom a minőséghibás cipőt, bérelek egy raktárhelységet is, ahol kialakítottunk egy kis műhelyet, ott fertőtlenítjük, mossuk a cipőt - - - - - - - - - - - - - - - -." (M9)

Ismét Julian Konsztantyinovra hivatkozhatunk, aki bolgár kereskedőturistákat vizsgált. Az utazókereskedők az átmenet kontextusában - tegyük hozzá nem alaptalanul - úgy gondolják, hogy a folyton változó, a közember számára érthetetlen és követhetetlen törvények elsőrendű feladata, hogy a kisemberek aszimmetrikus helyzetét rögzítsék a "magas polcon lévőkkel" és a korrupt hatóságokkal szemben. [65] Ebben a helyzetben a törvények be nem tartása az aszimmetrikus viszony (részben szimbolikus) felszámolása. A kisember-elbeszélés töredezettebb, akadozóbb, azaz gyengébb narratíva, mint az előzők. Szinte szemünk láttára teremti meg az elbeszélő.

Talán nem véletlen, hogy a kisember narratívája több esetben azoknál jelenik meg, akik már a múlt rendszerben is vállalkozásszerű tevékenységet folytattak. Az utolsóként idézett elbeszélő is ezek közé tartozik. Számára a rendszerváltás saját társadalmi státusát tekintve nem bizonyult vízválasztóként. Ezt a rendszerváltással kapcsolatos meta-narratíva segítségével mondja el: "Lássuk mi lesz ebből a nagy cécóból, az ígéretből és mindenből. - - - - - - - - - - Hát ez lassan kiderült júniusba, egyszer márciusba és utána júniusba, amikor történt, ami történt Bukarestben." (M9)

.

III.2.6. Letelepedés - otthonteremtés

Ennél az elbeszélőnél maradva mutatjuk be a következő elbeszélési stratégiát: a letelepedés-otthonteremtés narratíváját is. Ebben az elbeszélési stratégiában a vállalkozóvá válás a család egyben és helyben tartásának feltétele. A vállalkozás alternatívája a migráció, a "szétszóratás".  Nem meglepő, hogy az otthonteremtés-letelepedés narratívájával női vállalkozók esetében találkoztunk. Az elbeszélési stratégia két interjúban jelenik meg: mindkét esetben migrációs előtörténete van a vállalkozásnak.

Elbeszélőnk még a '80-as években lett utazókereskedő: "Hát '80-ban hagytam ott az állásomat - - - - - ott, ahol, mert se abba a pillanatba, se a mostani világba egy állandó fizetésből, amit biztosítanak nem lehet megélni. És utaztam - - - - - -." (M9)

Az alkalmazotti léttel már a '80-as években felhagy, azonban nyilvánvaló, hogy ekkor még nem lehet belőle "vállalkozó", hisz a múlt rendszerben a vállalkozó kategóriája nem létezett. Voltak utazókereskedők, csempészek (jelentős részükben cigányok), de vállalkozók nem voltak. Ezeknek a kereskedőknek a társadalmi megítélése legalábbis ellentmondásos volt. A feketekereskedelem presztízse meglehetősen alacsony volt, annak ellenére, hogy a kereskedők szolgáltatásait a '80-as évek krónikus áruhiánya közepette, aki csak tehette igénybe vette, és a kereskedők jövedelme messze felülmúlta az átlagkeresetet. Ráadásul a hatóságok azokat, akiknek nem volt állami munkahelyük könnyen a "közveszélyes munkakerülő" kategóriájába utalhatták. A kereskedők különben is ki voltak téve a "milícia" atrocitásainak: "Ahhoz, hogy ---------- üldözés is volt, a milícia nagyon sokat foglalkozott velünk és elhatároztam egy adott pillanatban, hogy elmegyek az országból."

Ebből az ellentmondásos helyzetből beszélőnk a kivándorlás által akar megszabadulni. A narratíva menete: a (múlt) rendszer olyan, hogy az állami munkahely nem ad lehetőséget a tisztességes megélhetésre. A "kisember" számára csak a legalitás határán mozgó kereskedői tevékenység marad, ami egy állandó kiszolgáltatottsággal járó és alacsony presztízsű - nem a privilegizált posztmodern nomád, hanem a "vándorcigány" értelmében vett - nomád életformát állandósít. Ezzel szembeni alternatíva a kivándorlás, egy olyan hely megtalálása, amely letelepedésre alkalmas.

A kitelepedés történetét az ország elhagyásához szükséges papírok beszerzéseként írja le. A "papír szupernarratívában" Kovács Éva és Melegh Attila a migrációs mozgást kontroláló hatalommal való viszony szimbolikus kifejeződését látják [66] : Ebben a keretben értelmezhetjük az interjú következő részét:

"'84-ben beszereztem a szükséges, kintről, Magyarországról szükséges iratokat, hazajöttem, beadtam és három, négy évig, hát '89. december 13.-án voltam Bukarestben, amikor  a magyar követségtől megkaptam a letelepedést és a beutazási vízumot. Jött a változás és gondoltam várok. Lássuk mi lesz ebből a nagy cécóból, az ígéretből és mindenből. - - - - - - - - -- Hát ez lassan kiderült júniusba, egyszer márciusba és utána júniusba, amikor történt, ami történt Bukarestben. Elhatároztam akkor, hogy na, mégse maradok. Megyek. Július 13.-án beadtam a szükséges iratokat, hogy megkaphassam az útlevelet, a kék útlevelet és elutaztunk a fiammal - - - - - -  - - - - - - - Magyarországra, - - - - mikor visszajöttünk, két és fél hét múlva körülbelül, bedobva a postaládába a boríték, amit 11 nap alatt állítottak ki, hogy átvehetjük az útlevelet, azt, amire azelőtt már 5 évig --- - - - - - - - - - - - vártunk. Na és akkor elhatároztam, hogy csak azért se megyek el. - - - - - - - - - - - Hát, ha két hét alatt el lehet rendezni egy családnak a sorsát, akkor nem megyek. Maradok!" (M9)

A papír szupernarratíván [67] keresztül, a beszélő hatalommal való viszonya mellett, a jelenkori történelmi események '89 december 21. körüli sűrűsödést is megfigyelhetjük Az elbeszélésben megjelenő pontos dátumoknak a decemberi forradalom vonatkozásában van értelmük. A magyar követségtől a letelepedési vízumot egy héttel a rendszer összeomlása előtt kapja meg. A rendszer bukásával megváltozott helyzetben abban reménykedik, hogy itthon is letelepedhet, véget vetve a vándorlásnak. Ezt a "letelepedést", az utazó kereskedőből vállalkozóvá válást szintén a papírok kiváltásával jelzi ("Mikor '91-ben? '91-be, egy úgynevezett kft-ét, egy céget alapítottam, az összes szükséges papírokkal, adószámmal meg mindennel,"), ezt követi a helység kibérlése. Azonban, mint az előbbiekben láttuk, bár vállalkozóvá válik, az "ügyeskedő" címkéjétől nem tud, vagy nem is akar, teljes mértékben megszabadulni.

Esetrekonstrukció II. Etelka: "Itt más kilátás, hogy a családot összetartsuk"

            Etelka 1966-ban született Csíkszentdomokoson (Hargita megye). Az első biográfiai információ, hogy 1983-ban, mindössze 17-18 évesen férjhez megy. Rövidesen megszületik első gyermeke. Férje a bányaiparban dolgozik, először a faluhoz közel, valószínűleg a Balánbányán, majd szintén a megyén belül Borszéken. Míg a férj Balánbányán dolgozik, a család lakhelye Csíkszentdomokoson van. Borszékre a rendszeres ingázás a távolság miatt lehetetlen. Etelka így férje után a kisvárosba költözik. Ekkor már elárusítónőként dolgozik. A férfi borszéki munkavállalása még adminisztratív döntés eredménye, hisz a bányavállalat egy részlege "költözik át" ide, magával hozva a munkavállalóit, köztük domokosiakat. Ezután azonban már önálló kezdeményezés - még mindig a '80-as években mutatkozó a bányaipari munkaerő-keresletet kihasználva, hogy  a férfi a Nagyvárad melletti kisvárosban, Élesden (Bihar megye) keres és talál munkát. A döntésben szerepet játszott a határ közelsége: A család felkeres egy nagyváradi "embercsempészt", azonban a tiltott határátlépés elmarad. Élesden telepednek le.

            A totális rendszer bukása a család számára fordulópont, abban az értelemben, hogy megfordul a vándorlás iránya. 1990-ben hét-nyolc éves távollét után visszaköltöznek szülőfalujukba. Ugyanebben az évben születik meg második gyermekük. Ezzel azonban a migrációtörténetnek nincs vége, ugyanis a nehéz- és bányaipari munkahelyek hiányában Etelka férje Magyarországon vállal munkát. Bár Etelka ebben a periódusban alapvetően otthon van, a háztartással foglalkozik, azt is tudjuk, hogy többször megtörténik, hogy maga is hónapokat kint tartózkodik Magyarországon. Ilyenkor amellett, hogy "gondja van a férfinépre" maga is munkát vállal. 1995-ben a férj magyarországi keresetét összekuporgatva elindítják egy családi vállalkozás bejegyzését: Csíkszentdomokoson indítanak egy "butikot", ami elsősorban ruhakereskedéssel foglalkozik. A vállalkozásban Etelka és férje egyenlő jogokkal rendelkező társtulajdonosok. A férfi abbahagyja a magyarországi vendégmunkát és a vállalkozás számára árubeszerzéssel foglalkozik. Etelka a butikban árul és a könyvelést vezeti. Az árubeszerzés a közeli Csíkszereda mellett Brassóból történik. 1997-ben a cég két fizetett alkalmazottat (eladót) vesz fel.

            Etelka élettörténete elemeiben ismerős és tipikus, összességében mégis sajátságos. A településről és a tágabb régióról való előzetes ismereteink alapján kontextualizálhatjuk az élettörténetet.

            Anélkül, hogy a részletekbe mennénk érdemes tudni, hogy a völgyben fekvő, ezért mezőgazdasági használatra csak korlátozottan alkalmas, azonban népes településről van szó. Domokos jelenleg 6401, Etelka születésének idején, 1966-ban 6430 lakosú. [68] A "demográfiai nyomás", a mezőgazdasági területhez viszonyított túlnépesedettség már a XIX. században különböző migrációs hullámokat hívott életre. [69] Az elvándorlás a bennünket érdeklő periódusban a '70-es, '80-as években elsősorban Erdély bánya- és nehézipari központjaiba irányult. Ugyanakkor, a hetvenes évektől a hagyományos ipari övezeteken (elsősorban a Brassó-Temesvár-Bukarest háromszög, majd később egyes észak-erdélyi nagyvárosok) kívül eső régiók iparosítása során a székelyföldi ipar is fejlődik. [70] Ennek során válik kisebb nehézipari központtá a Domokostól néhány kilométerre lévő Balánbánya. A község (és Felcsík) helyben maradó férfi-lakosságát nagyrészt a balánbányai bányaművek foglalkoztatták.

            Etelka életpályája szempontjából a társadalomtörténeti háttér mellett a generációs kontextus is meghatározó. A hatvanas évek végétől kezdődően ugyanis a rendszer amellett, hogy az iparosítással új munkahelyeket teremtett és átalakította a falu foglalkozásszerkezetét, a '67-től kezdődő pro-natalista népesedéspolitikával, a már Venczel József által is leírt (más székely falvakra ugyancsak jellemző) demográfiai nyomást fokozta. Ebben a rendszer népesedéspolitikája - amely a Kelet-Európa szerte hírhedt 1967-es abortusz-rendelettel veszi kezdetét - játszotta a fő szerepet, a sokgyerekes családmodell a környék katolikus lakosságától sem volt idegen. 1967-ben, egy évvel Etelka születése után a születésszámok országszerte egyik évről a másikra megduplázódtak. A növekedés Domokoson is bekövetkezett, s a nyolcvanas években a végletekig fokozta a migrációs nyomást.  Etelka egy évvel a "decret"-generáció [71] előtt született, ugyanakkor könnyen elképzelhető, hogy intézményes szempontból már hozzájuk tartozik. Ennek az oktatási rendszer tekintetében van jelentősége, Szentdomokoson különösképpen. A "decret-generáció" oktatási és karrierlehetőségei, ugyanis az előző évjáratokhoz képest jelentősen beszűkültek, az oktatás intézményrendszere ugyanis nem bővült olyan mértékben, ahogy a születésszám megnőtt. Csökkent az egy főre eső középiskolai vagy egyetemi helyek száma, de már az elemi iskolák is zsúfoltabbak lettek.

            Etelka gyermek és kamaszkoráról az interjúból semmit nem tudunk meg. A "felnőtté válás" lehetséges stratégiáiról azonban a KAM '60-as '70-es évekre vonatkozó elemzéseit felhasználva elég világos hipotéziseket állíthatunk fel. [72] Ezt már csak azért is érdemes megtenni, mert a posztadoleszcens időszakban követett stratégiák nagymértékben meghatározták a további életutat.

Az elemzések szerint alapvetően két stratégia volt követhető, amelyeket véleményünk szerint helyes az oktatási rendszerhez való viszony segítségével meghatározni. Az első stratégiát a "végleges kilépés" stratégiájaként határozták meg a csíkszeredai antropológusok. Ez az oktatási rendszerrel összekapcsolódó karrierpályákat jelentett: ugyancsak a "kamosok" szavaival a "lent" világából a "fent" világába való átlépést (az oktatási rendszeren keresztüli vertikális mobilitást). E stratégia megkövetelte, hogy a család már fiatalkorban nagyfokú (legalábbis az addig megszokotthoz képest nagyobb fokú) autonómiát biztosítson a fiatal számára és olyan beruházásokat eszközöljön, amelyek megtérülését a szülők nem minden esetben tudnak átlátni.

A másik modell, ami az "időszakos kilépés" elnevezést kapta, szintén megkívánta az oktatási rendszerben való részvételt, de alacsonyabb szinten: a szakiskoláig, esetleg szakközépiskoláig. Az időszakos kilépés is jelentős földrajzi mobilitással járhatott, ám társadalmi értelemben legfeljebb un. strukturális mobilitásról beszélhetünk (értsd pl. mezőgazdasági munkásból nehézipari munkás). A "kamosok" szerint ebben az esetben a fiatal a földrajzi mobilitás ellenére sem szakad ki származási közegéből. Mindezt a demográfiai trendekkel összekapcsolva azt mondhatjuk, hogy a "végleges kilépés" lehetősége a nyolcvanas évek közepétől relatíve csökkent, mivel az oktatási rendszerben az egyetemi és középiskolai helyekért erősödött a verseny. Lehet, hogy a nyolcvanas években abszolút számokban az előző periódusnál több "végleges kilépő" került ki Szentdomokosról, de az oktatási mobilitás esélyei mégis csökkentek. Ez az "időszakos kilépés" stratégiáját mindenképpen felértékelte.

Ha életeseményekben gondolkodunk, akkor az időszakos kilépés stratégiája korai munkábaállást (már a húszas éveket megelőzően), illetve - mivel a fogamzásgátlási technikákhoz való hozzáférés korlátozott volt - korai gyermekvállalást és házasságkötést eredményezett (húszas évek első fele).   

            Etelkáról azt tudjuk, hogy 17-18 évesen megy férjhez. Ez még az "időszakos kilépők" felnőtté válási stratégiáiban is túl korai. Bár Etelka ezt explicite nem mondja, de a korai házasság mögött nem kívánt terhességet sejthetünk. Etelka életpályáját már a felnőtté válási stratégiák szintjén kényszerek határozzák meg, mégpedig a totális rendszer népesedéspolitikája. 1983-at írunk: tudjuk, hogy a rendszer, látván a termékenység reprodukciós szint alá süllyedését, addigi, szintén a hatalmi kényszerre alapuló népesedéspolitikáját átalakítja. Mivel a nyolcvanas években a gazdasági csőd már nyilvánvaló, illetve az államadósság visszafizetése érdekében a lakosság fogyasztását és életszínvonalát visszafogják, a fokozódó represszió marad a népesedéspolitika egyetlen eszköze. A gyakorlatban a modern fogamzásgátlási technikák még nehezebben érhetők el, az illegális abortusz-csatornák egy része felszámolásra kerül. [73] Az intézkedések a kevésbé modernizált területeket és szexuálisan tapasztalatlan tizenéveseket érintették fokozottan. Ilyen körülmények között a Székelyföldön a szexuális szocializáció alapeleme volt a nem kívánt terhességtől való rettegés. Etelka - valószínűleg Domokoson nem egyedüliként - "beleeshetett a szórásba", s ez további életútját nagymértékben meghatározta. A korai terhesség és házasság eldöntötte, hogy a "végleges kilépés" stratégiája járhatatlan.

            Azt sem tarthatjuk véletlennek, hogy Etelka ezen a ponton kezdi el élettörténetét - az első biográfiai információ az, hogy 1983-ban kötött házasságot. Ezzel a "poszt-adoleszcens" életszakaszban rejlő alternatívák (amelyeket egyébként is a rendszer jelölt ki) lezárultak, a felnőtté válás mikéntje eldőlt, ami a biográfia további részét nagymértékben meghatározta. Etelkából bányászfeleség lett. Erről a "kezdetről" annyit tudunk, hogy a helyszín Domokos, ahol "talán egy évet éltünk". A férjről sejthetjük, hogy Balánbányán dolgozott és ebben a periódusban naponta ingázott. Etelka pedig otthon lehetett a gyermekkel.

A fiatalasszony helyzetéről a szövegből semmit nem tudunk meg, így ismét csak következtetünk. Ebben a periódusban a korai terhesség igen gyakori. A házasságok nagy része a hetvenes-nyolcvanas évek Romániájában így köttetett, és ez különböző társadalmi rétegek - Domokoson az "időszakos" és a "végleges kilépők" - esetében egyaránt igaz. A különbség csak annyi, hogy míg az időszakos kilépők házasságai a faluban "estek meg", addig az utóbbiaké inkább az egyetemi évek alatt, amelyek során a házasságkötés normának számított. Annak ellenére, hogy gyakori volt a korai terhesség, mégis problematikusnak számított. A román törvények értelmében a nagykorúság kezdete a 18. év, így Etelka kiskorú volt, amikor teherbe esett. Bár a "tradicionális" (ami alatt csupán azt értjük: egykori) székely közösségekben a korai házasság gyakori, sőt általános volt, azt azért nem hisszük, hogy a lányok (társadalmi) korát illetően a '80-as években a domokosi közvélekedés homlokegyenest eltért volna a hivatalostól. Egy 17-18 éves lány még többé-kevésbé gyermeklány, és bár fogamzásgátló eszközök hiányában a "gyermeklányok" gyakran megestek, ez a lány és családja számára még az ipari modernizáció által valamelyest fellazított normarendszerek mellett is "szégyenfoltnak" számított. Ezt a "szégyenfoltot" egyedül a korai házasság tüntethette, vagy halványíthatta el. Úgy véljük, hogy ez a korai házasság Etelka esetében, a székely falu sok szempontból rendies jellegzetességeket konzerváló világában "rangon alulinak" számíthatott, ami a fiatal lány számára nemcsak az adoleszcencia korai végét, hanem deklasszálódást is jelenthetett. [74]

A deklasszálódás mellett problémát jelenthetett az önálló háztartás hiánya is. A sebtében megtartott lakodalom után a fiatalok valószínűleg valamelyik szülőhöz költöztettek. Erre vonatkozóan sincs ugyanakkor explicit utalás az interjúban.

Ezt az értelmezést erősíti azonban a következő információ, ami a család Borszékre (kisváros szintén Hargita megyében) való átköltözéséről tudósít. Ha a házaspár önálló háztartással rendelkezett volna, aligha született volna ilyen irányú döntés. Az átköltözés - pontosabban a férfi munkahelyének áthelyezése - adminisztratív döntés eredménye. A családot a rendszer nyolcvanas évekbeli munkaerő-gazdálkodási logikája mozgatja. A munkaerő-gazdálkodási rendszer - amely enyhén szólva is megsérti a szabad lakóhelyválasztás jogát - jelen esetben Etelka és családja számára kapóra jöhetett, mert a borszéki tömbház-lakás jelentette az önálló háztartás, illetve az új otthon megteremtésének lehetőségét. E mellett pedig lehetőséget teremtett arra, hogy a falu "nyilvánosságától" elszakadjanak. Igaz, abban a formában, ahogy ezt a rendszer felkínálta. Ez egyben a földrajzi mobilitás kezdete, ami egyébként az "időszakos kilépés" modelljébe illeszkedik. Borszéki tartózkodásuk négy évet tart, eközben Etelka elárusítónőként áll munkába.

Szintén az ipari munkaerő-gazdálkodás rendszeréhez alkalmazkodva folytatódik a család migrációtörténete. A férj 1988-ban Élesden keres és talál munkát. A Nagyváradtól 35, a magyar határtól 40 kilométerre lévő település szintén kisebb nehézipari központ. A férfinak ismét a bányaiparban sikerül elhelyezkednie. Az élesdi munkavállalás még mindig a falu világától való távolodást jelent, mégpedig a rendszer nyújtotta modernizációs kereteken belül. A rendszer nyújtotta ipari modernizáció munkáslét jelenthet, szemben a falu hagyományos (ami alatt itt azt értjük, hogy zárt és a rendszer által kínált felemás modernizációba belekóstolt egyén is számára fojtogató) világával, amelyben Etelka és családja a presztízs-hierarchiában lecsúszott.

Ugyanakkor, az élesdi munkavállalás során már felmerül a rendszer által kínált keretek közül való kilépés igénye. A család, miközben a férj már Élesden dolgozik, felkeres egy nagyváradi embercsempészt, a zöldhatáron való átlépés szándékával.  A határközeli Élesd talán csak egy stációja lett volna a szándékolt vándorlástörténetnek. A zöldhatáron való átlépések ebben az időben váltak tömeges stratégiává. Nem lényegtelen, hogy Etelkáék - legalábbis látszatra - megmaradnak a rendszer kínálta keretek között. A férfi előre megy, a határ közelében keres munkát, míg Etelka és gyermekük ideiglenesen a borszéki tömbház-lakásban marad, s csak később követi a férjet. Közben Nagyváradon a zöld-határon való átjutás lehetőségeiről érdeklődnek. Mindez óvatos, tapogatódzó taktikára utal. Ekkoriban Romániában mindenhol migrációval kapcsolatos narratívák keringtek, többek között a sikertelen szökési kísérletekről megerőszakolt lányokról, asszonyokról, sebtében eltemetett emberekről, miközben másrészről egyre többen szöknek és "jutnak át". A család végül marad. Élesden telepednek le: a rendszer által nyújtott keretek közüli "kivonulásból" (exit, a hirschmani értelemben [75] ) nem lesz semmi. 1990-ig Élesden élnek, ahol Etelka továbbra is elárusítónő, férje pedig bányász. Itt fogan második fiuk.

Etelka és családja 1989-ig - elszakadva a falu világától - a rendszer és az ipari munkaerő mozgását szabályzó struktúra keretei között marad, bár a nyolcvanas évek közepette állandósuló és krónikussá váló hiány közepette, megkísérti őket a kivonulás gondolata. Élesd több szempontból is érdekes választás. Egyrészt Domokoshoz viszonyítva etnokulturális értelemben más: csak 1/3 arányban magyar és egyáltalán nem "székely", másrészt határközeli, ami ebben az időben a kishatárforgalom és feketekereskedelem révén az ország központi területeihez viszonyítva összehasonlíthatatlanul jobb ellátással, magasabb fogyasztási lehetőséggel járt. Harmadrészt a Magyar Televízió jóvoltából az információáramlás tekintetében is összehasonlíthatatlanul nyitottabb, mint más területek. Lehetséges, hogy a "maradás" alternatíváját az itt tapasztalt viszonylagosan kedvezőbb feltételek és a falutól való távolság tették vonzóvá.

A '89-es eseményeket mindenképpen fordulópontnak kell tekintenünk a család életében, hisz a rendszer, és ami lényegesebb, a nehézipar primátusára épülő munkamegosztás összeomlik. A család által követett stratégiákat pedig - a kivonulás elvetélt gondolatát leszámítva - mégiscsak ez a feltételrendszer alakította. E feltételrendszer összeomlásával az eddig követett utak járhatatlanná válnak. Ne feledjük, a férfi bányász, a család viszonylagos prosperitása pedig a bányaiparban elérhető viszonylagosan magas keresetre épült. A családnak minden esélye megvolt rá, hogy a "rendszerváltás vesztesei" közé kerüljön.

A fordulópontot az élettörténetben jelzi, hogy megfordul a vándorlás iránya: 1990-ben a család visszaköltözik Csíkszentdomokosra. Ez nem teljesen szokatlan. A nehézipar összeomlása után a nehéz- és bányaipari körzetekből való elvándorlás egyre intenzívebbé vált. A kilencvenes években a korábbi nehézipari körzetek igen komoly vándorlási veszteséget könyvelhettek el. Etelka családját illetően talán az a szokatlan, hogy a szocialista munkamegosztás rendszerének összeomlását már igen korán, 1990-ben "lereagálták".

A rendszerváltást követően fokozatosan leépül a domokosiak számára megélhetést biztosító bányaipar. Elsőként a felcsíki ingázók számára válik lehetetlenné a balánbányai munkavállalás, majd a kisvárosba az ország minden tájáról beköltözöttek is elvesztik munkahelyüket. Csíkban ezzel párhuzamosan igen hamar beindul és intenzívvé válik a Magyarországra irányuló munkavállalási migráció. Más, szintén egykori nehézipari létesítmények tövében lévő falvakról tudjuk, hogy a kilencvenes évek legelejétől beinduló vendégmunka intenzitásában állandósult. A magyarországi munkavállalók zöme férfi. A férfiak körében - úgy a családosok, mint a házasság előtt állók között - általános a magyarországi vendégmunka. A vendégmunkások szinte kivétel nélkül egykori nehézipari munkások, illetve bányászok. A kilencvenes évek elején a munkaerő-migrációt nagyfokú esetlegesség jellemezte, abban az értelemben, hogy a vendégmunkások az "ismeretlenbe" indultak el. Időközben azonban a tömeges gyakorlat, illetve a magyarországi építőipari munkáltatók toborzóakciói következtében a migrációs csatornák intézményesedtek, könnyen bejárhatókká váltak. Ezzel a magyarországi munkavállalás a természetes, magától értetődő praxissá vált. [76]

Etelka férjének külföldi munkavállalása az Élesdről való hazaköltözésből törvényszerűen következett. Az átlagos domokosi háztartásban a kilencvenes években a férfi Magyarországon dolgozott, az asszony pedig a háztartás ügyeit, esetlegesen a különböző mezőgazdasági munkálatokat intézte. A nehézipar leépülésével járó gazdasági szerkezetátalakulást követően más alternatíva nem igen volt. Etelka időszakosan maga is vállalt munkát Magyarországon. A nők munkavállalása inkább a házasságkötést megelőző periódusban, a "poszt-adoleszcens" életszakaszban általános, de a házasság után sem ismeretlen.       

Ritkább, bár nem ismeretlen,  hogy a család a kilencvenes években ki tudjon lépni a vendégmunkára épülő életvezetésből. Ennek legfőbb oka a munkahelyhiány mellett, hogy egy olyan közösségben, ahol a migráció általános gyakorlatnak számít, egy család relatív réteghelyzete nehezen tartható fent anélkül, hogy a családból egy vagy több munkás ne dolgozna külföldön. [77]   Ahhoz, hogy a család kilépjen a vendégmunkára alapozó életvitelből, nem elég pusztán annyi, hogy a családfő otthon vállal munkát. Olyan, a vendégmunkával szembeni alternatíva szükségeltetik, amely anyagilag és presztízs szempontjából legalábbis egyenértékű a vendégmunkával. A család ezt az alternatívát a vállalkozás beindításában találta meg.

A vállalkozás beindítása azonban amellett, hogy "kiváltja" a családfő magyarországi munkavállalását, átrendezi a családi munkamegosztásból fakadó viszonyrendszert is. A férfi keresetéből beindult családi vállalkozás, a domokosi "butik", ugyan Etelka és férje közös tulajdonában van, mégis az asszony szerepének felértékelődését vonja maga után. Már csak azért is, mert Etelka korábban is a kereskedelemben dolgozott és a cég könyvvitelét ő vezeti. A férfi az árubeszerzésért felelős, így, ha csak "kicsiben is", továbbra is migráns marad.

Etelka életpályáját egyrészt a rendszer által nyújtott keretek, másrészt pedig a társadalmi nemi szerepek mozgatják. Ez utóbbiakról úgy gondoljuk, hogy elsősorban a helyi társadalom - a székely falu - szintjén kódoltak. Az asszony részben a rendszer népesedéspolitikája miatt lett a "falu szemében" megesett lány. Ennek a helyzetnek a kezelési módozatait már a helyi közösség írta elő. A székely falvakban a normasértő fiatalok (időszakos vagy végleges) migrációja is megszokott dolog. [78] Ebben a migrációs mozgásban Etelka és családja a rendszer kínálta korlátozott modernizációs alternatívát használja ki. Az urbanizációs mozgással a székely falu világától térben eltávolodva a munkáslétbe érkeznek. A munkáslét által nyújtott félig-meddig modernizált életforma azonban a rendszer bukásával nem tartható. A mozgás iránya megfordul, a munkáslétből a  falu világa felé. Az új körülmények között kell a család helyzetét egzisztenciálisan és nem utolsó sorban a falu presztízs-hierarchiájában stabilizálniuk. Ezt átmenetileg a családfő magyarországi munkavállalásán keresztül teszik meg, majd vállalkozóvá válnak azzal, hogy nyitnak egy butikot Domokoson.

Etelka (mind minden elbeszélőnk) vállalkozóvá válása történetét a jelen horizontjából mondja el. A történet funkciója egyrészt, hogy értelmet adjon a történteknek, másrészt, hogy elfogadtassa, elismertesse Etelka vállalkozói pozícióját. A történet egy interjúszituációban hangzik el, azonban a potenciális hallgató nem feltétlenül csak a társadalomtudós. A "jelen horizontja" a székely falu, Etelkának itt kell vállalkozói mivoltát felépítenie és elismertetnie. Azt is hozzátehetjük, hogy a székely falu világában nem csak a saját maga, hanem a család pozícióját is fel kell építenie és stabilizálnia. Mind a család, mind pedig saját helyzete szempontjából hangsúlyos a társadalmi nemi szerep, ami Etelka esetében nem teljesen szokványos. A családok többségében a munkamegosztás a férfi külföldi munkavállalására épül. Etelkáéknál ezzel szemben más a helyzet. A férj nem jár el dolgozni, hanem otthon "tevékenykedik", és a vállalkozásban sem övé a vezető szerep, hanem az Etelkáé. Hogyan építi fel és ismerteti fel ebben a helyzetben vállalkozóságát Etelka? 

Etlelka a történetet többes szám első személyben kezdi és az interjúszövegben ez marad a domináns. Azt, hogy miként lett belőle vállalkozó tehát egy családtörténet keretében értelmezi a maga, és kommunikálja mások számára hitelesen. A vállalkozás, vállalkozóvá válás azzal kezdődik, hogy a család hazavándorol Domokosra. Az "előző életük" Nagyvárad mellett, Élesden játszódott. Mielőtt a vállalkozáshoz elérne, úgy érzi, hogy magyarázatot kell adnia a vándorlásra. A faluból való elvándorlásnak az indoka más volt, mint a visszavándorlásé, mondja. A visszavándorlás okaként a "honvágyat" nevezi meg. Mégpedig a forradalom volt az, ami "felpezsdítette" a honvágyat. A honvágy kapcsán ismét Bourdieu megjegyzése jut eszünkbe, miszerint a társadalmi cselekvésekhez általában eufemizációs stratégiák társulnak. A társadalmi cselekvések elismertetése addig lehetséges, ameddig az eufemizációs stratégiák működnek. A "romániai forradalom" Etelka narratívájában nem a család által addig követett, a múlt rendszer gazdaságpolitikájára épített stratégiát borítja fel, hanem "felpezsdíti a honvágyat". Persze ott az életük is teljesen kilátástalan volt (nyilván nem kizárólag a honvágy miatt). A honvágy megjelenése azonban mutatja, hogy a lokális kötődés, a "székelység" narratívája, esetleg meta-narratívája is szóhoz juthat a szövegben:

 "Igazán onnan indult ki, hogy 1990-ben hazaköltöztünk Domokosra. Előző életünk, Nagyvárad mellett - - - Élesden laktunk, az egy teljesen más kör volt, - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - már oda más céllal költöztünk, ide más céllal jöttünk haza, valahogy a honvágy, a forradalom után ez a sok változás, még jobban felpezsdítette a honvágyat bennünk, egyszerűen kilátástalan volt ott az életünk, és úgy döntöttünk, hogy hazajövünk. Itt Domokoson más kilátás, hogy a családot összetartsuk, hát valami kft-ét, vagy valami olyant csinálunk, ami a férjem és közöttem egy egyensúlyt képez. Így lettünk, együtt lett munkahelyünk és megpróbálunk így fennmaradni. - - - - - - - - - - - Ne kelljen a nagyvilágot a nyakunkba vegyük, elköltözzünk, vagy idegen országban kezdjünk egy új életet."  (Sz4)

            A narratíva folytatódik. Egyrészt megerősödik a lokális kötődésekről alkotott hipotézisünk. Azért kell vállalkozni, hogy "ne kelljen a nagyvilágot a nyakunkba vegyük."  A vállalkozás, mint a szülőföldön maradás lehetősége és egyben, mint a migráció ellenpontja egyébként a kilencvenes évek Erdélyében rendkívül erős diskurzív panel. [79] A lokális kötődés és a migráció okozta idegenség egyébként az interjú későbbi részeiben (a főnarratíván kívül) nem csak meta-elbeszélésként jelenik meg:

"Kérdező: - Voltál Magyarországon te is, és kipróbáltad az ottani életet.?

            - Igen, igen, vendégmunkásként kint dolgozott a férjem, voltak esetek, hogy kint voltam a gyerekekkel, és nem úgy kezeltek, mint egy, ugyanolyan ajkú magyart, igazán magyar, én igazán magyarnak érzem magamat, gyökeresen, visszaszármaztatva magamat, az összes nagyapám vagy ükapáimig, tősgyökeres magyarnak érzem magam, annak is tartom, úgy is éltem, attól függetlenül, hogy Románián belül élek, román állampolgár vagyok, tiszteletbe tartom, ezt is, de magyar ajkú ember, magyar vagyok, de kint Magyarországon - - - - - - mégse annak kezeltek. Tehát mi, nem úgy éreztem én, ottlétünk alatt, az a hónap vagy két hónap alatt, tisztelet a kivétel, mert voltak családok, akik ugyanolyan embernek néztek bennünket, sajnos voltak olyan emberek is, tanult emberek, nem is hogy nem magyarnak néztek, hanem, egyszerűen nem is hontalannak, hanem még csúnyábbnak - - - - - - nem adtunk erre okot, hogy ezt tegyék, de egy esetet tudnék mesélni, nem tudom, hogy ide belejöhetne, volt egy olyan dolog, hogy kint voltunk, este lett, mivel kint dolgozott az édesapám is, a férjem is, a családnak jó néhány tagja, ha már ott voltam akkor meleg ételt készítettem, a hónap alatt próbáltam családi melegséget hozni a férfinépnek, egy este 9 órakor várva, hogy jöjjenek a szálláshelyünkre és megvacsorázzanak, megebédeljenek, estebédnek nevezném, egy bizonyos ideig vártam, nem tudtam megvárni, biztos nem végezték el a munkájukat és a szállásom, és a szállásom, ahol megszálltam a gyerekekkel egy olyan ötszáz méterrel odébb volt és csendesen hazatartottam, az esti csöndben egy t[egy pár szót nem lehet érteni], egy szabadon engedett eb, olyan kutya, amit én nem engednék máskor szabadon, nekem ugrott és a bőrkabátomnak köszönhetően nem rágta ki a vénám és a karom és a nyakam, ez, egy olyan pillanatot éltem át, hogy most vagyok és mindjárt nem, a nyakamhoz kaptam, hogy megmaradjak, ez akkor hirtelen olyan ijedséggel tört rám, hogy nem is tudtam, hol vagyok, hogy hogy mentem haza, nem tudom. Azon kívül voltam a, ahol, akiknél megszálltam, nagyon rendes, tisztességes magyar család volt, akkor az[egy pár szót nem lehet érteni] ez már lassan kilenc és tíz óra között volt, pontos időt már annyira nem emlékszek, milyenkor volt, de nagyon sötét volt, egy olyan sötét este volt. Nem tudtam meg akkor rögtön, hogy ki volt, kinek a kutyája volt, hát ez úgy kötődik az egészhez, hogy másnap reggel, indultam, hogy megtudjam, hogy ki volt az aki, és megmutassam, hogy, hogy összetépte a bőrkabátomat, és valahol az pénzbe került, és kaptam egy magyarországi állampolgártól egy olyan választ, hogy miért, azt a bőrkabátot hol varrták?- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - S én azt mondtam, miért Erdélyben nem varrnak olyan bőrkabátot, mint Magyarországon? Ez a válasz egy életre szóló volt nekem, nem tudtam elképzelni, hogy egy tanult ember, egy katonatiszt ilyen választ tud adni, holott éppen úgy fel voltunk öltözve, és úgy mentünk az úton és úgy jártunk mint ott, ottani emberek, semmiféle, semmiféle hátrányt nem éreztem és nem is tartottam magam alábbrendűnek sem, mint ott a többi, mert ugyanúgy beszéltem magyarul, ha nem szebben, mint ott a magyarok, a magyarországiak, és mégis megkaptam azt a megjegyzést, mivel tudták, hogy a szomszédba erdélyiek vannak megszállva, hát hol is varrhatták az én bőrkabátomat, ha nem Erdélyben és ha csak Erdélybe' varrták, az csak egy olyan bőrkabát lehet - - -  És ez, a szó szoros értelmében így volt, ezt nem kellett rosszul értelmezni, mert ez egy elég csúnyán fogalmazott mondat volt, ennél csúnyább, ahogy elmondtam. (hosszan hallgat) Én nem tudtam elviselni azt, hogy, úgy kezeljenek, hogy nekem a kinőtt, ledobott cuccaikkal kedveskedjenek! Én meg is mondtam egy magyarországi nőcskének Budapesten 1987-ben, ha az még egy teljesen más rendszerbe volt, hogy nekem nem kell senkinek a kinőtt cucca, én Erdélyből jöttem, de nem az ócskapiacról öltözöm! Én is megpróbálom a munkám után azt az igényes darabot megvenni, ha nem is tízet egy évben, de egyet, de legyen ugyanolyan jó, mint az övék a tíz, ami lehet, hogy jobban meg van becsülve mint az övék a tíz. (hosszan hallgat) Ismerősök, barátok, valaki által, jöttek, hogy próbáljam meg, és hoznának ilyen kihasznált ruhákat és csináljak egy turkálót és forgalmazzam! Azt mondtam, nem! Én új dolgokkal foglalkozok, inkább eladok tíz újat, mint száz rossz darabot, mert, tudom, hogy a tíz újat el fogom adni, ha nem adtam el most, a jövőbe' eladom, mert az egy új darab. De kinőtt darabot, lehet, hogy a százból tízet eladok, nyolcvanat vagy kilencvenet, nyolcvanat vagy kilencvenet félredobok, de nem tudom úgy eladni, és nekem nem volt erre ízlésem és gusztusom, hogy turkálóba dolgozzak.- - - - - - - Már azt sem szeretem, hogy behozták az országba, amiből más ország kinőtt, vagy kidobott vagy megunt és lerakott, ezzel csak az ország színvonalát csökkentettük, rontottuk. Alábbrendűvé váltunk a világnál.- - - - - - - - - - - - - - - Mi vagyunk a többinek a cigányai, elviseljük a kinőtt ruhákat!" (Sz4)

            Etelka arról az időszakról mesél, amikor a kilencvenes években újra elhagyja a falu világát. Ismét férjét követve. Most nem a szocialista típusú modernizáció által kínált munkáslétet, hanem a magyarországi vendégmunkás státust tapasztalja meg. A vendégmunkás státust két azonosnak hitt világ (Erdély és Magyarország) különbözőségeként éli meg. Ez számára traumatikus. Etelka úgy hitte, hogy Magyarországra "haza megy", ismerős világot talál, melynek egyenrangú tagja. Az elismerés alapja a közös etnikum kellene legyen, az "egyetemes magyarság". Az elismerés azonban elmarad. A második migrációs tapasztalat radikálisan más, mint az első, a szocialista urbanizáció. Élesden és Borszéken a család munkás-identitása elismerést nyert, pedig Élesd dominánsan nem magyar. Ezzel szemben a "magyar világban" nem sikerül Etelkának elismertetnie magát. Narratív terminológiában az elismertetés - az identitás-politika - kudarca azt jelenti, hogy az önmagunkról mesélt történetek különböznek a mások által rólunk mondott vagy elképzelt történetektől.  Az elismertetés sikertelensége pedig, az "egyetemes magyarsággal" szemben a lokális kötődés (székelység, erdélyiség) felismerését (megkonstruálását) eredményezte.

            A vendégmunkás lét kiszolgáltatottsága egy megrázó élmény formájában rögzül és kerül bemutatásra. "Az esti csöndben" egy szabadon engedett kutya tör rá s csak a bőrkabátja menti meg attól, hogy a kutya "nem rágta ki a vénám és a karom és a nyakam". Másnap valamilyen formában elégtételt szeretne venni, legalább úgy, hogy az életmentő bőrkabátot kifizetteti az eb gazdájával. A gazda azonban nem hajlandó elismerni a kárt, hanem azt kérdi: "hogy miért, azt a bőrkabátot hol varrták?"  Ezzel nagyon világosan kijelöli Etelka helyét a befogadó társadalomban: egy román(iai) vendégmunkás felesége. Emblematikus az is, hogy az eb-tulajdonost Etelka mint "egy magyar állampolgárt" emlegeti, aki ráadásul "tanult ember", katonatiszt. Az eb-tulajdonos viselkedésére az egyetlen logikus magyarázat a megfelelő ismeretek hiánya lehetne, azonban ez kizárható, mivel az illető tanult ember. Tudatos el nem ismerésről van tehát szó. Ezzel az otthonosságba, a magyar egyetemességbe vetett remények szertefoszlanak, a lokális sajátosság, az erdélyi mi-csoporthoz való azonosulás kerül előtérbe.

            Ennek az etnikai terminusokban elmesélt  (szemlélet)váltásnak azonban van egy számunkra sokkal érdekesebb értelmezési síkja is, nevezetesen a társadalmi nemi szerepekben bekövetkező váltás. A lokális kötődések mellett a letelepedés, otthonteremtés narratívájához a társadalmi-nemi viszonyrendszer alapján kerülhetünk közelebb.

            Már az első interjúrészletből kitűnik, hogy e szempontrendszer releváns, a fő témák gyakorlatilag együtt vannak, ha a társadalmi nem által kijelölt koordinátarendszer szerint rendezzük el őket. Ez már csak azért is kézenfekvő, mert a székely faluban az iparosodás és később a kilencvenes évek migrációs folyamatai sajátos, alapvetően a nemi viszonyrendszerre épülő munkamegosztást hoztak létre:

2. táblázat: Munkamegosztás és társadalmi nem "Domokoson"

Női szféra, nőies	Férfi, férfias
Háztartás, reprodukció, család Otthon maradni A falu, "Domokos"	Munka ('80-as évek: ipari és bányamunka, kilencvenes évek: magyarországi vendégmunka) Migráció "máshol"

           

            A hatvanas évektől beinduló iparosodással a férfiak számára általánossá vált a viszonylag jól fizetett nehézipari, illetve bányamunka. Ez vált a családok elsőrendű jövedelemforrásává. A férfi munkavállalása mellett az asszonyé esetleges volt. Ha az asszony vállalt is munkát, ez a családi költségvetésben mindenképpen kiegészítő jellegű maradt. A nők elsőrendű feladata a háztartás, a reproduktív szféra ellátása volt. A kilencvenes években beinduló migrációs folyamatok újabb változást hoztak, a fizetett munka (férfias) és a privát szféra (nőies) világát földrajzi értelemben is széthúzták. Domokoson a nők és a munkavállalásra már nem képes öregek maradtak, a település elnőiesedett, mivel a férfiak mindig "máshol" voltak. A munkaerő-migráció is alapvetően a férfias kategóriába kerül, annak ellenére, hogy a házasság előtt a nők munkavállalása is gyakori. A külföldi munkavállalással az "otthonok" (privát szféra, család, reprodukció) férfiak nélkül, a férfiak pedig otthon (privát szféra) nélkül maradtak, pontosabban jelenlétük az ünnepekre korlátozódott. Így a társadalmi nemek szerinti elrendezés minden addiginál polarizáltabb képet mutat. Ezzel nagy valószínűséggel a "férfiasról" és "nőiesről" alkotott elképzelések is polarizálódtak. "Nem tudom, hogy ide belejöhetne, volt egy olyan dolog, hogy kint voltunk, este lett, mivel kint dolgozott az édesapám is, a férjem is, a családnak jó néhány tagja, ha már ott voltam, akkor meleg ételt készítettem, a hónap alatt próbáltam családi melegséget hozni a férfinépnek"  - írja le Etelka azt a szituációt, amikor ő férfiak vendégmunkás-világában megjelenik.

            Ez a férfivilág, értékelődik le szimbolikusan az asszony szemében azzal, hogy az "egyetemes magyarság" toposza szertefoszlik, és a vendégmunkás lét megmutatkozik "a maga valójában". Ez a világa az, ahol nem sikerülhet az elismertetés. Ebben szemben áll a nyolcvanas években tapasztalt munkásléttel, az élesdi "másik életünkkel", ahol a bányászkereset nem csak megélhetést, hanem "emberi tisztességet" is nyújtott. A vendégmunka megélhetést nyújt, de emberi tisztességet semmiképpen.

            Ennél is jelentőségteljesebb, hogy az asszony az idézett interjú-szövegben kijelenti, hogy ő nem foglalkozik turkált áruval, a magyarországiak levetett gönceivel. Bodó Júlia tanulmányából azt olvashatjuk: "a külföldi munkavállalás a nyitás, a kitekintés egyéni megtapasztalásának egyik formája" [80] . A vendégmunka "egy kisméretű és egyelőre kevés legitimitással rendelkező" [81] rétegen keresztül, amelyet a szerző azokkal azonosít, akik a magyarországi vendégmunkával szerzett pénzből otthon (a székely faluban) vállalkozást indítanak, modernizációs tényezőként hat a vidék "kvázi archaikus társadalmában". [82] Az említett szűk csoport jellemzője, hogy azt remélik, hogy a vendégmunka által otthon fognak másképp élni. Ebben a "másban" a modernizációs minta a magyarországi tapasztalatból származik: "egy tárgy, egy beszédfordulat, egy viselkedési minta az egész életvitel másságát, ígéretességét jelenti" [83] .  Ha a társadalmi nemi terminológiában gondolkodunk, akkor a Bodó által leírt modernizációs folyamat gyakorlatilag úgy fest, hogy a vendégmunkás férfiak modernizálják a "kvázi-archaikus", és egyben elnőiesedett falut.

Annyit az általunk elemzett vállalkozókkal készült interjúk alapján megállapíthatunk, hogy amit Bodó a migráció hatásaként leír, a székely faluban (mégpedig szintén Domokoson) ténylegesen létező narratív stratégia. Álljon itt zárójelben a Zoltánnal készült interjú egy részlete: [84]

"Hát belőlem úgy lett vállalkozó, hogy én dolgoztam tíz évet a bányába', akkor jött ez a forradalom 1989 decemberébe, akkor sok embert elküldtek ilyen munkanélküliségre, ilyen somázsra [85] , nem tudom másképpen mondani, akkor kimentem Magyarországra, mint vendégmunkás. Ott elsőbben egy ilyen kőműves brigádba állottam, nem kertészetbe, de nem, fürdőmedencéket csináltunk, ott kezdtem el, nagyon nehéz volt, rengeteget kellett melózni, nagyon sokat kellett dolgozni, az ottaniaknak sokat kellett bizonyítsál. Akkor azután bekerültünk egy ilyen kőműves brigádba, persze én a katonaságnál, csak ilyen munkáskatona voltam, ott is ilyen nagy téglagyárat építettek, ott már ilyen-olyant szedtem össze, szóval tanultam nagyon sok mindent. Akkor ott, bekerültem egy ilyen kőműves brigádba, kint Magyarországon, ott kezdtem el dolgozni, segédmunkásként. Ott dolgoztam' 95-ig, segédmunkás vótam, ott tanultam meg nagyon sok mindent, csempézést, vakolástól elkezdve házépítésig, ott tanultam meg, hogy a rajzokat hogyan kell kezelni. Nagyon sokat tanultam abból, hogy minőségi munka, tehát olyant kell csinálni persze - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -Hazajövögettünk, itthon is melózgattunk, aztán kezdtük kezdeni ezt a kőműves melót, munkát, aztán támadt egy ötlet, hogy jó volna vállalkozást csinálni. Persze ez akkor csak terv volt, akkor még visszamentünk Magyarországra, mondtuk a főnökünknek, hogy szeretnénk egy vállalkozást csinálni, mit szól hozzá. Azt mondta, hogy őszerinte, már annyit tanultunk, hogy annyit tudunk, hogy őszerinte nyugodtan nekifoghatunk akárminek, mert meg tudjuk úgy csinálni, hogy megfeleljen a lehetőségnek. Egy bácsinak kellett csinálni egy házat Székelyudvarhelyt, akkor kérdte, hogy, szóval én ismertem a bácsit még régebbről, kérdte, hogy mivel foglalkozunk, ő is egy vállalkozó volt, de ő más vállalkozással foglalkozott, üzletei voltak, akart építeni egy házat. Mondtam neki, hogy mi kőműves melóval foglalkozunk, nagyon sokat dolgoztunk odakünt, persze akkor vótam 25-26 éves, akkor Magyarországon már dolgoztam keményen. Akkor itthon elvállaltam ezt a házat. Elvállaltam a rajzról, a rajzot ismertük, annyi az egész, hogy románul volt, azért csináltunk, hogy lefordítattuk, elvittük (nevet), mert nem tudtunk jól románul (nevet), az igazság az, hogy elvittük egy szakihoz, mérnökhöz, aki lefordította magyarra, s akkor nekifogtunk. Hatalmas nagy ház volt, nekifogtunk, alaptól fel végig, mindent mi csináltunk, tetőzetet. - Sikerült. - Például amikor azt befejeztük, nagyon tetszett a tulajnak, nagyon szép volt, jó, minőségi munkát csináltunk, akkor jött a másik, hogy neki is kellene csinálni, persze nagyon sokat kellett melózni, szóval. - - - Akkor jöttek a vakolások, csempézések - - -. Az egész vállalkozásban van egy dolog, amit felfedeztem és mindenkinek azt ajánlom, hogy ha nekifogsz valaminek, azt odaadással csináljad, jó minőséget kell csinálni, a gazdának minél jobb ötleteket kell adni ahhoz a munkához, hogy jó legyen, itt nem azon van a vállalkozás, s nem azért lettem én is annyira jó vállalkozó, hogy nagyon megkértem az árát a munkának, hanem odafigyeltem. Szóval munka után rendet hagyj, ez volt, ez volt, amit tanultam nagyon sokat Magyarországon, a minőséget. (...)

Én odakünt, amikor kimentem, akkor, jöttem rá, mert addig mi el voltunk zárva itt Erdélyben, amikor kimentünk, az igazság az, hogy még a mozgólépcsőre sem tudtuk, hogy kell felállni. Hülyeség (nevet) nem tudom, hogy érdemes volt-e belemondani, de ez így volt. Nagyon tapasztalatlanok voltunk, ez a - - , hogyha innen, mint Erdélyből is, nem lehetett volna ez a lehetőség, hogy az emberek innen kimenjenek Magyarországra dolgozni, én szerintem sokkal több szegény ember volna, és Magyarországnak lehet köszönni, nem tudom, ki hogy van vele, de én most is amellett vagyok, most is, s merem elmondani akárki előtt, hogy ha Magyarország nem lett volna, nagyon sok ember szegény maradt volna, s nagyon sok ember van, aki tanult kint szakmát. Nagyon sok, nagyon sokan megtanulták aztot, hogy, nem csak meg kell csinálni a munkát, mint ezelőtt, hogy ahogy hallottam a régebbi kőművesektől, s vállalkozóktól, hogy megcsináltál egy munkát de, azt úgy csináltad meg, hogy "csak megcsináltad". Szóval nem volt idő megcsinálni, nem volt minőségi munka. Mihelyt kimentem Magyarországra, láttam és hallottam, hogy mi van ott, az emberek másképp dolgoztak, én kőművesmunkával dolgoztam a katonaságnál, de amikor kimentem, egészen más technológia van náluk, másképp volt minden, mindent másképp csináltak, szóval egészen más technológiával dolgoztak Magyarországon. Szerintem Magyarországnak köszönhetik a szakemberek, nagyon sok szakember, úgy ács, asztalos, szóval többféle munka, főleg kőműves meló, nagyon sokan megtanulták ott. (…)

Székelyudvarhelyt csináltunk egy házat, ami nagyon szép most is, egyet csináltunk most Szentkeresztbányán, amit tiszta magyar stílusba csináltuk, Magyarországon dolgoztunk, pontosan azokkal az anyagokkal,- - -  énszerintem nagyon szép ház, az út mellett egy sárga, olyan  ház nincs is Nagyfaluba mondjuk, hogy akinek van pénze, s megengedheti ezt. Ott tudtuk megmutatni, hogy tényleg, hogy mit tanultunk Magyarországon, mert azokkal az anyagokkal dolgoztunk, mint Magyarországon, ugye most már itt is lehet kapni mindent, amit Magyarországról szereztünk." (Sz3)

            Zoltán Etelkával egyidős, akár osztálytársak is lehettek volna. Narratíváját tipikusnak sejthetjük arra a "kisméretű és egyelőre kevés legitimitással rendelkező rétegre" nézve, amelyről Bodó beszél. A típusosságot már a kezdet is sejteti, Zoltán úgy meséli a történetet, ahogy szokás. Ebből adódhat tévedése is. Az interjú időpontjában ugyanis Zoltán 33 éves, vagyis '89-ben 23 éves lehetett. Ha beszámítjuk, hogy még két évet katonáskodott is, akkor az általa jelzett "vagy tíz év" helyett legfeljebb egy-két évet húzhatott le Balánbányán. Attól függetlenül viszont, hogy mennyi ideig volt bányász, a kilencvenes évek elején mindenképpen Magyarországra került vendégmunkásnak. A fiatalember a migrációt és a vendégmunkát egyfajta "beavatási rítusként" meséli el, amelynek végén sikerül felnőtté válnia, és sikerül magát elismertetnie az "ottaniakkal". A beavatási rítusként való értelmezést erősíti, hogy a próbán való helytállásban annak is szerepe volt, hogy a katonaság alatt - ami a székely faluban önmagában is beavatási rítusként tételeződik [86] - már egyszer dolgozott kőművesként.

            A beavatási rítus nyomán Zoltánból "jó munkás" lesz. A jó munkás következő stációja pedig a mester. A mester egyben vállalkozó is.  A történet fontos pontja, amikor Zoltán munkáltatójának megmondja, hogy vállalkozást szeretne nyitni, az pedig tudomására hozza, a tanulási folyamat véget ért, immár maga is boldogul.

            Az interjú-részletből az is nyilvánvaló, hogy Magyarország nagyon egyértelműen modernizációs mintaként jelenik meg. A modernizációs mintát - a tudást - a vendégmunkás férfi a beavatási rítuson keresztül szerezheti meg. Ezt követően elhozhatja saját elmaradott (vagy ahogy Bodó mondaná, "kvázi archaikus") közösségébe. Ha a társadalmi-nemi viszonyrendszeren keresztül nézzük, Zoltán a "kvázi archaikus" (és egyben elnőisedett) vidéket akarja modernizálni, olyanná tenni, amilyennek a férfiak az általuk bejárt világot az otthon maradottakkal láttatják.

            Etelka azonban nem ezt a történetet meséli, hanem egy ezzel szögesen ellentéteset. Ő férje után megy ki Magyarországra és nem a beavatási rítusban részt vevő férfiakat lát, hanem  kirekesztett és megvetett vendégmunkásokat. Azt, hogy azok, akik a székely faluban a modernizációs minták hordozóinak tűnnek (vagy tüntetik fel magukat), odaát "társadalom alatti" elemek. Ezt etnikai terminusokban éli meg és meséli el, de számunkra nyilvánvaló - és jelentéssel telibb - a narratíva társadalmi nemi értelmezése.

            A térben is polarizált nemi viszonyrendszerben és munkamegosztásban sajátos Etelka és családja helyzete. A vállalkozás ugyanis azt jelenti, hogy a férfi is otthon ül az elnőiesedett faluban, ahol "normális" esetben csak a nők, a gyerekek és az öregek ülnek.

            A vállalkozás célja is "nőies", egyben tartani a családot. Etelka vállalkozóként nem lép ki a falusi rend által ráosztott szerepből, holott a vállalkozással a férfias szerepeknek is legalább egy részét átvállalja: pénzt keres. Igen érdekes Etelka megjegyzése, hogy a vállalkozás egyben "egyensúlyt" teremt közte és a férje között úgy, hogy mindkettőjüknek egy helyen van a munkahelyük, ami egyben lehetővé teszi, hogy kikapcsolják a migrációt. Etelka narratívájában a vállalkozás, ha mindezt a társadalmi nem viszonyrendszerébe helyezzük el, valami egészen sajátos "műveletet" valósít meg. (1) Összefogja a családot, ebben az értelemben Etelka teendőinek egy részét veszi át; (2) kikapcsolja a migrációt, vagyis a férj teendőivel is törődik és (3) egyensúlyt teremt a nemek között a családban. Röviden, a családi vállalkozás megszünteti a társadalmi nemek szerint földrajzilag is polarizálódott társadalmi berendezkedést, amit a fentiekben vázoltunk. Hogyan? A fenti struktúrából és a szövegből kiolvasható átrendeződésből azt szűrhetjük le, hogy korántsem úgy, hogy az új berendezkedésben Etelkának alárendelt szerep jutna. A vállalkozás az élesdi lét alternatívája, ami elsősorban a férj ipari munkavállalására épült, ám ez az alternatíva megbukott. A vállalkozás Domokoshoz köti a férjet, ahol a kilencvenes években csak az asszonyok és az öregek maradnak. A vállalkozással mintha nem csak az egyes létszférák társadalmi nem szerinti polarizáltsága szűnne meg, hanem mindaz, ami a fenti táblázat jobb oldalán a férfi, "férfias" címszó alatt szerepel, és ezzel párhuzamosan mintha kiterjedne a teljes létszférára mindaz, ami a baloldalon szerepel. Etelka válik a család "homlokzatává", mégpedig úgy, hogy a falu előtt egyben női szerepeiben is jelesre vizsgázik, annak ellenére, hogy annak idején megesett. Talán az egyensúly is, ami most helyreállt, ekkor bomolhatott meg, hisz ekkor szakadt félbe Etelka adoleszcens korszaka és talán ekkor kényszerült bele egy "rangon aluli" házasságba. A vállalkozással a családon belüli (férj-Etelka) és a családon kívüli (Etelka a faluban) viszonyok is a helyükre kerülnek.   

III.2.7. Beavatás-mesterség

            Zoltán narratíváját, amit Etelkával párhuzamosan mutattunk be, egyfajta beavatás-történetként értelmeztük. A beavatás mellett a mesterségtanulás archetipikus mintázata szolgáltatja e narratíva alapját. Az archetipikus történetben a fiatal hős elszegődik egy műhelybe inasnak, ahol lehetősége nyílik arra, hogy kitanulja a mesterséget. A tanulási fázis befejeztével maga is mester lehet, önálló műhelyt nyithat. Erre a sémára Zoltánon kívül még egy férfi elbeszélőnk építette fel történetét:

" Na most megpróbálom akkor összeszedni a gondolatomat egy kicsit (hosszú szünetet tart).  Nézzem meg a dátumokat, nagyjából pontosan, mert én már, tulajdonképpen mint technikai szakember kezdtem a pályafutásomat, szakember, tehát ahogy befejeztem az egyetemet, a gépészetet, rögtön egy szerelőcéghez kerültem, amelyik modern technológiával központi fűtést meg szereléseket végzett. Na most mondhatom, hogy már abba a generációba estem, amelyik vascsővel nem tud dolgozni. Tehát műanyag meg rézcsővel dolgoztunk, dolgoztam már a kezdet kezdetén. Na most a másik érdekes dolog meg, hogy azt, amit az egyetemen tanultam az épületgépészeten, azt úgy kezdtem, hogy elfelejtettem, s akkor nekifogtam a szereléseknek, mert egészen más típusú szerelés volt már, más rendszerek, volt olyan rendszer, amit nem is tanítottak például az egyetemen, monobuláris szereléseket megint nem tanítottak, úgyhogy ez majdnem teljesen új volt, persze az alapdolgok azok megmaradnak, mint mindenkor, de azért az apróságok és a rendszerek azok teljesen mások voltak, mint az egyetemen amit tanítottak. Na most hadd tegyem hozzá azt, hogy én a katonaságot egyetem után végeztem el, csak félév volt kiesés az életemből és miután befejeztem a katonaságot, 24, 25 évesen, 24 évesen, egy évet, másfél évet dolgoztam ennél a szerelő cégnél, amelyik szintén már csak műanyaggal és rézzel szerelt. Na most ez egy kis cég volt, én nem nagyon, nekem sokkal nagyobbak voltak az ambícióim mint hogy ott maradjak annál a kis cégnél, egy év után már kezdtem úgy érezni, hogy kicsit kinőttem azt a céget, szeretnék vagy egy nagyobb céghez menni, vagy továbblépni valamilyenféleképpen. Azt akarom hangsúlyozni, hogy azért ez a rövid idő, az egy év ez tulajdonképpen ez, nem mondhatom azt, hogy egy év alatt megtanultam mindent, mert az hazugság lenne, de egy jó nagy részét a szerelésnek, mivel mikor egyetemista voltam, a vakációba nagyon sokat dolgoztam Magyarországon ezen a téren. Tehát mint szerelő. Praktizáltam tulajdonképpen. És onnan tanultam meg a mesterséget és egy idő után oda is jutottunk, hogy ez, aki volt ennek a cégnek a főnöke az  nagyon sok mindenhez hozzá sem tudott szólni. S akkor azt mondtam, hogy mi értelme, hogy főnököm, hogyha kevesebbet tud mint én (nevet). Na most ez mondom ment úgy másfél évig, utána azt mondtam, hogy kész, ebből elég volt. Semmi konkrét gondolatom nem volt, azt mondtam így magamba', hogy valami csak lesz. És mind gondolkoztam, hova menjek, nagyobb cégektől is volt ajánlat, azt mondtam, hogy hát inkább próbáljam meg, csináljam magam, úgyis már az utolsó félévbe gyakorlatilag én vezettem azt a céget, nem hogy én vezettem, de én oldottam meg a problémáikat és akkor ugyanúgy meg tudom oldani magamnak is. S ez volt az első lépés afelé, hogy önálló legyek, ez belekerült azért, húszon--, majdnem 26 évesen ez olyan három fehér éjszakába telt körülbelül." (K3)

                       

            Zoltánhoz hasonlóan az itt megszólaló elbeszélő is alkalmazottként kezdi, majd, amikor a "szakmát" kitanulta saját vállalkozásba kezd. Az alkalmazotti lét és a vállalkozás közötti nincs áthidalhatatlan szakadék, az átmenet tulajdonképpen folyamatos. A vállalkozó és az alkalmazott is szakember. A köztük lévő különbség annyi, hogy a vállalkozó már ismeri annyira a szakmát, hogy a saját szakállára dolgozzon.

III.2.8. Korábbi átmenet

            A korábbi átmenet narratívája nem tekinthető önálló elbeszélési stratégiának, inkább afféle segédelbeszélés, mellyel a beszélő vállalkozói önbemutatásába élete '89 előtti periódusait is integrálja. Ez az elbeszélési stratégia ezt úgy éri el, hogy felmutatja, hogy a beszélő számára az "átmenet" (a vállalkozói lét) már korábban megkezdődött.

Ernő számára a korábbi átmenetet, a self made man narratíva '89 előtti indítását az emigráció tette lehetővé. Németországból 1990-ben már "kész vállalkozóként" térhetett haza, ezzel felborítva az átmenet normális ütemtervét. Mivel esetében több stratégia keresztezi egymást, esetét részletes esetrekonstrukcióként a későbbiekben tárgyaljuk.  

            A '89 előtti tevékenység integrálása a vállalkozói narratívába nem csak azoknak sikerülhet, akik a rendszerváltást megelőzően emigráltak. Közöttük egyesek ténylegesen vállalkozásszerű tevékenységbe kezdtek '89 előtt. Ebben az esetben az elbeszélő hajlamos arra, hogy önmagát egyben a múlt rendszer áldozatának, az átmenetet pedig önmaga igazolásának lássa.

"Hát a probléma nagyon érdekes, mert én 22 év körorvosi, állatorvos vagyok, és 22 évig voltam körorvos. 1989 szeptemberében érdekes módon elhagytam a kört, az állatorvosi kört, a diszpenszárt és, tehát felmondtam, felmondtam az állásomat, ez még a kommunista időben egy nagyon érdekes jelenség volt, mert az állatorvosok nagy része gazdaságnál, farmokon dolgozott és és ugyebár egy körorvosi beosztás az már egy funkció is volt. Tehát én szeptemberbe', '89 szeptemberében kiléptem az állatorvosi rendből és - - - - - - - -. Ennek számtalan oka volt. Az a régi rendszer, meg a munkaviszonyok, a környezet, az embertelen bánásmód, a felelősségre vonás a felettesek részéről, ami számomra már elviselhetetlen volt. És akkor én azt mondtam, hogy ha fizikai munka árán is megkeresem a kenyerem, de nem tűröm tovább a megalázást. Tehát ez '89 szeptemberébe' kezdődött ez a vállalkozás, nem '90-ben vagy '91-be! Tehát ez '89 szeptemberébe kezdődött. Akkor, mikor decemberben itten lődöztek, akkor én már a vállalkozásom indítottam kis műhely formájába'." (K7)

            Az interjúrészletből nagyon érzékletesen kitűnik, hogy az elbeszélő a tranzitológiai menetrendet borítja fel azzal, hogy "egy korábban induló járatra" száll fel, ráadásul még azt megelőzően, hogy a "jegyárusítás" elkezdődne. Az igazolást abban találja, hogy később a vonatablakból látja, ahogy mások jegyekért tolonganak.

            A korábbi átmenet narratívája azonban nem feltétlenül ennyire magabiztos elbeszélési stratégia. Jelenthet tétova keresgélést a múltban, olyan momentumok után, amelyek egy rendszerváltás után kialakított identitáskonstrukcióba beilleszthetők:

"Az egyetemet Temesváron végeztem és ott lehetőségem volt különböző gazdasági tevékenységek - - - - - - - - - - - - - - - - mondjam így, megízelésére, a régi rendszerbe', a piacon árultunk szerb termékeket, házaltam, és utolsó éven elnézték, hogy a bentlakásba sört áruljunk. Ezek voltak az első kereskedelmi tapasztalataim. 1987-ben kihelyeztek Szászrégenbe és '88, '89-be a szórakozásom a magyar rádió hallgatása volt és ott már ilyen gazdasági adások mentek, némi ismeret ottan felgyülemlett". (U1)

            Az interjúrészletben gazdasági tevékenységek felidézését követő szünet utalhat a tanácstalanságra, de arra az áthidalhatatlan presztízsbeli távolságra is, amely az egykori bentlakásbeli sörárusítás, házalás, piacolás, és a jelenben megcélzott vállalkozói szerep között feszül.

III.2.9. A folytonosság megőrzése, helyreállítása

 

            A vállalkozás több interjúban úgy jelent meg, mint aminek célja, hogy megőrizze az elbeszélő múlt rendszerben megszerzett státusát. Ezekben a történetekben a bonyodalmat a társadalmi-gazdasági környezet megváltozása okozza. Ezt a most tárgyalt narratív sémát alkalmazó elbeszélők nem úgy érzékelik, mint valamiféle felszabadulást, vagy lehetőséget, hanem, mint a társadalmi kockázatok növekedését. Vállalkozóvá válásuk félig-meddig kényszer. Vagy vállalkozásszerűen űzik tovább addig megszokott tevékenységüket, vagy a rendszerváltás veszteseivé válnak:

"Tehát 1966-tól dolgozom a kereskedelemben, akkor végeztem a középiskolát, a kereskedelemben, és akkor úgy gondoltam, hogy ez egy ideiglenes valami lesz és itt ragadtam. És a kalapos üzletben dolgoztam, más munkahelyem nem volt és nagyon rövid idő után, egy olyan két év után, kineveztek üzletvezetőnek, 21 éves voltam, és azóta viszem a kalapos üzletet. Ez az X vállalathoz tartozott, ez a kereskedelmi vállalat, és '91-ben benyújtottam egy kérést, hogy amennyiben lehet, akkor különváljak és egy magáncéget létesítsek, alakítsak, ami sikerült is, megalapítottam az Y nevű KFT-t. Nem változtattam meg a profilt, mint sok más üzlet, én nagyon ragaszkodtam a  kalapjaimhoz (...)

Hát mit mondjak még - - - - - - - - - - - - - - - - tehát a lényeg ebből az volt, hogy nehéz volt, nagyon nehéz volt és mindazok dacára hogy ezt csináltam akkor, ugye 25 éven át, azt gondoltam, hogy ugyanúgy megy tovább, de nem, mert lényegesen különbözik az előzőtől, mert akkor volt egy vezetőség, egy igazgató, te csak ezt az üzletet vezetted és a személyzetet természetesen, na és azután nyilván minden a te válladat terhelte és egész más volt a hozzáállás, tehát minden rajtad függött, hogy hogy szervezed meg, és nagyon fontos az, hogy hogy szervezed meg ezt az egész dolgot, és előre meg kell gondoljad, hogy milyen árut veszel és mennyit veszel, mert akkor már a te pénzed van benne, és  nem engedheted meg azt, hogy mit tudom én raktáron tartsad, mert akkor mindjárt beáll egy blokázs és nem tudsz tovább működni." (K5)

            A vállalkozás, a vállalkozóvá válás célja, hogy az életútban a folytonosságot helyreállítsa, vagy megőrizze. Azt is mondhatjuk, hogy egy "anti-tranzitológiai" elbeszéléssel állunk szemben. A fenti szövegrészből kiderül, hogy a múlt rendszer gazdasági szerkezete, a tervgazdálkodás autoritása adott egyfajta biztonságot, amely a rendszerváltással megszűnt. A vállalkozás célja, hogy ezt a bizonytalanságot valamilyen módon kezelje.

            A fent idézett elbeszélésben a kockázatok bizalmi hálózatok felépítésével csökkenthetők: megbízható beszállítók és alkalmazottak, állandó vevőkör. Ahogy a bizalmi hálózatok kiépülnek úgy éri el a vállalkozás is a célját: a folytonosság, amennyire lehetett helyreállt.

A történet szociológiai jelentése nyilvánvaló. A rendszerváltással az elbeszélő egzisztenciája került veszélybe, hisz a "kalapos üzletet", ahol 1966 óta dolgozott, privatizálják. Ez ugyanakkor lehetőséget teremt a vállalkozóvá válásra, hisz a kereskedelmi egység vezetőjeként elővételi joga van. Meglépi az elkerülhetetlent, privatizálja a "kalapos üzletet". Az új helyzetet azonban a biztonság elvesztéseként éli meg, amit vissza szeretne szerezni. Vállalkozása felépítését, mint a biztonság visszaszerzését mutatja be. A biztonság és a folytonosság a régi-új hálózatok felélesztésén, illetve kiépítésén keresztül állítható helyre. Az üzlet folyamatos működéséhez egyrészt családjára támaszkodik, másrészt megbízható beszállítókat és alkalmazottakat keres. Ahogy a bizalmi hálózatok kiépülnek, a beszélő biztonságérzete is helyreáll.

            Ugyancsak a folytonosság megőrzése jelenti a vállalkozás célját a következő elbeszélésben. Elbeszélőnk egy székelyföldi nagyközségben gyógyszerész. Hatvanévesen, harminc éve dolgozik a falu patikájában:

" - Hát szóval, hogy is lettem vállalkozó? Azt mondhatnám, mint gyógyszerész - - - 1992-ben az új törvények szerint szinte minden patikát privatizáltak és szinte rákényszerítettek, hogy vállalkozók legyünk, ha ez helyes kifejezés, mégpedig olyan szempontból, hogy aki nem merte vállalni, akkor abba' az esetbe' vállalta valaki más a privatizációt, jó magyar szóval élve. Ebbe' az esetbe' megtörtént az, hogy az illető, aki abba' gyógyszertárba' dolgozott, nem tudom 20 évet, az egyszerre munkanélküli lett." (Sz2)

            Itt a vállalkozás célja egyértelműen a társadalmi státus folyamatosságának fenntartása. A beszélő nem vállalkozó akar lenni, hanem "csupán" gyógyszerész. Az új társadalmi-gazdasági környezet azzal fenyeget ugyanis, hogy megtöri a kérdezett életútját. Ez a fenti részletben nyelvileg is artikulálódik (gyógyszerész ---). Ahhoz, hogy addigi pozícióját megtartsa, vállalkozóvá kell válnia.

III.2.10. A kényszervállalkozó

            A kényszervállalkozó narratívája a folytonosság megőrzésétől abban különbözik, hogy ebben az elbeszélőnek nem nyílik esélye arra, hogy konzerválja saját múlt rendszerbeli státusát. Ez az esély nincs a narratíva kifutási lehetőségei között, hisz a bonyodalmat épp az képezi, hogy a rendszerváltást követően az elbeszélő státusa összeomlik.  A szocialista rendszerben megszokott alkalmazotti léttel fel kell hagynia és vállalkozóvá kell válnia. Számára nem adatik meg az, hogy vállalkozói és alkalmazotti létformája között kontinuitást teremtsen: a törés (többé-kevésbé) radikális.

" A '89-es változások után nagyon sok minden megváltozott az emberek életében, az eddigi biztonságos megélhetés az egyik napról a másikra bizonytalanná vált, - - - - - és mint sokan mások, mi is a kilencvenes évek elején ilyen is magánzótevékenységet, próbáltuk fenntartani az életünket, s talán jobban is ment ez, nem volt ekkora infláció, s ezek a jogi megszorítások sem. Saját szakmámba úgy tűnt, hogy nem tudok tovább dolgozni, mert állategészségügyben ez kilátástalannak tűnt, mert ugye szétverték a meglévő téeszeket, az állatállomány tízedére csökkent, valahogy a régi rendszer megutáltatta az emberrel ezt a szakmát. Na most, ahogy a jogi törvények szigorodtak, '93-ban megalakítottunk egy kft-ét, addig családi vállalkozás szinten folyattuk a tevékenységet, mondhatnám félig illegálisan. Megalakulás után egy-két évig a cég stagnált, vagy nagyon kis tevékenysége volt, szinte semmi aktivitás nem volt, igazán '95-től kezdődött a tevékenység s a kereskedelmi mutatóknak a növekedése. Na most konkrétabban, mint mi is olyan sokan mások Erdélyben faiparban dolgozunk elsősorban fából készült játékokat, kiskocsikat, gyermekbútort, sakkot, mindenfélét és ehhez tartozó apróságokat állítunk elő és normális, azt forgalmazzuk is. És emellett van egy ettől eltérő kereskedelmi tevékenység, papírárunak a kereskedelme, és ez sajnos úgy működik, hogy minden, ami eladható és kis nyereséget hoz, az, azt mindenféle skálán, szóval kereskedünk." (K9)

            A "kényszervállalkozó" esetében is világosan kell látnunk, hogy elbeszélési stratégiáról van szó. Az, hogy valaki kényszervállalkozóként építi fel történetét, nem csupán attól függ, hogy az illető "annakidején" ténylegesen miért fogott vállalkozásba. Az, hogy a vállalkozást megelőző alkalmazotti lét biztonsága utáni nosztalgia, vagy a vállalkozói lét dinamizmusa dominál a narratívában, a jelen horizontjának a függvénye. Amikor vállalkozóvá válását történetbe foglalja, az elbeszélő nem a társadalomtudományok "objektív" kritériumai szerint mérlegeli, hogy vállalkozóvá válásában az átmenet kényszere, vagy a helyzetet alakító szándék volt-e az elsődleges. Így azt, hogy az elbeszélő self made man avagy kényszervállalkozó, nagymértékben a jelen helyzet határozza meg. A T4-es interjúban e két narratív stratégia keveredik és gyakorlatilag egyik sem tud dominánssá válni:

"Hát én ilyen számítógép szervízelő és javító cégnél dolgoztam, '91 után a cég, hát ez egy állami vállalat volt, kezdett elzülleni olyan szempontból, hogy a jó emberek elmentek, magáncéget nyitottak, tehát a munkalehetőség egyre kisebb lett ennek a cégnek a keretén belül. És engemet a kolleganőim úgy ismertek mint, (derűs hangon) varrótehetség és akkor többen próbáltak meggyőzni, hogy indítsunk egy ilyen vállalkozást. És nem mertem belevágni, mert azok, akik javasolták, azokkal szemben kételyeim voltak, tehát nem tartottam őket száz százalékosan becsületeseknek és akkor, én pedig - - - - - - - - éreztem magamról, hogy ezt nem tudnám kivédeni, tehát hogy ha nem ugyanolyan mint én, tehát ugyanolyan becsületes, nem tudnék harcolni vele. És akkor végül mégiscsak ráálltam, egy olyan kolleganőmmel indítottuk el a vállalkozást, aki, akiről tudtam, hogy százszázalékosan becsületes, tehát ugyanolyan mint én ilyen szempontból, csak azt nem tudtam, hogy hát ----- nem fog dolgozni." (T4)

            A kezdeti idők elbeszélésének a kényszervállalkozói narratíva mellett jellemzője a bizalomvesztésre való hivatkozás, illetve a felelősségáthárítás is. A későbbiekben kiderül, hogy a vállalkozás bírósági pert veszített és az elbeszélő rokonainak, közeli barátainak tartozik pénzösszegekkel. A vállalkozást azért kénytelen továbbvinni, hogy ezeket a pénzösszegeket visszaadja és helyreállítsa az elvesztegetett bizalmat. Ezeket a próbálkozásait azonban már megkísérli egy self made man narratíva keretein belül előadni, ami arra utal, hogy a pénzösszegek visszafizetése és bizalmi viszonyai megtartása mellett sikeres vállalkozói identitását is restaurálni akarja.  

III.2.11. Szolgáltatás - szolgálat

            A szolgáltatás-szolgálat felmutatása, mint narratív stratégia elsősorban női vállalkozókat jellemez. Ebben a narratívában a vállalkozás, a vállalkozóvá válás célja a vevők, az ügyfelek szolgálata. Ennek a vállalkozói önbemutatásnak a kapcsán élesen megmutatkozik, hogy egyben marketingstratégiáról van szó.

           

"Nem változtattam meg a profilt, mint sok más üzlet, én nagyon ragaszkodtam a kalapjaimhoz (nevet közben), úgy gondoltam mindig, hogy ez egy nagyon szép dolog, az embereket díszíteni, mert ez tulajdonképpen egy dísz, főleg a nőknek." (K5)

            Egyetlen férfi elbeszélőnk, aki ezzel a narratívával írta le vállalkozóvá válását, egy hetven év körüli fogorvos, aki korábban a marosvásárhelyi orvosi egyetem tanára volt. A vállalkozóvá válásával kapcsolatos kérdésre olyan élettörténeti elbeszéléssel válaszol, amelyben vállalkozóság csak egy epizód. A magánrendelő megnyitását azzal indokolja, hogy így olyan magas színvonalú ellátást tud a betegeinek biztosítani, amilyenre a múlt rendszerben nem volt lehetőség. Élete vállalkozói epizódját eképp köti össze addigi orvosi-értelmiségi karrierútjával.  A magánrendelő megnyitásával tulajdonképpen a múlt rendszerbeli orvos-értelmiségi szolgálat-éthoszát viszi tovább.

"Lényeges változást hozott az életemben és azt hiszem, hogy sokunknak az életében, akik orvosi gyakorlatot folyatunk már évtizedek óta, hogy lehetett magánrendelést nyitni. Hát és most elmondom, hogy nagyon sajnálom, azt a harminc évet, hiszen, hiszen itt biztosíthatok olyan nívót a paciensek számára, amit az állami ellátás nem tud biztosítani. Tehát én meg tudom vásárolni azt a [egy szót nem érteni], be tudom szerezni azt a gépezetet, ami elhozza a csúcstechnológiát is és a csúcsellátást is. Tehát az, aki meg tudja fizetni és hozzávetőlegesen olyan áron, ami nem jelenti mondjuk azt, hogy óriási nagy - - - - - - -, tehát nagy-nagy árat kell igazán viseljen a páciens. Most itt megjegyzem, hogy én például az én rendelésemben én az egyszerű betegvizsgálatot ingyen végzem." (M5)

III.2.12. Curriculum Vitae: értelmiségi, vezető

            Két idős férfi interjúalanyunk esetében történt meg, hogy a vállalkozóvá válásra vonatkozó kérdésre curriculum-szerű élettörténettel válaszolt. Bourdieu jegyezte meg, hogy a "hivatalos életrajz" törvényei nem csak hivatalos helyzetben működhetnek. [87] Ehhez kapcsolódva jegyezhetjük meg, hogy az értelmiségiek esetében a curriculum, ami funkcióját tekintve hivatalos életrajz, mint elbeszélési forma interiorizálódhat. Ez esetben a curriculum már önaffirmációként működik. A curriculum-szerű elbeszélés, amelyben az iskolai életút, a karriertörténet fázisai, a szakmai tevékenységek jelennek meg, az értelmiségi identitás kifejezője. Ez az önaffirmációs lehetőség komoly intézményes támogatottsággal is bír. [88] Ez az elbeszélés az előző pontban idézett interjúban jelenik meg a legtisztábban. Azért nem tárgyaljuk részletesen, mert valójában nem a vállalkozói, hanem az értelmiségi identitáskonstrukciókhoz kapcsolódik.

III.2.13. A múlt rendszer áldozata

            A múlt rendszer áldozatai elbeszélik életük '89 előtti szakaszait, azonban ez részben vagy egészében negatív viszonyítási pontként jelenik meg. Történetük arról szól, hogy ebben a periódusban a rendszer nem engedte őket kiteljesedni. Az átmenet (mind diskurzív közeg) mindenképpen támogatta azokat az elbeszéléseket, amelyekben a múlt rendszer mint az önmegvalósítás akadálya szerepel. Átmenet-narratívák tömegei láttatták úgy a kilencvenes éveket, mint a diktatúrával, az emberek életútját a végletekig meghatározó rendszerrel szembeni emancipációs folyamatot. Az átmenet során az egyénnek lehetősége nyílik arra, hogy sorsát a saját kezébe vegye.

 Esetrekonstrukció III.  Szilvia története: "Még ha álmodtam is róla, (sóhaj) de valójában nem tudtam igazán remélni"

            Szilvia történetében, két narratíva-típus keveredik: a self made man narratíva és a múlt rendszer a múlt rendszer áldozatának narratívája. Nézzük először az életút stációit.

            Szilvia 1948-ban született Temesváron. Egyetemi tanulmányait szülővárosában végzi: 1970-ben szerez vegyészmérnöki diplomát. Még egyetemi tanulmányai alatt, 19-20 évesen teherbe esik. Első fiát 1968-ban szüli meg. A végzés után, 1970-ben "központi" versenyvizsga nyomán Marosvásárhelyen kap állást. Férje közben még Temesváron egyetemista. Alig egy év múlva a vállalati orvosnőhöz fordul áthelyeztetése ügyében. Ezt követően sikerül áthelyeztetnie magát Temesvárra. Egy nagyvállalat tervezési osztályára kerül, makro-kémiai fejlesztésekkel (gumi és műanyaggyártás) foglalkozik. 1971-ben esik teherbe második gyermekével. Szülését követően a gyáron belül áthelyezik, ahol börtönviselt emberek dolgoznak a keze alatt. Ebben a periódusban több munkahelyi megrovásban részesül. 1973-ban újabb versenyvizsga nyomán a egy másik gyárba kerül egy makro-kémiai kutatócsoportba. Négy évet dolgozik ezen a munkahelyen. Ebben a periódusban ajánlják fel neki a pártba való belépést, amit visszautasít. Később a Securitate kísérli meg többször is beszervezni, sikertelenül. 1977-ben a Temesváron működő kémiai kutatóintézetbe tesz sikeres versenyvizsgát. A frissen felállított kutatócsapat egy felfedezést hivatott tesztelni és a gyógyszeriparba bevinni. A cél egy gyógynövény alapú, bőrallergia-megbetegedések elleni kivonat előállítása és gyártása. A fiatal kutatók többsége nő. A kezdeti időkben a kutatás államilag igen jól dotált: jelentős pénzösszegekkel, modern berendezésekkel támogatott, a fejlesztésre szánt pénzek azonban a nyolcvanas években megcsappannak. A kezdetben 13 fős kutatócsoport személyi állományában is megcsappan, elsősorban az emigráció miatt. 1988-ban a csoport vezetője is Nyugat-Európában marad. 1989-ben az eredeti 13 főből már csak öten vannak a vegyészeti kutatóintézetnél.

            Ez az öt kutató határozza el 1990-ben, hogy céget alapít. Eredetileg a technikusokkal és a csoportot kisegítő munkásokkal közös tulajdonú vállalatot képzelnek el, ám végül az öt kutató és egy technikus társul. A kutatók közül négyen nők. Szilvia cégtársai közül egyik dobrudzsai, másikuk erdélyi román, a harmadik pedig bánsági szerb. Az egyetlen férfi a kilencvenes évek elején Kanadába távozik, ahol doktorál és a tudományos szférában helyezkedik el. A cégtársak elképzelése, hogy a hetvenes-nyolcvanas években kifejlesztett és '89-re már a romániai gyógyszerpiacon jó pozíciókkal rendelkező készítményekhez szükséges kivonatot, amit addig a Temesvári Vegyészeti Kutatóintézetben állítottak elő, ezután privát formában gyártsanak. A kutatóintézet igazgatója megadja az engedélyt, hogy a kivonatot vállalkozásszerűen, a kutatóintézet eszközeit felhasználva gyártsák. Ez 1992-ig működik, amikor egy multinacionális nagyvállalat  felvásárolja a kolozsvári  kozmetikai és gyógyszeripari nagyvállalatot, a Farmecet, amely az allergia elleni kenőcsöt gyártotta. A multinacionális befektető nem kívánta tovább gyártani a terméket Temesváron. A cégtársak elhatározzák, hogy maguk fogják a kenőcsöt gyártani. Beszerzik a gyártáshoz szükséges berendezéseket, helységet bérelnek, és elindítják az engedélyezéshez szükséges procedúrákat az Egészségügyi Minisztériumnál Az engedélyezés érdekében egy gyógyszerésznővel társulnak, akinek papíron 51 százalékos tulajdonrésze lesz a cégben. A nyereségből valójában egyenlő arányban részesülnek. Időközben Szilvia férje az RMDSZ színeiben bejut a parlamentbe. 1992-1996 között parlamenti képviselő. Ebben az időben járja ki Szilvia a José Silva módszerét követő agykontroll-tanfolyamot. A kenőcs gyártásának engedélyezésére végül 1994-ben kerül sor. A Farmec eladását követően tehát a gyártás két évet szünetelt. Két év kihagyással próbálják az előzőleg ismert terméket újra teríteni a gyógyszer-lerakatok fele. Nem kevés sikerrel, a társult tagok 1995-ben fejenként 10.000 márka nyereséget vesznek ki a cégből. 1996-ban az eladás eléri az 500.000 tubust. Időközben a papíron 51 százalékban tulajdonos gyógyszerésznőről kiderül, hogy rákbeteg. A cég statútumát átírják, lefektetve a valós részesedéseket. A Kanadába emigrált kollega tulajdonrészének feléről lemond. A kilencvenes évek második felében egy telket vesznek Temesvár külvárosában, amelyre töltőüzem telepítést tervezik. Szilvia német (sváb) származására hivatkozva a Német Fórumhoz pályázatot adnak be. Ezen keresztül a vállalkozás 30.000 márka összegű támogatáshoz jut. A kilencvenes évek végén új termékeket dobnak piacra.

            Szilvia élet(vállalkozás)története igen információ-gazdag. Az interjúszövegből kigyűjtött életesemények a hatvanas évek végétől, hetvenes évek elejétől, az egyetemi végzés kezdetétől a kilencvenes évek végéig adatolják Szilvia élettörténetét. A vállalkozás, vállalkozóság kontextusában Szilvia elsősorban karriereseményeket említ, ám ezek között helyenként magánéleti események is felbukkannak.

A karriertörténetre vonatkozó információk jellegüknél fogva is két részre oszthatók, amely felosztás kronológiailag megfeleltethető a '89 előtti és utáni periódusnak. '89 előtt - mintegy a vállalkozás előtörténeteként - Szilvia ipari-tudományos karrierpályáját követhetjük nyomon, '89 után igen jól adatoltan rekonstruálhatjuk a vállalkozás történetét és piaci környezetét. Harmadik elemként nem összefüggően, inkább elszórtan Szilvia magánszférájára, (anya- és feleségszerepekre) utaló információk jelennek meg. Ha a három csoportba tartozó életesemények előfordulását nézzük - amely a beszélő által megvalósított szelekció eredménye - azt mondhatjuk, hogy Szilvia vállalkozástörténetében a magánéleti események szerepe csekély. A biográfiai elemzésben mégis ezeknek fogunk központi szerepet tulajdonítani. Megpróbáljuk az elbeszélt élettörténetben igen gazdagon tematizált karrier (később vállalkozástörténet) és a kevésbé tematizált privát-szféra dinamikáját kibontani. A biográfiai elemzés fázisában annak a ténynek, hogy Szilvia saját élettörténetét láthatóan nem ebből a szemszögből kívánta bemutatni, nincs jelentősége. [89]  

            Szilvia Temesváron született 1948-ban. A bánsági nagyváros a (romániai viszonylatban) erőteljes modernizáltság, polgárosultság, illetve a "bánsági tolerancia" képzeteit hívja elő. Azt azonban nem tudjuk, hogy Szilvia családja Temesváron belül milyen társadalmi közeget, miliőt jelenthetett. Származásáról nem beszél. A későbbiekben egy pályázat kapcsán tudjuk meg, hogy német származású. Olyan körülmények között, amikor az élettörténet ennyire jól adatolt, a származási családra vonatkozó információ hiányának mindenképpen jelentősége van. (Nyilvánvalóan annak is jelentősége van, hogy a származási hátteréről nem beszél, míg karrierútját részletesen adatolja. Ebből egyfajta meritokratikus attitűdre, habitusra következtethetünk és az ennek megfelelő self made man narratívára várhatunk). Ha polgári családból származott, a karrierjét a hatvanas évek végén kezdő nőnek ez már a "rendszer" szempontjából nem jelenthetett különösebb gondot. Ekkorra az "osztályharc" az egyetemeken, a tudományos szférában háttérbe szorult. Ez a periódus a rendszer viszonylagosan liberális korszaka, amikor rövid időre a modernizációs értékek és ezekkel együtt a technokratikus szelekciós kritériumok kerülnek előtérbe. Ekkor a munkásszármazás már nem jelent az ötvenes évekhez hasonló előnyt az oktatási rendszerben és a karrierút során, azonban egy viszonylag modernizált temesvári munkásközegből származó fiatal a korlátozott modernizáció során kibővülő oktatási és karrierlehetőségeket könnyen ki tudta használni.

            Szilvia mindenesetre a Temesvári Műszaki Egyetemen kezdi meg vegyészmérnöki tanulmányait. Az egyetemválasztás így attól függetlenül, hogy Szilvia milyen közegből származik, földrajzi értelemben nem jelent mobilitást: az egyetemi évek alatt a "temesvári miliő" reprodukálódik. A szakválasztásnak is jelentősége van: az iparfejlesztés második fázisában a hatvanas évektől a vegyipar központi jelentőségre tesz szert. [90] Ahogy a vegyiparból dotált iparág, a vegyészetből dotált tudomány lesz. Kutatás és ipar összekapcsolódik.

 Az egyetemen töltött periódusról annyit tudunk meg, hogy Szilvia 1967-68-ban mindössze 19-20 évesen teherbe esik. A gyermeket megtartja. Ez az első olyan momentum, ahol a magánszféra és a karrierút keresztezi egymást. Ráadásul ebbe az elképzelt (ám a maga során valószínűleg nagyon valóságos) szerepkonfliktusba beleszól a privát szféra fölött ellenőrzést gyakorló hatalom. Szilvia korai terhessége, ugyanis a hírhedt 1967-es abortusztilalom évében következik be. Ekkor a hatalom az addig liberális abortusztörvény megváltoztatásával - a modern fogamzásgátlási technikák gyakorlatilag nem lévén - a reprodukció és ezzel a magánszféra feletti ellenőrzést kivette a lakosság  (leginkább a nők) kezéből. [91] Nyilvánvalóan a rendeletet követően kialakultak a különböző illegális abortuszcsatornák. Ezek leginkább a nagyvárosokban élők számára voltak elérhetőek. Igénybevételük ugyanis nem csak pénz, hanem kapcsolathálózat kérdése is volt. Temesvár és a Bánság a hatvanas, hetvenes de még a nyolcvanas években is igen élénk kereskedelmet folytatott Jugoszláviával. A feketepiacon itt más városokhoz viszonyítva valószínűleg a terhesség-megelőzéshez szükséges eszközök is viszonylag könnyen beszerezhetők voltak. 1967-68-ban azonban az abortuszrendelet itt is váratlanul érte a lakosságot. [92] Később a népesedéspolitika majd elsősorban fiatalokat késztet, illetve kényszerít arra, hogy nem kívánt gyermekeket hozzanak világra. Hasonlóképpen a nem kívánt terhességek társadalmi térben való egyenlőtlen eloszlása is később kezdődik meg. Ekkor még minden társadalmi csoport és korosztály érintett. [93] Szilvia mindenesetre 20 évesen gyermeke megtartása mellett döntött: nem tudjuk, hogy mennyire szabad elhatározásából, mennyire kényszer vagy félelem hatására. Utólag ez talán lényegtelen is, ami az életutat a továbbiakban befolyásolja, hogy Szilvia karrierpályája még el sem kezdődött, mikor belecsöppen az anyaszerepbe. Ez a momentum egyébként a totális rendszer által propagált célok közötti ellentmondást is jól példázza. A rendszernek ugyanis kinyilatkozatott célja, hogy a nők számára az oktatási rendszert és a karrierlehetőségeket megnyissa, ugyanakkor a represszív eszközöket alkalmazó, a privát szféra és a reprodukció feletti egyéni autoritást megsemmisítő népesedéspolitika az emancipációval kapcsolatosan deklarált célokat teszi semmissé azzal, hogy a nőket anya és feleségszerepbe kényszeríti [94] .    

Másrészt ha nem a rendszer felől közelítünk, Verdery-vel elmondhatjuk, hogy Romániában a nemi szerepeket érintő "szocialista típusú modernizáció" felemás volt. Egyrészt az oktatási rendszer és a munka világa ténylegesen felkínált bizonyos karrierlehetőséget, ám a másik oldalon a közgondolkodásban a nőkkel szemben olyan elvárások fogalmazódtak meg, hogy a munka világával szemben "privát szerepeiket" tekintsék elsődlegesnek. [95]   Ez a kettősség véleményünk szerint értelmiségi miliőben is létezett, sőt igazából ott lehetett jelen, hisz a "Karrier", vagyis a munka világa, mint elsődleges és kitüntetett létszféra általában az értelmiség privilégiuma. [96]

            Szilvia 1970-ben szerez diplomát. Fia ekkor két éves, férje pedig még Temesváron egyetemista. Központi versenyvizsga nyomán Marosvásárhelyre kerül, elszakad a temesvári miliőtől. Mi motiválhatta a döntést? Valószínű, hogy nem magánéleti választás volt, mivel férje és családja Temesvárhoz kötötte. Elképzelhető, hogy magánéleti szerepeit karrierszempontoknak alárendelve választotta a valószínűleg kevésbé "civilizáltnak" tűnő és mindenképpen kevésbé otthonos környezetet, ami mellesleg a család kettészakadásával járt. Valószínűbb azonban, hogy Marosvásárhely (és a ezzel a férjtől - és talán a gyerektől - való elszakadás) Szilvia számára szűkös alternatívák között meghozott döntést jelentett. Az alternatívákat a rendszer központosított munkaerő-politikája kínálta fel "központi" versenyvizsga formájában. Ez azt jelenti, hogy az országban lévő összes frissen végzettek számára nyitva álló munkahelyre egy helyen kellett versenyvizsgázni. A résztvevők a vizsgaeredmények alapján sorban választhattak állást. Mire Szilvia sorra kerül, már nem volt temesvári vagy Temesvár környéki állás, ha egyáltalán volt ilyen meghirdetve. Így jobb híján választhatta Marosvásárhelyt, amely mégiscsak közelebb van Temesvárhoz, mint Galaţi, vagy Iaşi. A központi munkaerő-elosztás eredményét Szilvia korrigálni igyekszik, a vállalati orvosnőtől kéri az áthelyeztetését. Ez is arra utal, hogy nem tényleges karrierdöntés, hanem a rendszer munkaerő-politikája következtében került Marosvásárhelyre. A "Karrier" és a rendszer (munkaerő)politikája valójában nem is választható szét. Karrierre a rendszer által behatárolt utakon volt lehetőség. Ezeket a pályákat pedig központilag szabályozták. A lehetőségeknek ez a szűkössége volt egyébként az a tényező, amely az egyének (férfiak és nők) számára a privátszférát felértékelte. A nők (köztük értelmiségi nők) esetében ez tette elfogadhatóvá azt a világképet, amelyben az asszonynak a családi tűzhely mellett a helye. A rendszer a privát-szerepeket nemcsak a nők, hanem a férfiak számára is felértékelte. Ilyen körülmények között érthető, hogy Szilvia elsődleges célja, hogy minél hamarabb visszakerüljön Temesvárra. Ki kell emelnünk, hogy míg a későbbi munkahelyek esetében részletesen beszél a munkahelyről, beosztásról, azt, hogy Vásárhelyen hol, milyen minőségben dolgozott, nem tudjuk meg. Talán azért nem beszél róla, mert vásárhelyi tartózkodását sikertelen kalandként élte meg, talán azért, mert ebben a periódusban az egyetlen lényeges dolog az volt, hogy családja, privát szférája integritását biztosítsa, és ez a karrierszempontoknak teljesen alárendelődött. 

            Erre egy év után, 1971-ben nyílik lehetőség, amikor Temesváron egy nagyipari vállalat technikai osztályán kap munkát. Azt gondolhatnánk, hogy a Temesvárra való visszaköltözéssel, amely a rendszer működése által teremtett "biográfiai diszfunkciót" korrigálja, a karrier és a magánszféra közötti feszültség is enyhül. A temesvári miliő, illetve a férj jelenléte ismét a magánszféra felé tereli Szilviát. Az is lehetséges azonban, hogy Temesvár egyben karrierdöntés is, hisz megtudhatjuk, hogy a kvázi kutatási szférában dolgozik. A technikai osztályon műanyag és gumigyártáshoz kapcsolódó makro-kémiai fejlesztésekkel foglalkozik.

Ennek a kvázi-kutatói munkának vet véget egy üzemen belüli áthelyezés. 1972-ben egy olyan részlegre helyezik, ahol börtönviselt emberek dolgoznak a keze alatt. Ebben a munkakörben több megrovást kap. Úgy tűnik, hogy a karrierlehetőségek szűkülnek, amire természetes válasz lehetne a magánszféra felértékelődése, az ehhez kapcsolódó szerepekbe való bezárkózás és a munkavégzés formálissá válása. Ezt a megoldást támogatja az is, hogy Szilviának időközben megszületik második fia. Szilvia azonban nem adja fel a karrierlehetőségért (nevezhetjük értelmes munkavégzésnek is) való küzdelmet, hanem egy másik gyárba versenyvizsgázik, ahol újra egy makro-kémiai kutatócsoportba való bekapcsolódásra nyílik lehetősége. Szilvia azt is megemlíti, hogy ebben a periódusban visszautasítja a pártba való belépés lehetőségét, amivel talán azt akarja jelezni, hogy karriertörekvéseit nem akarta "minden áron" megvalósítani. Azt is megemlíti, hogy ezt követően a Securitate többször megpróbálja beszervezni. A Rendszer ilyen módon Szilvia számára közvetlenül is láthatóvá teszi magát, sőt ezzel a jelenvalóságával reflexióra kényszeríti. Most már nem csak azáltal van jelen, hogy életlehetőségeit és életútját a privátszféra abortusztilalomban megnyilvánuló hatalmi kontrollja, valamint a munkaerő-piaci mozgás és a karrierlehetőségek központosítása által messzemenőkig meghatározza, hanem a titkosrendőrség képében felfedi magát. A represszív hatalom Szilvia életútjában visszavonhatatlanul és minden bizonnyal önmaga által is reflektáltan főszereplő.

1977-ben Szilvia újra versenyvizsgázik, ezúttal a Temesvári Vegyészeti Kutatóintézet egyik állására. Ez a lépése már közvetlenül a vállalkozás előtörténetéhez tartozik, ugyanis a későbbi kutatómunka során felhalmozódott szakmai és kapcsolati tőke teszi majd lehetővé '89 után a vállalkozás beindítását. A kutatóközpont által meghirdetett állás egy allergia-megbetegedések kezelésére alkalmas gyógynövénykivonat gyártására kialakított csoportba szól. A csoportba fiatal vegyészeket szerződtetnek, akiknek többsége nő. Kezdetben a kutatás államilag igen komolyan dotált, később azonban a támogatás megcsappan. A nyolcvanas években a csoport legtöbb tagja emigrál, köztük a csoport vezetője is. A magánélet-karrier dichotómiában gondolkodva, a kutatói állással úgy tűnik, hogy Szilviának sikerült valamiféle egyensúlyt teremtenie. Kezdetben, amikor a csoport által végzett munka kiemelt kutatásnak számított, valószínűleg a karrierszempontok kerültek előtérbe, később, ahogy a pénzbeli és eszköztámogatások megfogyatkoznak, egyéb lehetőségek hiányában ismét felértékelődhetett a privát szféra. A karrieralakításnak azonban volt egy igen kézenfekvő útja, amelyet - bár a csoport tagjai közül többen követnek - Szilvia nem próbál ki: az emigráció. Bár az emigráció a környezetében nagyon is jelenvaló életstratégia, Szilvia nem vándorol ki: talán magánéleti, talán ideológiai okokból. Minden esetre 1989-ben az öt kutató között van, akik az eredetileg 13 főből az intézet alkalmazásában maradtak. Ez az öt kutató határozza el, hogy céget alapít és "privát formában" fogja gyártani a '80-as években Romániában komoly ismertségre és keresettségre szert tett antiallergikus termékcsalád alapanyagát. 

Bár a kutatók által létrehozott vállalkozás gazdaságszociológiai elemzése nem vizsgálatunk feladata, érdemes néhány momentumot - mintegy az elemzés mellékszálaként - kiemelni, hogy utána visszatérhessünk az eredetileg követett nyomvonalhoz, amellyel privát szféra és karrier dinamikáját igyekeztünk megvilágítani. A vállalkozás története gazdagon adatolt, pusztán kronologikus sorrendben egymás mellé helyezett események, mindenféle narratív keret nélkül is már-már értelmezésként "viselkednek", [97] így az elemzés a szekvencia-sor felállítása után nem is tud sok újat hozzátenni ehhez a kérdéshez. Röviden, a vállalkozás helyzeti előnyök sorára épült. A kutatócsoport által kifejlesztett kivonatra épülő allergia elleni készítmények mint államilag dotált termékcsalád egyéb piaci alternatívák, pontosabban gyógyszerpiac hiányában komoly ismertségre és keresettségre tettek szert: márkanév lett. Ezt az ismertséget '89 után viszonylag egyszerű feladat volt piaci részesedéssé konvertálni. A csoport helyzeti előnyét növelte az is, hogy kezdetben lehetőségük nyílt arra, hogy a kutatóintézet eszközeit felhasználva indítsák el a kivonat gyártását. Újabb lehetőséget teremtett számukra, hogy a kolozsvári Farmec kozmetikai és gyógyszeripari nagyvállalatot "privatizáló" multinacionális cég a nevezett allergia elleni kenőcsben nem látott fantáziát. Így a gyártás 1992-ben megszűnt. A kutatók által alapított cégnek két évre rá, a szükséges engedélyek beszerzése és beruházások meghozatala után, sikerült átvenni a gyártást, majd a gyógyszer-lerakatokon keresztül az egyszer már létezett piacon újra megjeleníteni a márkanevet. A kilencvenes évek közepétől a cég kiszámítható és tisztességes profitot hoz, a gyógyszerpiacon stabil piaci részesedést mondhat magáénak.

Hogyan alakult a privátélet és a karrier (munka világa) viszonya '89 után az immár vállalkozó Szilvia esetében? A munka világa a '89-es fordulat után mindenképpen felértékelődött. Véleményünk szerint részben talán kényszerűségből. '89 után ugyanis megbomolhatott  privát-szféra elsődlegességét "hirdető" világkép plauzibilitása.           

           

            Vállalkozóvá válását Szilvia egy gondosan megszerkesztett élettörténeti elbeszélésbe ágyazva adja elő. Amellett, hogy a történet érezhetően átreflektált, az is nyilvánvaló, hogy Szilvia végig tudatosan a vállalkozásra, vállalkozóvá válására koncentrál. Ezt erősítik meg azok a közbevetései, kiszólásai, amelyekben helyenként - talán magától - megkérdi, hogy "nem tudom mennyire tartozik ide?" "belejön-e ide?". Az elbeszélésbe tudatosan a munkahelyi előmeneteléhez, karrierjéhez kapcsolódó eseményeket válogat, a magánéleti eseményekre való utalások elvétve és a munkájával összefüggésben jelennek meg. A narratívát azonban ennek ellenére nemcsak az individuális döntések viszik előre, hanem inkább olyan, többé-kevésbé kollektíve megformált történeti "meta-elbeszélések", amelyek a múlt rendszert, "A" temesvári forradalmat és az azt követő eseményeket értelmezik. Az élettörténet dinamikáját az individuális pálya és e történeti meta-elbeszélések konfliktusa, összeütközése adja. Szilvia elbeszélésében újra a Kovács Éva és Melegh Attila által felvetett társadalmi nemre vonatkozó szempontrendszerre koncentrálunk. [98]

            A temesvári forradalomra, mint sorseseményre történő utalás után Szilvia az egyetem befejezését, munkába állásának körülményeit beszéli el. Ezt azzal vezeti be, hogy "hát kutatóként dolgoztunk, dolgoztam azelőtt is, szinte kezdettől fogva, na mondjuk az első három év alatt másképp telt, de az is jó volt arra, hogy élettapasztalatra tegyek szert." A jelenből mindegy visszapillant és az élettörténet egészét értelmezi, a különböző eseményeket egyetlen koherens fejlődés-narratívába foglalva. Ebbe a narratívába az esetleges kisiklások is beletartoznak: az időszakos krízisekből is hasznos élet-tapasztatokhoz lehet jutni. A történet értelmét az adja meg, hogy a szereplő kiteljesíti személyiségét. Itt kell megjegyezni, hogy a történetben Szilviának nincs származása, szüleiről, származási családjáról nem tudunk meg semmit, hisz ebben a narratív stratégiában annak nincs jelentősége. Szilvia társadalmi eredet nélküli ember, de egyvalamiben alapjaiban különbözik a kilencvenes évek self made man vállalkozóitól: története nem '89 után kezdődik. Az önmegvalósítási próbálkozások már a múlt rendszerben elkezdődnek és ebből a szempontból a '89-es események nem jelentenek fordulópontot. Itt azzal az általunk vizsgált interjúkban ritka esettel találkozunk, ami Kuczinál a vállalkozói életutak finalitásaként jelent meg. [99]

Az én-fejlődés narratívájával kapcsolatban Bourdieu nyomán Jürgen Zinnecker azt emeli ki, hogy a társadalmi tér különböző pontjain nem egyformán plauzibilis: az individuális én-fejlődés modelljére alapozó személyiség-felfogás alapvetően nagypolgári, értelmiségi sajátosság. Az, hogy a társadalom legkülönbözőbb rétegeiben elterjed, viszonylagos késői fejlemény, és a Beck kapcsán már említett individualizációs folyamatokkal hozható összefüggésbe. [100]   Kovács Éva és Melegh Attila értelmezésében ez a narratív mintázat inkább a férfiasnak ismert elbeszélések közé tartozik. [101] Női elbeszélők által alkalmazott (feminista) stratégiaként az emancipatórikus elbeszélés képzelhető el, amelyben a történetet az viszi előre, hogy a szereplő az individuális én-fejlődést akadályozó társadalmi tényezőket győzi le.

A feminista "Nagy elbeszélésekben" az emancipáció akadálya a patriarchális társadalmi berendezkedés, amelynek alapja az a családi munkamegosztás, ahol a nők számára alárendelt szerep jut. Szilvia elbeszélésében a családi kötődések nem kapják meg ezt a szerepet. Már a főnarratíva elején azt találjuk, hogy az önmegvalósítás narratívája egy ettől eltérő elbeszélésmóddal keveredik:

"Miután végig küzdöttem mint mindenki, aki akart valamit csinálni, az is - -, vagy legalábbis a szüleinek örömöt okozni azzal, hogy jól tanul, végig harcoltam, tehát végig élveztem a tanulást és küzdöttem és szerettem vizsgázni meg ilyesmi, tehát minden rendben volt." (T1)

            Az önmegvalósítás mellett ott találjuk a kötelesség motívumát. Szilvia igazából nem tudja eldönteni, hogy "kezdetben" "önmagát akarta-e megvalósítani", vagy a szüleinek akart örömöt okozni azzal, hogy jól tanul. A lényeg, hogy a két dolog nem került összeütközésbe egymással, hisz a szüleivel (és tegyük hozzá a centralizált oktatási rendszerrel) szembeni kötelességének akkor tudott eleget tenni, ha jól tanult, jól vizsgázott. Ezzel neki magának sem volt semmi baja: szeretett tanulni. A Bourdieu-Zinnecker féle gondolatmeneten továbbmenve ez az elbeszélési stratégia (identitás), amelyben a kötelességeknek, a jól meghatározható feladatoknak való megfelelés viszi előre a cselekményt, a kispolgári habitus sajátja. [102] A folyamatos kötelességteljesítésről szóló elbeszélésbe az időszakos kisiklások nehezen illeszthetők be. A két narratív panel egymás mellé rendelődése emiatt potenciális feszültségforrás, amit ugyan Szilvia még ezen a ponton fel tud oldani, azzal, hogy tulajdonképpen a két dolog egybeesik, az elbeszélés későbbi fázisaiban azonban az ellentmondások nyilvánvalóvá válnak.     

            Szilvia ugyanis annak ellenére, hogy a vele szemben támasztott kötelezettségeknek eleget tett, mi több az oktatási rendszer és a család által közvetített meritokratikus világképet internalizálta, mégis méltatlan helyzetben találta magát:

"Kutya sem törődött velem, az egyetemen nem tanítottak arra egyáltalán, hogy mit kell csinálni akkor, (nevet közben), amikor munkába állsz, hogy mit jelent a valódi termelés meg a egyáltalán egy vállalatban mik a viszonyok meg ilyesmi, tehát ez mind teljesen üresben történt ez a tanulási folyamat, de az, ami valóban a legjobban zavart, az volt, az ez érzés, hogy senkinek nincs szüksége se rám, se a munkámra. S ettől tényleg valóban majdnem megbetegedtem." (T1)

A kötelességteljesítés narratívája ezzel lehetetlenné válik, hisz Szilviát az autoritás - amely a kötelesség éthoszát beletáplálta, plauzibilissé tette - cserbenhagyta, nem tanította meg arra, hogy valójában mit is kell tennie. Ezzel tulajdonképpen lelepleződött. Az oktatási rendszer meritokratikus ideológiájáról kiderült, hogy hazugság volt, a "tanulási folyamatról" pedig, hogy üresben történt. Szilvia emiatt ingadozik a két narratív stratégia között. Tudja, hogy a kötelességtudás kudarcot vallott, ugyanakkor nem is tud teljes mértékben elszakadni tőle. Itt érdemes (a szövegszekvenciák sorrendjét kissé felrúgva) visszatérni a főnarratíva elejéhez. Szilvia vállalkozóságának történetét a következőképpen kezdi:

"Természetesen onnan indul minden, hogy '89-ben felborult számunkra a világ pozitív értelemben, addig soha eszem ágába sem jutott, hogy ez egyáltalán lehetséges lenne, sőt soha nem tudtam elképzelni, hogy tulajdonképpen ez a világ megváltozik. Még ha álmodtam is róla, (sóhaj) de valójában nem tudtam igazán remélni, úgy hogy terveket szövögessek, hogy mi lesz azután, I.-vel ellentétben (megj. I., a férje). '89 után - - - - teljesen más életérzésem alakult ki, én valóban totális felszabadulásnak éltem meg azokat a dolgokat minden szempontból, a személyi szabadság, - - - az életérzéssel foglalom ezt össze. Tehát mindenhez való viszonyulásom megváltozott. Az emberekhez, a hatóságokhoz - - - - - - és a munkához is végeredményben." (T1)

            A "dolog" (amit a személyes szabadság életérzéssel foglal össze) "'89-től indult". Pedig az előbb mondottak alapján indulhatott volna korábbról is, sőt bizonyos szempontból korábbról indul, hisz az egymásnak feszülő narratív stratégiák közül az egyik azt mondja, hogy az individuális én-fejlődésbe (amit önmegvalósításnak, emancipációnak, felszabadulásnak nevezhetünk) a pillanatnyi kudarcok is beletartoznak. Ez a narratív stratégia legalábbis megkísérelhető a jelenből, vagyis '89 után, mikor már a "valóban totális felszabadulás" megtörtént. Szilvia meg is kísérli, azonban még ez előtt a kísérlet előtt leszögezi, hogy ez a narratív stratégia nem plauzibilis, hisz az igazsághoz hozzátartozik, hogy annak idején ('89 előtt) nem tudott tervezni, nem tudott remélni. Pedig a rendszer cserbenhagyta és ezzel leleplezte önmagát, lehetetlenné téve a kötelességteljesítés kispolgári narratíváját. És ezzel akár egy emancipatórikus narratíva is kezdődhetne. De nem kezdődik, pontosabban csak félig-meddig.

            A másik ok, ami arra késztetett, hogy a szekvencia-sor elejére visszaugorjunk, hogy itt találkozunk először I-vel, Szilvia férjével, akiről megtudjuk, hogy neki viszont sikerült, ami Szilviának nem, "remélni, terveket szövögetni", s talán a Szilvia számára is hiteltelenné vált kötelességetikát meghaladni. I. ugyanis "látta az alagút végét". Az eddigiek alapján azt mondhatjuk, hogy a férfi Szilvia számára olyan példává válik, amelyet sem elérni sem ignorálni nem tud. A narratív stratégiák egymásnak feszülése mögött talán ez a feszültség is kitapintható.

Mint mondottuk Szilvia története bizonyos szempontból emancipatórikus, vagy legalábbis látszatra emancipált narratíva. Karriertörténet, amelyben Szilvia azért küzd, hogy munkájában értelmet és örömet találjon, hogy megvalósítsa önmagát. Az elbeszélésben a magánéleti momentumok háttérbe szorulnak, csak helyenként bukkannak elő. E mellett Szilvia azonosítja azt a tényezőt, amely az önmegvalósítás útjában áll. Ez a tényező a Rendszer. Ugyanakkor érdekes, hogy a rendszernek, amely először még konkrét intézmények formájában jelenik meg, a munka világával kapcsolatban tesz szemrehányásokat. A már tárgyalt részben, amiben a munkába állással járó csalódottságról mesél, a munkavégzés értelmetlenségét kéri számon a rendszertől. Ennek tulajdonítja azt is, hogy majdnem megbetegedett és, hogy a vállalati orvosnőhöz kellett fordulnia, hogy helyezzék vissza Temesvárra. Mellékesen jegyzi meg, hogy ebben a periódusban, amikor ő Marosvásárhelyen dolgozott, férje még egyetemista, első gyermekük 3 éves, ő meg terhes lett a másodikkal (ekkor 23 éves). A magánéleti nehézségeket, és a rendszer talán legsötétebb oldalát, a privátszféra fölötti kontrollt nem rója fel a rendszernek. A privát szféra mintha nem állna a rendszer hatása alatt. A privát szféra az a hely, ahova menekülni lehet, ha a munka világából kiszorul az értelem. "Szerencse, hogy megszületett a fiam, s ez nyilván teljesen kitöltött egy ideig". A Rendszer a privát szférát az elbeszélés során két alkalommal veszélyezteti, azonban ezt a tortúrát mintha nem elsősorban Szilviának, hanem I-nek tartogatná. Először, mikor elmondja, hogy a Securitateba akarták beszervezni, ("De nem igazán volt félelmetes a dolog, szerencsére, nem volt fenyegetés és nem volt zsarolás, tehát az, hogy a családommal, vagy így, ahogy I.-vel történt, tehát én ezeket úgy ezeket elég jól megúsztam, viszont annyira féltem"), másodszor pedig mikor az áruhiány következtében a gyerekek ellátása nehézségekbe ütközik ("elég jó időt töltöttünk Kelet-Németországban a barátainknál, és nyilván ott relatív normálisan étkeztek az emberek, tehát nem volt kérdés, hogy vajas kenyeret lehet enni reggelire, és nekünk akkor annyira nehezünkre esett a vajat lenyelni, a vajas kenyeret, hogy a, a, gombóc szorult össze a torkunkban és én nem beszéltem erről I.-vel, de láttam rajta, hogy ő is pontosan úgy érez, mert arra gondoltunk, hogy a gyerekeinknek már évek óta nincs." )

            A második esetben Szilvia és I. a történetben egyformán szenved. Szilvia I-t szavak nélkül is érti, azonban mintha Szilvia számára ennek az élménynek a kibeszélése nem jelentene különösebb problémát, szemben I.-vel, aki, mint Szilvia mondja nem beszélt a dologról. Talán, mert őt a privát szféra fenyegetettségén keresztül férfiasságában érte támadás.

Szilvia és a rendszer összeütközése a munka világában zajlik, részben a már bemutatott séma szerint. Szilvia értelmet keres a munka világában. A megtalált értelmet azonban a rendszer miatt folyamatosan elveszti. Ennek mikéntjét leginkább a következő részlet szemlélteti:

 

 "Akkor a technikai osztályra kerültem, és ott szakmabeli ismereteimre szükség volt, mert az az időszak volt, amikor fém alkatrészeket volt divat helyettesíteni műanyag alkatrészekkel  és én pont a makrokémiát végeztem, tehát ez szakmámban volt, idegen nyelvet is ismerek, levelezést tudtam folytatni, mintát kérni, tehát itt egy kicsit érdekesebb le lett a dolog, ez viszont egybeesett az akkori gazdasági krízisnek az első komoly jeleivel, amikor - - is '72-ben, '71-ben, '72-ben voltak az első úgynevezett restrukturálások, amikor embereket elbocsátottak vagy áthelyeztek vagy le mit vagy ilyen lefokozások vagy ilyesmik történtek. Na most ez történt velem is, tehát a technikai osztályról lehelyeztek a festődébe." (T4)

            Itt már a rendszer nem mint konkrét intézmény jelenik meg, hanem mint a elvont makro-társadalmi tényező, történeti folyamat, amely távol van a személyes életvilágtól de meghatározza azt. Ez annak a felismerését tartalmazza, hogy a dolgok nem azon a szinten dőlnek el, ahol ő van. Ez az tényező teszi lehetetlenné az én-fejlődést, az értelem megtalálását és ez az, ami lehetetlenné teszi a self made man, mint narratív stratégia alkalmazását. Ha a társadalmi nem kategóriáiban gondolkodunk, azt mondhatjuk, hogy Szilviára a rendszer kényszeríti rá a nőies narratív stratégiát azáltal, hogy az elbeszélés passzív szereplőjévé fokozza le.

            A következő interjúrészletből még nyilvánvalóbb, hogy a rendszer nőies szerepekbe kényszeríti Szilviát:

"Azt hiszem, hogy a nyolcvanas évek elején volt az, amikor többször is kísérletet tettek rá, hogy hát beszervezzenek, nyilván ez volt a cél, és minden alkalommal elkerültem, azt hiszem, háromszor volt ez összesen, eleinte megjátszottam a butát - - - Nem! Először az volt, hogy hogy féltékeny nagyon a a férjem és nem nem tudok semmiféle külön találkát vállalni, tehát szó sincs arról, hogy én egyáltalán valamit el tudjak titkolni a férjem elől, találkát sem, meg, meg egyáltalán azt, hogy mit csinálok, s mit beszélek s kivel, más alkalommal pedig teljesen megjátszottam a naivat és a butát, hogy nem értem hogy miről van szó." (T4)

A történetben Szilvia az erőszakoskodó rendszerrel szemben nőies fortélyokat vet be, megjátssza a butát és a férje féltékenységétől rettegő feleséget, ugyanakkor ezekkel a nőies stratégákkal mintegy visszavonul a privát szférába, a rendszernek hagyva közszférát.

Ha Szilvia emancipatórikus elbeszélést mondana el, akkor az emancipáció a rendszerrel szemben történne. Nem mond azonban teljes értékű emancipatórikus történetet. A narratívát ugyanis nem a lázadás vagy a személyes döntések viszik előre, hanem véletlenek, illetve makro-társadalmi események. A munkájában Szilvia állandóan értelmet keres, azonban ha ezt megtalálja, azt nem az egyéni erőfeszítés eredményeként éli meg.

 

III.2.14. A "megszakított polgárosodás"

A megszakított polgárosodás kifejezéssel arra utalunk, hogy az itt felderített vállalkozói narratíva a társadalomtudományos szakirodalom számára sem ismeretlen. Szelényi Iván - Juhász Pál gondolaira alapozva - megfogalmazta, hogy a hetvenes évek Magyarországát jellemző szocialista polgárosodási folyamataiba  (Juhász elsősorban a háztáji kistermelőkről beszél) elsősorban azok, vagy azok leszármazottai kapcsolódtak be, akiknek a kommunista hatalomátvétel a polgári fejlődési pályáját megtörte. [103] Az általunk vizsgált elbeszélések között is találtunk olyanokat, ahol ez a séma jut kifejezésre. Ebben a narratív stratégiában a vállalkozás az egykor megszakadt polgárosodásnak, az egykor volt polgári státusnak a helyreállítását jelenti:

"A vállalkozásunk lényegét a radiológiai szolgáltatás képezi, ez alatt a teljes hagyományos radiológiai kivizsgálást értem, ami magába foglal fogröntgen, fogröntgen felvételek elkészítésétől, tüdőröntgenen, tüdőátvilágításon, gyomorröntgen, gerinc, csontrendszeri vizsgálatokat. A szolgáltatás mondhatom, hogy az egész megye lakosságát érinti, már olyan értelemben, hogy a magánrendelőknek ez az egyedüli, ez az egyedüli radiológiai rendelője, ahova itt minden további nélkül, minden nehézség nélkül küldhetnek betegeket, mivel nagyon sok nehézségbe ütköztek az állami intézetekben, ahol magánrendelőkből nem akarták fogadni őket. Úgy mint radiológiai rendelő azt mondhatom, hogy megye szinten egyedülálló, de Románia szinten sem sokan próbálkoztak ilyen rendelő létrehozásával, különböző okokból, különböző nehézségek miatt. A vállalkozás gondolata, az nem az én életemben született meg, nem az én ötletem volt tulajdonképpen, már mielőtt én megszülettem, édesapámnak az '50-es években létrejött az első radiológiai rendelője, még nagy nehézségek árán beszerezte a gépeket külföldről és amikor végre elkészült és használni tudta, akkor hat hónap működés után, akkor hatalmas nagy adósságterhekkel a fejükön államosították, az egészet elkobozták és úgy is mint vállalkozás, úgy is mint radiológia rendelő teljesen megszűnt. Az '50-es évek után ismert helyzet alakult ki, állami intézetben dolgozott egész életében, de valahogy neki a vágya mindig megvolt, hogy talán egyszer még lesz lehetőség az egészet újrakezdeni. A '89-es változások után rögtön erre gondoltunk, mivel én már tudtam erről, egész életemen keresztül erről meséltek nekem, úgyhogy nem volt ez egy új dolog és teljesen természetesnek tekintettük, hogy nekifogunk és minden lehetőséget felhasználunk, hogy ezt újra elkezdjük és újra egy radiológiai rendelőnk legyen, már csak azért is, mert időközben radiológus lettem." (M8)

Esetrekonstrukció IV.  Ernő története: "ennek az eleje visszanyúlik, kapcsolódik az édesapám személyéhez, a családomhoz"

            Ernő marosvásárhelyi polgári családból származik. Anyai ágon örmény és zsidó felmenőkkel rendelkezik. A család örmény és zsidó ága is kereskedelemmel foglalkozott a kommunista hatalomátvételt megelőzően. A zsidó származású nagyapa a budapesti Keleti Akadémia elvégzése után kereskedelmi kiküldött volt Tuniszban, Isztambulban, Szentpéterváron, majd Bukarestben. Elsősorban osztrák és német cégek képviseletét látta el. A harmincas években a vasgárda terrorja elől költöztek vissza Bukarestből Marosvásárhelyre. A második bécsi döntést követően azonban a zsidótörvényekkel kényszerültek szembenézni. Ezek hatálya alól a család úgy próbál kibújni, hogy az üzletet az örmény származású nagymama veszi át. A háború alatt a család zsidó származású tagjai bujkálni kényszerültek. 1945 után a kezdeti időkben a nagypapát kinevezik egy bankfiók marosvásárhelyi igazgatójának, a végleges kommunista hatalomátvétel azonban megfosztja állásától, cégétől és nyugdíjjogosultságától is. Az apa protestáns (református) papi családból származik. Egyik felmenője egy Nagyenyed környéki faluban volt pap. A falut 1848-ban a magyar kormány ellen fegyvert fogó román népfelkelők megtámadják és a lakosság nagy részét kiirtják. Dédapja azonban megmenekül. A család később Szászrégenbe kerül. Apai nagyapja építőmester, aki szakmát Budapesten, Bécsben és Németországban tanulja ki. Ezután visszatér Szászrégenbe. Munkabalesetben hal meg, mikor Ernő apja négy-öt éves. A nagymama egy szász férfival köt második házasságot. Az apja közgazdasági egyetemre  iratkozik be Bukarestbe, közben futballozik, ennek segítségével tartja fenn magát.

            Ernő 1958-ban születik Marosvásárhelyen. A nyolcvanas években végez gépészmérnöki szakon. Édesanyja szintén a nyolcvanas évek folyamán egy németországi turistaútról nem tér haza. Ernő családegesítés címén követi. 1987-1990 között tartózkodik Németországban. Kitelepedését követően lengyel vendégmunkások között lakik, majd egy szakmai továbbképzőre iratkozik be, ahol ösztöndíjban részesül.

            1990-ben visszatér Kolozsvárra. Egy egyházi nyomda ügyvezetője lesz. Hamarosan összekülönbözik a tulajdonosokkal. Harmadmagával egy nyomdaipari céget alakít, a Németországból hazahozott spórolt pénzét használja fel. Fejlesztéseket hajtanak végre, amelyben a Soros alapítvány, illetve egy nyugati emigrációban lévő üzletember kölcsöne segítik. Az interjú időpontjában a cégnek 250 alkalmazottja volt. 1996-tól, az RMDSZ kormányra kerülésével Ernő Bukarestbe kerül, ahol vezető adminisztratív funkciót vállal.

            Ernő esetében élesen megmutatkozik az az egyébként minden élettörténeti interjúra igaz megállapítás, hogy az életeseményeknek egymás után következő sora, (amelynek alapján a beszélőt ténylegesen mozgató motivációkat és helyzeteket (habitust) rekonstruálni szeretnénk) a jelen horizontjából a múltra irányuló szelektív tekintet eredménye. Az elemi "tényrészecskékként" kezelt biográfiai események, amelyekre alapozva saját narratívánkat ki szeretnénk alakítani, maguk is a beszélő által előadott elbeszélésből kerülnek a helyükre. Ha elemzésünket rájuk alapozzuk, akkor a biográfia azon részét látjuk majd hangsúlyosnak, amelyet a beszélő annak láttat, az általa homályban hagyott életszakaszok pedig a mi elemzésünkben is hangsúlytalanok maradnak. Módszerünkkel a szempontból a múlt teljesen objektív rekonstrukciója lehetetlen. Azonban nem is erre vállalkozunk: sokkal inkább a "múlt jelene" érdekel bennünket. [104]

            Ernő "életeseményei" között több a felmenőkre történő utalás, mint a ténylegesen megélt momentum. Ennek nyilvánvaló oka a vállalkozói önbemutatás, az elbeszélési stratégia logikája. Ernő történte ugyanis két síkon játszódik: az egyik sík a családi legendáriumokban megjelenő múlt, míg a másik a saját élettörténete. A kettő vállalkozóvá válásában találkozik:

"Ennek az eleje visszanyúlik, kapcsolódik édesapám személyéhez, családomhoz. Késői gyerekként, édesapám fiatalkora az nyilván '48, '47 előtti időkre tevődött és róla tudtam meg, hogy mi az, hogy vállalkozónak lenni. Neki egy óriási élménye volt, hogy a karrierjének a csúcsa  a szocializmus előtti időre esett. A nagyapám, a szóhagyományok szerint, mert keveset ismertem, 10 éves voltam, amikor meghalt, a szájhagyományok, meg amik maradtak ránk, az az volt, hogy nagyapám is vállalkozó volt, ráadásul Bukarestben. Tehát ilyen szempontból volt egy családi háttér a szájhagyomány útján a személyes élményen keresztül, amit egyáltalán nem riasztott, soha fel nem tettem, '90-be soha fel nem merült bennem a kérdés, hogy, még már hamarabb se, hogy ha lehet választani egy állami munkahely és egy magán munkahely között, hogy ne a magánt válasszam. Mikor még ma is, a mostani bukaresti munkahelyemen gyakran visszatér az a munkatársaimmal való beszélgetésekben, hogy hát annak idején azért nem vállalkoztak, kezdek neki vállalkozni, mert a biztonságot nem lehet felcserélni, a biztos, de rossz munkahelyet nem lehetett felcserélni a bizonytalan, de lehet, hogy jobbra. Ez nálam nem volt kérdés, tehát ezen, ezt a lelki traumát, ami másnak trauma volt, én azt nagyon egyszerűen, én azt magától érthetően, nem tevődött fel bennem. De lehet, hogy ez sem ilyen egyszerű mert a bátyám, aki ugyanolyan háttérrel indult, nála ez sokkalta fontosabb és meghatározóbb, ő mindig és mindenkor a biztonságot nézte, a maximális biztonságot. '87 és '90 között Németországban éltem, ami nekem természetessé tette nekem, hogy magánvállalkozásoknak a szerepe és jövője, hogy lényegében az a gazdaságnak a hajtórugója. Ha lettek volna kételyeim, akkor az is, még ezeket is feloldotta volna. Láttam működő modelleket, a későbbiek számom-, szempontjából azért volt jó, mert láttam egy másfajta alkalmazott, tehát munkaadó és munkavállaló közötti modellt, mint ami nálunk a primitív kapitalizmusban meghonosodott. 1990-ben teljesen véletlenül egy baráti felkérésre kerültem egy megalakulandó nyomda élére, mint először egyetlen, de mindenféleképpen mint első alkalmazott. Ez már egy magáncég volt, ami, amit függetlenül attól, hogy nem volt benne tulajdonrészem, abszolút magaménak éreztem, érzelmileg mindenféleképpen, hihetetlenül kötődtem hozzá és benne próbáltam megvalósítani azokat az álmokat, meg azokat a felgyűlt energiákat megvalósítani, mint hogyha egész életemben erre készültem volna." (K1) 

            Ernő nagyapja és édesapja vállalkozó volt, így Ernő számára ebben a létmódban nincs semmi különös. Vállalkozóvá válása egyben a család polgári kontinuitásának helyreállítását jelenti, melyet a rendszer megtört. A polgári hagyományok azonban, amelyek bizonyos szempontból szemben álltak a múlt rendszer valóságával, a családi intimitásban éltek tovább. Az ott elsajátított hagyománynak köszönhetően Ernő maga "belül" különbözött a "külső" valóságtól. Számára már a múlt rendszerben sem volt kérdés, "hogy ha lehet választani az állami és egy magán munkahely között , én a magánt válasszam". Más kérés, hogy ennek a rendszerrel szembeni másságként felfogott polgári hagyománynak a múlt rendszerben nem volt esélye a kiteljesedésre.

A főnarratíván kívül egy helyen Ernő kifejti, hogy "külsőleg" nem különbözött. A polgári hagyomány, a családi intimitásban átadott másság a külvilágban nem tudott kifejezésre jutni:

 "Hát végül is az én karrierem jelenleg, az életem, mint több millió embernek, az egy teljes csőd volt '90-ig. Szakmai szempontból. - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - Talán ezért is van bennem, amin én is néha elgondolkodok, hogy honnan van bennem egyfajta késztetés, ami mindig hajt előre." (K1)

Ez az egyetlen utalás a múlt rendszerben megélt életútra. Bár ebből az elejtett részletből is látható, hogy Ernő végül is nem egy töretlen polgári miliőből, hanem a múlt rendszerből "érkezett", a jelen horizontjából elmondott főnarratívában ez nem jelenik meg.  A jelenben, vállalkozóként és magas adminisztratív funkcióban lévő hivatalnokként, bukaresti beosztottjaival beszélget, akik vele ellentétben a múlt rendszer gyermekei, amolyan romániai kiadású "homo sovieticusok". Az átmenet körülményei között pedig immár kiütközik Ernő mássága. A többiek nem mernek vállalkozni, mert többre becsülik az állami munkahely nyújtotta biztonságot, még akkor is, ha ez láthatóan a "biztos rosszat" jelenti. A múlt rendszer által felnevelt homo sovieticusoknak a rendszerváltás traumát okoz, míg a Ernőnek lehetőséget: "a felgyűlt energiákat megvalósítani, mint hogyha egész életemben erre készültem volna".

            A dolog azonban nem ennyire egyszerű, a "kapitalizmus szelleme", ugyanis nem örökölhető olyan formában, mint egy gyár vagy egy üzlet. Ernő történetében a polgári kontinuitás helyreállítása nem a '45 előtti tulajdonok és pozíciók helyreállításában nyilvánul meg. A "kapitalizmus szellemét" Ernőnek magában kell kiteljesítenie, valójában self made man-né kell válnia. Ebben a családi hagyomány segítségére lehet, az imperatívusz azonban épp arról szól, hogy a saját útját kell járnia. Ezt mutatja az is, hogy bátyja, aki elvileg ugyanannak a hagyománynak az örököse, mindig "a biztonságot, a maximális biztonságot" kereste. Ebben a vonatkozásban kerül be a képbe Németország, amely: "ha lettek volna kételyeim, akkor az is, még ezeket is feloldotta volna". Vagyis Németország abban segített, hogy a kommunizmus örökségét végképp felszámolja, megvalósítsa önmagát és egyben véglegesen visszataláljon a családi hagyományokhoz. Németország segít neki abban, hogy magára találjon és egyben hazataláljon.

           

            A főnarratívában olvasottakat erősíti és árnyalja két melléknarratíva. Az egyikben a családi legendáriumok, a másikban pedig a németországi élmények elevenednek meg.

(1) Családi legendáriumok: Polgárok az egykor volt Erdélyben

"Kérdező: Említetted, hogy fontos indíték neked a családi hagyomány. Erről még mesélnél egy kicsit? Meg hogy ez Bukaresthez is kapcsolódik.

Ernő: A családomnak egy része, az mindig valahonnan valahová menekült, mint nagyon sok Erdélyben megtelepedett ember. Volt az örmény rész, akik - - - - - - - Anatólián is keresztül érkeztek ide, tehát ez az örmény szál volt, a menekülés volt, amelyik török fennhatóság alól került Romániába, hát ez a, elsősorban a családnevekről tudom, tehát amelyik Moldván megtelepedett, azok már, másfajta névadási gyakorlat volt ott, tehát a családnevekben a török volt, ami végigkövetett, Duduc, Csausz, Izmáel, ezek egyértelműen törökös hangzású nevek. Örmény kereskedő emberek voltak, becsületes kereskedőemberek, akik a század elején gondolom, a múlt század végén, század elején elmagyarosodtak, az örmény hagyomány a nevekbe', rokonságba', a vallásba', az ételekbe' maradt meg. Teljesen véletlenül, hagyatéki tárgyalásra szedtem össze iratokat, derült ki, hogy még a század elején két katolikus plébánia volt és két katolikus anyakönyvvezető hivatal volt Marosvásárhelyen. Mind csodálkoztam, hogy miért nem találom meg a nagyanyámnak az adatait a katolikus plébánián, s akkor kiderült teljesen véletlenül, hogy örmény-katolikus, s az örmény katolikus levéltárba, aminek az anyaga bekerült az állami levéltárba, ott találtam meg nagyanyámnak az adatait. Nem is örmény katolikus, hanem római katolikus "ritus armenicus", tehát örmény rítusú római katolikus volt nagyanyám. Felvilágosítottak, hogy van örmény katolikus is, ami az ortodoxiához áll közelebb, vagy nem tudom, nem vagyok otthon ebbe' a témába', de a kettő közt van különbség. - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - A család mindegyik része mással kereskedett, de hát úgyis lényegében a kulcsok leosztása volt, az egyik volt a bőrös, a másik a rőfös, a harmadik az mit tudom én, a vasáru kereskedéssel, tehát ők a piacot megosztották maguk között. Az egyik Marosvásárhely szintjén, ami akkor, mit tudom én volt egy húszezer körüli város, ők a piacot szépen egymás között felosztották és nem voltak a családon belül piacátfedések. Anyai nagyapám, ő meg zsidó volt, ő, ahogy a mesébe mondják, hogy a falusi, egészen kisvárosi zsidó kocsmárosnak a hetedik és legkisebb fia, aki tanult a családból s ahhoz, hogy tanulhasson, azért mindig kiválót kellett produkálni, ahhoz hogy legyen ösztöndíja. Ő tudatosan készült erre a feladatra, mert hát lényegében akkoriban az első világháború küszöbén, elején, előtt egy európai zsidónak a max - -, tehát mint hivatás, mint karrier ez volt nyitott, igazából a célja, a Keleti Akadémiát végezte el, - - - - - - - - - - - - - - - - - - a k.u.k-nak kereskedelmi kiküldöttje volt, Szentpéterváron, Isztambulban, Tuniszban és Bukarestben. Így került Bukarestbe. Levelező volt a kiküldött, apránként elkezdett az ő saját üzletével is foglalkozni. Cégeknek a képviseletét látta el, főleg német és osztrák cégek képviseletét, több nyelvet beszélt persze, a sors iróniája folytán többet között a (pár szót nem érteni) termékeit is képviselte Bukarestben. Ő az elszabaduló indulatok, a vasgárdista indulatok elől telepedett vissza, jöttek vissza nagyanyámmal. Rendes becsületes örmény asszonnyal telepedett vissza Marosvásárhelyre, ahol cseberből vederbe ért, amikor az első, második, harmadik zsidótörvény érvénybe lépett. Nagyanyám ilyen alapon átvette az üzletet és ahol nem lehetett jelen nagyapám, és hihetetlenül kemény, karakán egyéniség volt, aki tudatosan átvett mindent, irányította az üzletet, ő gondoskodott a családról, ő gondoskodott nagyapám első házasságából való lányának a bújtatásáról, annak a férjének a bujtatásáról, menekítéséről. Utána, amikor jött a szocializmus, akkor nagyapámat kikiáltották kapitalistának, ő volt valamelyik kicsi bankocskának a marosvásárhelyi fiókigazgatója, a Gh. Dej idejében, az átmeneti demokratikus időben őt kinevezték egy ilyen helyre, amíg Petru Groza időszak volt, a Gh. Dej idejében belőle osztályellenség lett, nem kapott nyugdíjt, nagyanyám volt továbbra is a család eltartója, emlékszem mint kisgyerek, mit tudom én, jártak be faluról az asszonyok hozzá, felvásárolta a tehéntúrót, sajtot főzött belőle, azt árulta, akkor vett egy harisnyakötőgépet, körkötőgépet, harisnyákat, gyerekharisnyákat varrt, arra még én is emlékszem, hogy otthon állandóan zümmögött, kisgyerekkoromban a körkötőgépnek a zümmögésére, gépelt, egyetemi jegyzeteket gépelt, félelmetes személyiség volt. Soha el nem felejtem, mit tudom én, világításkor a temetőbe és megyünk és akkor mesélte, hogy ez is rokon s az is rokon s rengeteg név s akkor már otthon voltunk s ez nekem mind járt az eszembe, s mondom, jó, jó de ezek már mind meghaltak? Ki? Hát a rokonság. Nem. Hát hol vannak? Elmentek Vásárhelyről? Nem. Hát akkor hogyhogy nekünk nincsenek rokonaink, mert jött egy unokatestvér és körülbelül annyi. Rokonság, meg egy-két nagynéni, ennyi volt az egész nagy rokonság. Hát hova tűnt ez az óriási népes nagy rokonság? Hát azt mondja, akkor mesélte el nekem, hogy  hát igen, amikor bejöttek a zsidó törvények, akkor a rokonság elfordult tőle. És hogyan érintette? Hát nem bocsájtottam meg ezt nekik, azokkal nem is tartom a kapcsolatot. Tehát ez volt valamikor a '70-es években, tehát ez egy ilyen jelenség volt. Apám egy nagyon kemény protestáns, protestáns családba született bele, bele a közepébe, egy nagyon hányatott és mindenféle tragédiákkal tarkított családba, a nagyapja az református pap volt, aki Enyed melletti kis parókián szolgált, '48-ban, amikor lejöttek Avram Jancuék a hegyről, akkor az egész társaságot kinyírták, a nagyapja karonülő csecsemő volt, és a dédnagymama egyfolytába berohant Enyedre, a dédmama bele is őrült, a nagypapa karon ülő csecsemő volt és ő egy ilyen közadományokból élt, tehát úgy nőtt fel, úgy végzett iskolát. Aztán átkerült a család Szászrégenbe, édesapja építkező volt, Baumeister, építőmester, aki a szászrégeni hagyományoknak megfelelően, az erdélyi hagyományoknak megfelelően, miután végzett Budapesten, akkor megindult Bécs, Németország, mint vándormester és úgy került, és tértek vissza mindig, ahonnan elindultak, a szülőfalujukba. Úgyhogy Szászrégen első vasbeton építménye, az nagyapámnak a munkája. Apám őt nem ismerte, négy-öt éves volt, amikor egy munkabalesetbe' meghalt és nyomorúságos körülmények között élt és édesanyja újranősült egy szász úriemberrel, aki szintén építkező volt, aztán társa volt apámnak. A gazdasági válságba' tönkrement, klasszikus váltóaláírásos mese, tönkrement, úgyhogy aztán úgy kezdett neki egyetemre, Bukarestbe közgazdaságit, úgy hogy focizott, mert nagyon tehetséges focis volt és akkor az, hogy ő ottan fenn tudta tartani magát, az azért volt, mert focizott. Utána egy svájci cégnél kapott munkát, amelyik fakitermeléssel foglalkozott, elkezdte, mint fent a hegyekben, köbözött, vágással, kivágják a fát, méri, köbözi, jelentést ad és egészen addig, hogy az erdélyi részleg vezetése után az egész magyarországi vállalkozásnak a vezetője lett. És így került ki Ausztriába meg így került vissza Erdélybe. Mondjuk ez volt. Itten a, mi az hogy vállalkozni, mi az, hogy üzlet, mi az hogy főnök-beosztott viszony, mi az, hogy megbízhatóság, mi az hogy  - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -, ezek mind, azért, mert volt egy hagyománya a mesékben, a sztorikban, - - - - - - - - - a gyerek, aki felnéz az apjára, a visszatérő sztorikba volt." (K1)

            Sok mindent megértünk Ernő vállalkozói ideáljaiból, ha szemügyre vesszük a családi legendárium megelevenedő történeteit és szereplőit a történetek szereplői self made man-ek, akik nem származásuk, hanem saját tehetségük, munkabírásuk által lesznek valakik, akiknek polgári státusát ráadásul a történelem folyamatosan törli, így azt folyton újra kell teremteni. Örmények, akik "mindig valahonnan valahová menekült(ek), mint nagyon sok Erdélyben megtelepedett ember".  Erdélyben újra kell teremteniük egykor volt státusukat. Hasonlóan a zsidó származású nagypapa, aki mint "a mesébe mondják, hogy a falusi, egészen kisvárosi zsidó kocsmárosnak a hetedik és legkisebb fia". Mindig többet kellett bizonyítania, mint a többieknek. A zsidótörvények után az örmény nagymamának kell a családot eltartania. Apai nagyapja közadományokból tengődik gyermekkorában nyomorúságos körülmények között, apja (a nagyapa halála után) szintén önerőből kell finanszírozza saját tanulmányait. Ernő örökségének lényege tehát pont a "kapitalizmus szellemét" hordozó self made man narratíva, valami olyasmi, amit nem lehet pusztán örökölni.

            A családi legendáriumok szereplőinek etnikuma is igen fontos. Mind örmények, zsidók, németek akik a polgárosodást, a városiasságot hordozzák. Ernő zsidó, örmény és német hagyományban nevelkedett magyar őseivel etnikai értelemben is a polgárosodás örököse. Egyben etnikailag is más mint a posztkommunista világ, amely a hagyományosan polgárosodottnak tekintett etnikumok, elsősorban a zsidók és a németek erdélyi jelenlétét felszámolta, a "kapitalizmus szellemével" etnikai értelemben is elbánt. Ugyanakkor a mellett, hogy a szereplők etnikuma fontos, az is látható, hogy könnyedén mozognak a különböző nemzeti terek között, mintha azok nem léteznének. A polgári felmenők közös tulajdonsága, hogy mindannyian az egykor volt Monarchia kozmopolita vándorai, akik szabadon mozognak a Németországtól és Svájctól Szentpétervárig, Isztambulig, Tuniszig és Anatóliáig terjedő térségben. Mindezt nem határátlépésként élik meg. Az is hozzá tartozik, hogy közben etnikumok, identitások között is mozognak. Az etnikai identitás számukra nem esszenciális szubsztancia.

            Bár a terület, amelyet a rokonok bejárnak, Kelet és Nyugat fele/felől egyaránt nyitott, a családi legendáriumokból, pontosabban a jelen horizontjából életre keltett egykori elbeszélésekből mégis kiérzünk egyfajta rejtett Kelet-Nyugat szembeállítást (meta-elbeszélést). E szerint polgárosodást képviselő etnikumok (a felmenők) a Nyugathoz tartoztak, vagy legalábbis arra fele mozogtak. A felmenők Budapesten, Bécsben, Németországban képezték magukat, majd ezt a tudást hozták haza. A Kelet, vagyis, mindaz, ami nem polgári, leginkább a  létező szocializmussal azonosítható. Ugyanakkor a Kelet-Nyugat szembeállítás, a különböző térségek közötti átjárás megszüntetésével, és az egykor volt világ elsüllyedésével maga is a létező szocializmus terméke.

            Ezekből a megállapításokból kiindulva érdemes rátérni a németországi élménybeszámoló értelmezésére:

            "Kérdező: Az is említetted, hogy Németországban éltél egy ideig. Arról még mesélnél egy kicsit?

            Ernő: Hát Németország számomra az volt, hogy - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

            Kérdező: Hogyan kerültél oda?

            Ernő: Családegyesítéssel. Anyám kint maradt egy turistaút alkalmával és én utána mentem. Hivatalosan emigráltam.  - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - Nagyon összetett, nehéz időszak volt. Nehéz is meg szép is, fene tudja. - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - Tehát egy, hogy szembe kellett néznem magammal. Tehát egy olyan érzelmi sokk volt számomra, egy olyan, hogy le kellett tisztázzam, hogy én most mit akarok, mi az én célom ezen a világon, szóval addig valahogy az volt, hogy mentem az árral, a dolce falimente, tehát ez volt az első alkalom, ahol arra kényszerültem, hogy szembenézzek magammal, hogy mi az, ami fontos, mi az értékrendem, mit várok el az élettől, nem ment egyszerűen, és kurvára nehezen és kényelmetlen volt. Én úgy érzem, hogy akkor kezdődött el a felnőtté válási (nevet) folyamatom. Későre nőtt be az agyam lágya. De azt hiszem ott, az kezdődött el bennem, egy folyamat, hogy próbáljak magammal őszinte lenni, hogy levetkőzzem szintén, ez a polgári létnek azt a fajta negatívumát, ami form and kind, tudni illik, hogy mi illik, és az imidzs, a státusz, amit elfoglalsz abba a városkába vagy valami, ami meghatározza neked a viselkedésedet, az érzelmeidnek a megnyilvánulását, az életpályádat, hogy mit hogyan csinálj és hogyan, a determináltság,- - - - - - ezektől - - - - - - - - próbáltam megszabadulni. Hogy rájöjjek arra, hogy mennyire rám nyomta a bélyeget tudatlanul, és milyen kényelmes végső soron,  mennyire egyszerű, hogy vannak modellek, ami után mész, nem kell gondolkodjál, nem vállalod át a döntéseidért a felelősséget, mégis ez egy nagyon kényelmes állapot. És mindaddig, amíg ennek valamilyenfajta csődjét nem éreztem, vagy valami miatt nem borult össze bennem a világ, addig erre rá se jöttem, s nem is  igazából - - - -, csak azt láttam, milyen egyszerű, ez átsegít a nehézségeken, nem kell a kellemetlen döntéseket meghozni, jó állapot volt. Na hát ez a folyamatnak a vége kezdődött el (nevet) ott Németországban. Tehát eleve, elsősorban önmagammal voltam elfoglalva. A másik élményem az volt, tehát ez az emésztés. A másik, - - - - - - - - - nagyon sokkolt a bürokrácia, amit ott láttam. Nem, nem tudtam magamhoz térni. Így távolról az volt az elképzelésem Nyugatról, hogy az egy liberális - - - - - - -, más a demokrácia és más a liberalizmus. Ez is igaz. De valahogy nem tudtam megemészteni azt demokr-, azt a fajta bürokráciát, ami ott volt, amelynek vannak nagyon jó oldalai, és vannak [nem érteni pár szót]. Az, hogy te tényleg minden pillanatban kell tudják, hogy te hol vagy, hol laksz, hol vagy bejelentkezve, miből élsz, mit csinálsz, ez engem nagyon zavart. És ahogy ez megnyilvánul, és ahogy érzik és öncélúvá válik, ilyen szempontból nagy élményem volt, amikor eljutottam Angliába, egy tíz napig voltam ott, ott éreztem, hogy egy kicsit más. Ott éreztem először, hogy az állam van az emberekért és nem az emberek az államért. Számomra mégis a legfontosabb az volt, mint vállalkozó, mint jövendőbeli vállalkozó, az, hogy én mindig el kellett játszódjam azt, hogy én tudok németül,  azért, hogy ne küldjenek el német iskolába, azt nem akartam - - - - - - - - - - - - - - - - - - - Az egy olyan, hogy egy évig jársz naponta hét órát, van egy munkahelyed, tanuljál németül olyanokkal, akik húsz év és hatvan év között vannak, nagy részének semmi fajta motiváltsága nem volt, hogy megtanuljon németül Én amiket meséket hallottam én azt mondtam, hogy ez egy olyan hely, hogy megszöknék, az én stílusom,- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - mozgékonyság-igényemnek nagyon nem tetszett. Amit láttam, hogy szakmát kell, hogy tovább fejlesszem magam mint gépészmérnök. Ahhoz az kellett, hogy el kellett hitessem, hogy én annyira tudok németül, hogy el tudjanak küldeni. Mindig, mielőtt elmentem volna az illetékes hivatalba, az ottjártakat, ilyen lengyel bentlakásban laktam, tehát a lengyel gettót mindig kifaggattam, hogy ki volt ott, miket kérdeznek, mik a visszatérő kérdések, arra megfogalmaztam a válaszaimat, leírtam, betanultam. Tehát úgy készültem, hogy voltak a lehetséges kérdések és az én válaszaim, és a lényeg az volt, hogy minél hamarabb abba az irányba tereljem a szót, hogy én el tudjam mondani a beszédemet, hogy már előre, az ő lehetséges kérdéseire már válaszoljak, tehát ne várjam meg, úgy hogy az első egy-két kérdés után én már az ő lehetséges kérdéseire már válaszoljak. Na aztán így elküldtek. Kaptam egy egyéves ösztöndíjat. Egy három hónapos, a három hónapos után volt egy felmérés, s ha a felmérésen mit tudom én milyen eredményt értél el, akkor jött további kilenc hónap. Na hát ezt nagyon élveztem. Életemben először volt az, hogy tanultam, olyasmit tanultam, amit szerettem és mindenem megvolt hozzá. Bentlakásom, ha ott akartam lakni, utamat fizették, ha nem akartam ott lakni, gyakorlóterem volt, számítógép-könyvtár, mindenféle [nem érteni pár szót] ott állt rendelkezésemre. És ez azért volt nagyon jó, mert ez egy ilyen vegyes társaság volt, nemcsak ilyen Ausländerek meg Aushaltenek voltak, hanem voltak ilyen továbbképzés alatt álló németek. Tehát ez egy vegyes csoport volt, tehát nem egy, kimondottan egy külföldiek szánt, egy ilyen át--, tehát egy hozzá--, tehát egyáltalán te, tehát voltak ilyen tanfolyamok, ahol egy más civilizációból jött embernek elmagyarázták, hogy mit jelent a német ipar vagy ez a szakterület, tehát, hogy egyáltalán te agyilag át tudjál állni, hogy mik azok a feltételrendszerek, amik közé bemész és amik között te munkát vállalsz, egy munkát keresel. Nem, ez egy szabályos továbbképzés volt, egy szakmai továbbképzés volt. Nem egy ilyen idomító, átalakító, elmagyarázó. Na ezért nagyon szerettem s nagyon élveztem, mert nekem mindig volt egy elképzelésem arról, hogy látva a német iparnak a termékeit, hogy ez hova jutott, az emberbe akaratlanul is megfogalmazódott az egész másik fajta iskolarendszerekkel, egyfajta kisebbségi önzéssel, az összes viccek nálunk arról szóltak, hogy mi az a gép, amin egy csomó gomb van és nem rúg téged fenéken. Hát az a román fenékberúgó gép. Ezzel jellemezték, hogy milyen, konstruktőr, egy mérnöki munka eredménye, ami itten van. De ez nagyon jó volt, mert elmúltak a kisebbségi érzéseim, felszabadultam, rájöttem, hogy ha akarok tanulni meg tudom, nem kell komplexusaim legyenek másokkal szemben szakmai szinten, arról van szó, hogy valamit meg kell tanulni, el kell sajátítani. Ez egy nagyon jó iskola volt, úgyhogy ezt nagyon élveztem. Tehát ennek az eredménye számomra a németországi létnek az volt, hogy számomra ez a mítosz, ez a fajta kisebbségi érzés, ez a fajta - - - - - - - - - ez kézzel fogható közelségbe került, rájöttem, hogy azok is épp olyan emberek mint mi, rájöttem, hogy nem kell semmifajta komplexusom legyen az ottani emberekkel szemben, van egy nyugodt, időnként nyugodtan működő agyam, amire számíthatok és támaszkodhatok. Tehát ez egy nagyon lényeges volt. Meg láttam egy másfajta tárgyalási kultúrát, tehát ami a külkapcsolataimban, de hát a magánéletbe is, ez nagyon sokat mint vállalkozó, mert hitelesen mindig el tudtam adni magam, hitelesen, amit nagyon sokan nem tudnak, mert nem értik, nem értik azokat a meg nem fogalmazott kérdéseket, aggodalmakat, bizonytalanságokat, hogy az ember mikor elmondja, hogy Romániából jött, akkor azok, már csak az udvariasságon múlik, hogy felteszik rögtön azokat a kérdéseket vagy sem. Nyilván megvan az az aggodalomrendszer meg minden, - - - - - ezt én előre tudtam, ezekbe a körök-, ezekben a körökben kapcsolatot teremteni, nagyon jó üzleti kapcsolatokat, amiből sokat profitáltam. Tényleg." (K1)

            Ernő mintha a családi legendáriumok világából egyből Németországba kerülne. A történet átugorja a létező szocializmust, amelyben Ernő élete döntő részét leélte. Miért ilyen fontos számára Németország? Egyrészt, mert mint ahogy az idézett részletben mondja, itt kezdett el "benőni a feje lágya", itt kezdett önmaga lenni. Azt is mondhatjuk, hogy innen kezdődően self made man. A Németországba érkezés self made man-né alakulása történetében kitüntetett pont, hisz mint mondja, elveszti azt a polgári státust, ami számára szülővárosában magától értetődő volt. Németországban, mint bevándorló társadalmi eredet és státus nélküli emberré válhat. Ez az a pont, ahonnan kezdve megvalósíthatja, felépítheti önmagát. Ebben osztozik a családi legendárium hőseivel, akik szintén mindig "valahonnan menekültek" és kénytelenek voltak egykor volt státusaikat maguk mögött hagyni, majd azt újra felépíteni.

Másrészt láthatóan sokkolja az a különbség, amely a családi legendárium monarchia-korabeli vándorai és saját helyzete között feszül. Már nem szabadon bejárható a Németország és Szentpétervár közötti terület. Államhatárok, vasfüggöny, hatóságok, bürokráciák szabályozzák a vándorok mozgását. Megdöbben azon, hogy Németország mennyire bürokratikus, hogy a hatóságok, mint bevándorlónak minden lépését követik.

Harmadrészt kénytelen ezzel a bürokráciával szemben felvenni a harcot, a tét pedig nem több és nem kevesebb, mint Ernő státusa. A kérdés, hogy Ernő kicsoda, melyik, milyen világ részese. A történetben el kell hitetnie, hogy beszél németül (holott nem beszél németül). Ha beszél németül, a bürokrácia nem csak etnikai kulturális értelemben ismeri el a "német világhoz" való tartozását, hanem rendelkezésére bocsátja az ezzel járó jogosítványokat is. Ha nem beszél németül, akkor a bürokrácia nyelvtanfolyamra kötelezi, az "Ausländerek" közé utalja. Ezzel egyben végképp bebizonyosodik, hogy nem a Monarchia határok és kultúrák felett lebegő vándoraihoz, hanem sokkal inkább a keleti (török vagy lengyel) vendégmunkásokhoz hasonlatos. Ernőnek azonban sikerül túljárnia a bürokrácia eszén. Kívülről megtanulja a lehetséges kérdéseket és válaszokat. Ezzel pedig jogot szerez arra, hogy a fizikai határátlépést követően szimbolikusan is átlépjen Németországa. Ezek után iratkozik be egy szakmai továbbképzőre. "És ez azért volt nagyon jó, mert ez egy ilyen vegyes társaság volt, nemcsak ilyen Ausländerek meg Aushaltenek voltak, hanem voltak ilyen továbbképzésen alatt álló németek". Végül sikerül teljesen átlépnie és lebontania a megváltozott európai rend által teremtett Kelet-Nyugat határvonalat azzal, hogy rájön, fölöslegesek az ottani emberekkel szembeni komplexusai, hisz neki van "egy nyugodt, időnként nyugodtan működő agya". Ezzel Ernő egyben végigment az átmenet folyamatán, amellyel az ország a kilencvenes években küszködik. Ez teremt lehetőséget számára, hogy '90-ben hazatérve "traumák nélkül" lépjen át a vállalkozói létmódba.

IV. Összefoglalás

            Térjünk vissza Hayden White (illetve Barthes kijelentéséhez), miszerint "a világról szerzett tapasztalat és a tapasztalat nyelvi megjelenítése között feszülve, a narratíva "folyamatosan felcseréli a jelentést az elbeszélendő események közvetlen másolatával". [105] Úgy véljük, sikerült a kilencvenes évek vállalkozástörténeteiben az elbeszélésnek ezt a kettősségét fellelnünk. [106] Az interjúalanyok által elmondott történetek egyrészt a személyes élethelyzeteket, a személyes életpályát tükrözik vissza. Ezekben az élethelyzetekben - mint már a legelején mondottuk - közös, hogy vállalkozókat kérdeztünk meg. Tanulmányunk azonban nem a tipikusnak mondható élethelyzetek szintjén kísérelte megragadni azt, hogy mit jelentett a kilencvenes évek Erdélyében vállalkozónak lenni. Ilyesfajta vállalkozó-tipológiából több is forgalomba került az utóbbi évek romániai társadalomtudományos irodalmában. Közülük legsikeresebbnek a "kamosok" székelyföldi gazdasági elit-tipológiáját tartjuk. [107]   Magunk az ellenkező oldalról közelítettünk, az "értelmezés közösségét" keresve. Arra kérdeztünk rá, hogy melyek azok a narratív sémák, amelyek segítségével a vállalkozók értelmet adnak saját élettörténeti eseményeik sorának. Szociológusként nem ért meglepetésként, hogy a történtekben típusosságot fedeztünk fel, hiszen az értelemadás nem csupán individuál-pszichológiai, hanem egyben társadalmi folyamat is. A vizsgált vállalkozástörténeteket a ténylegesen megélt életesemények mellett az átmenet diskurzív közege "írta", amely bizonyos történeteket bátorított, míg másokat kifejezetten lehetetlenné tett.

IV.1. Vállalkozás és morál

Kilencvenes évek diskurzív közegében a vállalkozás, a vállalkozó konstrukciójának kulcsszerep jut. "A vállalkozó" amellett, hogy a kitüntetett szereppel bír, különböző, egymásnak helyenként homlokegyenest ellentmondó diskurzusok metszéspontjában volt, úgy a társadalomtudományokban, mint a mindennapi életben. A domináns tranzitológiai diskurzusban a vállalkozó egyik napról a másikra megdicsőült, az új gazdasági berendezkedés letéteményesévé lépett elő. [108] Azonban a régi rendszer vállalkozóképe, amelyből az "ügyeskedő", a "nyerészkedő" vonásai bontakoznak ki, makacsul él tovább. A kilencvenes években Romániában a lakosság döntő többsége szerint "ebben az országban csak törvénytelen módon lehet meggazdagodni". Ebben az összefüggésben a vállalkozó, akit a kilencvenes évek diskurzusai az átmenet nyertesének láttatnak, már korántsem az előbb említett dicsőséges szerepben tűnik fel. A többség számára a vállalkozás továbbra is valami gyanús, tisztességtelen dolgot jelent. Ezt a morális ambivalenciát a vállalkozástörténetek különbözőképpen kezelik. Megjelenik egyfelől a törekvés, hogy az elbeszélő kivonja magát a morális stigma alól. E törekvés hívja elő azokat a (meta)elbeszéléseket, amelyben a vállalkozó a "közjó" előmozdítójaként jelenik meg. Az e stratégiát használó elbeszélőink a "küldetéses vállalkozók". A tranzitológia domináns diskurzusa támogatja az individuális haszonszerzés és a küldetés (elhivatottság) összekapcsolását. Elbeszélőink számára azonban ez mégsem mindig sikerül, a küldetéses vállalkozó gyakran kerül ellentmondásba a self made man-nel, az önmagát felépítő, társadalmi eredet nélküli emberrel. Ennek okát egyrészt a már említett, a vállalkozók megítélését meghatározó ambivalenciában látjuk, másrészt pedig abban, hogy a moralitás "tájainkon" alapjaiban kollektív, pontosabban kollektivista kategória.

A küldetéses vállalkozó mellett ott találjuk a "kisembert", aki nem bánja, ha ügyeskedőnek nevezik, a morális stigmák alól nem akar kibújni. Szerinte is igaz, hogy "meggazdagodni csak törvénytelen úton lehet". Hozzáteszi, hogy ez az "igazság" leginkább a kisemberekre érvényes, hisz a törvények maguk, épp azért vannak, hogy a "helyzetben lévőket", "a nagy halakat" védjék, és ezzel az aszimmetrikus társadalmi viszonyokat konzerválják. A törvénysértés, az amoralitás ilyen körülmények között ennek az aszimmetriának a részben szimbolikus felszámolása.

IV.2. A történetek ideje

Megállapítottuk azt is, hogy a tranzitológiai diskurzus a self made man narratívák egy sajátos típusát támogatja, ezzel egyben kijelölve az elmondott történetek időbeli koordinátáit. A társadalomtudósok és a közemberek egyaránt azt kérdik a kilencvenes években, hogy: "Kikből lettek vállalkozók? Kik voltak azelőtt az átmenet nyertesei?". Erre a kérdésre a társadalomtudósok és a közemberek egyaránt a régi elitek metamorfózisának elbeszélésével válaszolnak. Silviu Brucan, a kilencvenes évek egyik társadalomtudományos sikerkönyvében a vállalkozóvá válás hat folyosójáról beszél. A hat folyosó közül négy a múlt rendszer hivatali helyiségeiben kezdődik. E történeteknek az átmenet kontextusában rámutató jellegük van, ezek nem azok a történetek, amelyeket a vállalkozók önmagukról mondanak, hanem amit mások mondanak vagy suttognak róluk.

A metamorfózisról szóló elbeszélések mellett Brucan két lehetőséget hagy: az emigrációból hazatérő és a vállalkozását a kilencvenes években a semmiből felépítő vállalkozóét. Ezzel nagyjából ki is jelöli azokat a narratív lehetőségeket, amelyekkel a vállalkozók élhetnek történetük felépítése során. A két legitim narratíva közül (mivel az emigrációból kevesen tértek haza) a self made man narratíva emelkedik ki. Ez tekinthető domináns elbeszélési stratégiának. Az így felépített elbeszélések nem képesek a '89-es fordulat után kezdődnek, nem képesek arra, hogy az elbeszélő múlt rendszerbeli útját integrálják a történetbe. Ezzel alapvetően különböznek a Kuczi Tibor által bemutatott magyar vállalkozástörténetekről. Kuczi szerint a kilencvenes évek magyarországi vállalkozói "meglepődve fedeztek fel olyan mozzanatokat, amelyek utólag önállósodásuk egyértelmű előzményeként foghatók föl." [109] Erre az általunk megszólaltatott elbeszélők többsége képtelen volt. A különbségnek társadalomtörténeti okai vannak, Magyarországon ugyanis már az átmenet tömegesen alakultak ki vállalkozói és kvázi vállalkozói pozíciók. Különböző csoportok strukturált életvezetési gyakorlatában (habitusában) megjelent az önállóság felé való törekvés. Romániában ezek a csoportok korlátozottan léteztek és rejtettek maradtak. Hiányukban a vállalkozóra vonatkozó diskurzív toposzok sem alakulhattak ki.

Bár a vállalkozástörténetek általában '89 után kezdődnek - ami egyben azt is jelenti, hogy az átmenet mintegy széttöri, megkettőzi az élettörténeteket - léteznek olyan narratív technikák, amelyek az elbeszélők élettörténetének integritását legitim módon helyreállítják. Ezeket a technikákat 3. ábra szemlélteti és vonatkoztatja a domináns tranzitológiai diskurzushoz.

 

3. ábra. Vállalkozói narratívák az átmenetben

            A "korábbi átmenetről" és a "megszakított polgárosodásról" szóló elbeszélések egyaránt olyan narratív stratégiák, amelyek úgy integrálják az élettörténet átmenet előtti szakaszait, hogy közben az elbeszélő megőrizheti a self made man narratívát. A korábbi átmenet narratívában a történet valami miatt "korábban" elkezdődik, így a szokásos tranzitológiai menetrend felborul. Ennek legkézenfekvőbb oka a '89 előtti emigráció, de más kerettörténetben is előfordulhat. A megszakított polgárosodás narratívájában a  vállalkozás a múlt rendszer által törölt, "egykor volt" polgári státust állítja vissza. Ezzel nem annyira a múlt rendszerben leélt tényleges életutat, hanem egy távolabbi múlt legendáriumait integrálja a történetbe.

            A "folytonosság" és a "kényszervállalkozó" narratívájában a múlt rendszernek kiemelt jelentősége van. Mindkét elbeszélési stratégia a self made man narratíva ellenében értelmezhető. A folytonosság narratívájában a vállalkozás eszköz arra, hogy a beszélő megőrizze a múlt rendszerbeli státusát az új körülmények között. A vállalkozás ad lehetőséget arra, hogy a mindennapi életvitel szintjén a folytonosság megmaradjon. Ha a történetek mögötti szociológiai jelentést nézzük, akkor elbeszélőink a vállalkozás által valójában a társadalmi kockázatokat igyekeznek minimalizálni. A kényszervállalkozó számára nem adatik meg, hogy a mindennapok folytonosságát megőrizze, az átmenet során múlt rendszerbeli státusa megszűnik. A történetet meghatározza az elvesztett biztonság utáni nosztalgia, amit a folytonosság narratívájával ellentétben a vállalkozás nem képes helyreállítani.

IV.3. Vállalkozás és társadalmi nem

Az elemzés során felhasznált interjúk egyharmada készült női vállalkozókkal. Ez lehetőséget teremtett számunkra, hogy a társadalmi nemet kiemelt elemzési szempontként kezeljük. Kezdeti hipotézisünk, miszerint a társadalmi nem "elbeszélése" befolyásolja a vállalkozástörténeteket, maximálisan beigazolódott. A domináns self made man narratíva nem egy nemileg semleges entitás, hanem az elbeszélő és a hallgatóság által is férfiasként érzékelt elbeszélési stratégia. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a női vállalkozók kevésbé használnák vállalkozástörténetük elbeszélésekor. A self made (wo)man esetükben is domináns, azonban a férfiakkal ellentétben különböző tehermentesítő stratégiákra kényszerülnek. Ennek oka, hogy vállalkozóságuk mellett női nemi identitásukat is el kell beszéljék, ráadásul mindezt egy olyan patriarchális társadalmi közegben, amelyben a nemi szerepek kevéssé alkudozhatóak. A self made man-ek és woman-ek közötti eltérés mellett vannak tipikusan női és férfi vállalkozástörténetek. A férfiak esetében a vállalkozóvá válás, mint beavatási rítus, míg a nők esetében a vállalkozás és otthonteremtés összekapcsolása tekinthető ilyennek. Ezek az elbeszélési stratégiák egyszerre képesek a vállalkozói és társadalmi nemi identitás felmutatására.  

IV.4. Vállalkozás és etnicitás

            Vizsgálatunk egyik vállalt célja a vállalkozás és az etnikai identitások kapcsoltának feltérképezése volt. Hogyan jelenik meg az erdélyi magyar vállalkozók identitáskonstrukcióiban az etnikai elem. Ha a régiónkkal foglalkozó társadalomtudományos anyagokból indulunk ki, akkor az az érzésünk támad, hogy Erdélyben minden az etnicitás körül forog. Ha a magyar, vagy akár a román nyelvű szociológiai irodalom Erdélyre vonatkozó fejezetét fellapoznánk a leggyakrabban előforduló kulcsszó az etnicitás lenne. [110]   Valóban, egy olyan többetnikumú térről van szó, ahol az etnicitásnak minden esélye megvan, hogy a legkülönbözőbb helyzetekben manifesztté váljon. Ennek köszönhetően Erdély az etnikumközi viszonyok szociológusai számára kiváló kutatási terep. Más szempontból azonban az etnicitás előtérbe állítása csalóka is lehet; az erre fókuszáló vizsgálatok folyamatosan újratermelik az átetnicizált társadalom képét. A kutatások némelyikéből az olvasható ki, hogy Erdélyben a vállalkozói elbeszélésekben kikerülhetetlen modernizációs narratívák is etnikai terminusokban artikulálódnak. Kiss Dénes például az erdélyi magyarok auto-, illetve - a magyarországi magyarokra, valamint a románokra vonatkozó - heterosztereotípáit vizsgálva egy modernizációs (Kelet-Nyugat) lejtőt lát kirajzolódni. [111] A lejtőn a három szereplő közül legfelül a magyarországi magyarok állnak, [112] alul pedig a románok. Az erdélyi magyarok a magyarországiakat civilizált, szorgalmas, jó munkaerőként jellemzik. Ennek a civilizáltságnak az ára ugyanakkor egyfajta felszínesség, elidegenedettség, individualizmus (önzés), anyagiasság. A másik oldalon a románok civilizálatlanok és primitívek, ugyanakkor vendégszeretők, jóindulatúak és naivak. [113] Az erdélyi magyarok önmagukat e kettő közé helyezik. A románokhoz képest civilizáltak, a magyarországiakhoz képest viszont nem elidegenedettek, közösségben gondolkodnak (vagyis nem önzők) és kevésbé anyagiasak. Ilyenképpen a modernizáció folyamata etnikai terminusokban (az egyes etnikumok közti különbségekben) írható le. A vizsgálat során megkíséreltük nyomon követni, hogy mindez mennyire jelenik meg a vállalkozói önképekben, amelyekről úgy gondoltuk, a modernizációs narratívák lenyomatait viselik magukon. Vizsgálati módszerünk előnye a Kiss Dénes által is használt kérdőíves technikával szemben, hogy lehetőségünk nyílik az etnicitást a "maga helyén" kezelni és megfigyelni.

            Vizsgálatunk azt mutatta ki, hogy az erdélyi vállalkozók alapvetően nem etnikai terminusokban írják le vállalkozóvá válásuk folyamatát. Az elbeszélések többségében az etnicitás egyáltalán nem válik explicitté, ami arra utal, hogy ez az elbeszélők számára nem jelent problematikus pontot. Ebből a szempontból elbeszélőink inkább többségiként, mint létében szorongatott kisebbségiként viselkednek.

            A vállalkozás, gazdasági modernizáció tehát alapvetően az etnicitástól független elemekből építkező narratív konstrukció. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az elbeszélések némelyikében ne jelenne meg az etnicitás. A következőkben kísérjük nyomon ismét a tipikus kapcsolódási pontokat:

a) A modernizációs lejtő abban a közkeletű formájában, ahogy Kiss Dénes kapcsán leírtuk, nem jelenik meg az elbeszélésekben. A lejtő "lefele zárt", vagyis nem jelenik meg a civilizálatlan román trópusa. Magyarország, mint modernizációs minta több elbeszélésben is megjelenik, azonban ezekben az elbeszélésekben az etnicitásnak általában nincs kitüntetett szerepe. Mi több ha a elbeszélő etnicitása megfogalmazódik, akkor épp ennek a mintának az ellenében fogalmazódik meg.

b) Az etnicitás és modernizáció (polgárosultság) témája a megszakadt polgárosodás narratívájában bukkan fel. Ekkor azonban nem a román-magyar reláció érdekes. A modernizáció letéteményeseként a német, az örmény, illetve a zsidó elem jelenik meg. Ez a narratíva azonban kifejezetten egy etnikumok fölötti formációt erősít, az etnikumok közötti átjárhatóságról szól.

c) Az etnikai intimitás narratívájában a modernizáció "főárama" kifejezetten román entitásként jelenik meg. A vállalkozás a modernizáció etnikailag idegen főáramából való kilépés lehetőségét jelenti

            d) Az etnicitásra való hivatkozás azonban a legtöbb esetben mint pótlólagos legitimációs eszköz jelenik meg. Ilyenkor az elbeszélő az individuális haszonszerzés, és tágabban az individualista diskurzusok stigmatizált mivolta alól akar kibújni, amihez különböző meta-elbeszéléseket használ. Ezekben a meta-elbeszélésekben az etnicitás hangsúlyosan van jelen. Ugyanakkor az élettörténetek elemzésekor az is nyilvánvaló, hogy ezek az átetnicizált meta-narratívák a kilencvenes egyben szimbolikus tőkeként működtek a forráselosztás során.