Regionális ellentétek és a központ hangjai. A romániai szociológia helye és helyzete a kilencvenes években

Kiss Tamás és Sólyom Andrea

Bevezető - egy töredezett szövegmező

         Kutatásunkban két nem teljesen akadémiai jellegű folyóiratot, a bukaresti Revista de Cercetari Sociale-t (RCS) [1] és a marosvásárhelyi Altera-t [2] , valamint a Román Szociológiai Társaság 2000 decemberi konferenciáján elhangzott előadásokat [3] elemeztük. Nem volt célunk a kilencvenes évek termésének szisztematikus lajstromba vétele - ezt Maria Larionescu, nálunk kompetensebb módon, egy nemzetközi projekt keretében elvégezte. [4] Kísérletünk módszertani szempontból két részre tagolható. Az első részben egy mennyiségi elemzésre teszünk kísérletet - a kötet bevezetőjében vázolt szempontok alapján. A második részben a tanulmányok tartalmi jellemzőit vizsgáljuk. Kiinduló hipotézisünk az volt, hogy a kiválasztott orgánumok valamiféle szakmai nyilvánosság hordozói, viták nyilvános helyei. Ezért vitaelemzéssel akartunk tárgyunkhoz közelíteni. Hipotézisünk azonban nem bizonyult helytállónak: a RCS-ben egyáltalán nem, az Alterá-ban pedig csak elvétve találkoztunk nyilvános vitával.

A vitaelemzés során a vizsgálódónak viszonylag egyszerű dolga van. A vitatott pontok megmutatják, hogy egy szövegmezőn belül mely pontok körül sűrűsödnek a kijelentések. Az általunk elemzett szöveg-tér szerkezetileg szórtabbnak bizonyult. Ha nincs vita, akkor a kijelentések nem vonatkoznak direkt módon egymásra. Formai szempontok alapján nem azonosíthatók be a vita, illetve töréspontok. Módszerünk lényege, hogy olyan témákat választottunk, amelyeken keresztül felsejlik az, ahogyan különböző romániai szociológusok az elmúlt tíz év Romániáját elképzelik. Ebben részben segítségünkre volt a korábban elvégzett mennyiségi elemzés, de nem hagyatkoztunk kizárólag erre: ha egy tárgykört, ami mennyiségileg súlyosan van jelen, nem találtunk érdekesnek, nem vetettük alá mélyebb elemzésnek. Ilyen szempontból önkényesen jártunk el. Az általunk kiválasztott diskurzusok az etnicitás, a decentralizáció és nemzeti hagyományhoz illetve történelemhez való viszony témái körül jöttek létre. Egymással is összefüggő tárgyköröket, fogalmakat járnak körül. Az elemzés során ezért nem tárgyaljuk őket külön. Ha narratív terminusokban gondolkodunk, akkor kérdésünk az, hogy "miről szólnak történetek", ezeknek milyen szereplői vannak. Másrészt, arra is kíváncsiak voltunk, hogy a szövegek milyen megkülönböztetések révén osztják fel vagy rendezik át Románia társadalmi terét. Milyen kategóriákat alakítanak ki? Ezekbe milyen szereplőket sorolnak? Milyen a kategóriák (szereplők) közötti viszony? Hogyan mozognak a szereplők a különböző kategóriák között? Az elemzés során úgy a térbeli, mint az időbeli elem szóhoz jut.

E fázisban túlzottan szigorú módszertant nem állítottunk fel, inkább heurisztikusan közelítettük meg a problémát. A tanulmányokat megpróbáltuk elemi állításokra, a kijelentések szintjére bontani. [5] Az elemzett szövegmező (elvben) a "kiemelt" cikkekben előforduló kijelentések összessége, amit ha térben elképzelünk egy táblázatot kapunk. Sorai a kijelentések, oszlopai pedig az elemzett tanulmányok lesznek. A cellákba az kerül, hogy az illető tanulmány milyen kijelentéseket tartalmaz. Az elemzés nem tekint el a tanulmányok logikai szerkezetétől, a kijelentések eredeti egymásutánjától, de nem ezek feltárása a cél. Megközelítésünkből adódóan a tanulmányok artikuláltsága másodlagos, a szövegek és a valóság közötti referencia pedig harmadlagos probléma. Ha az elemzésből kiszólva helyenként mégis a romániai társadalomról kezdünk beszélni, annak saját "fegyelmezetlenségünk" az oka.

Történeti traktátus - egy töredezett történet

            Mielőtt hozzálátnánk a szövegek elemzéséhez, rövid vázlatot készítenénk azokról a folyamatokról, amelyek kontextusában a szociológiai diskurzus ki- vagy újraalakult. E történet megrajzolásakor nagymértékben támaszkodtunk a román szociológiai mező szereplőivel készített interjúkra. Rostás Zoltán [6] nevét kell kiemelnünk: szemlélete számunkra sok szempontból meghatározónak bizonyult. Tanulmányunk bevezetője talán sokak szerint lényeges elemeket hagy ki és lényegteleneket hangsúlyoz. Mentségünk lehet, hogy nem akartunk szociológiatörténetet írni. Ezt sem terjedelmi, sem kompetencia-korlátjaink nem tették lehetővé.

A román szociológia története meglehetősen töredezett: három, egymástól időben elszakadó periódusról beszélhetünk. A periódusok közötti szünetek eredményeképpen, a román szociológia folyamatosságára vonatkozó feltevés legalábbis problematikus.

            (1) Az első korszak a két világháború közötti Bukaresthez köthető. A Gusti-iskola [7] még vázlatos bemutatására sem vállalkozunk. Csupán néhány olyan jellemzőre térünk ki, amelyek történetünk szempontjából fontosnak bizonyulhatnak. A legfontosabb, hogy bár a Gusti-iskola törekvései sokban rokoníthatók Magyarország korabeli "népi" irányzataival, alapvető különbség, hogy az előbbi reprodukálható szociológiai módszertanra épült. Ameddig a népi írók mozgalma olyan individuális produktumokat hozott létre, amelyek az irodalmi kifejezésmódtól nem függetleníthetők (Kuczi, 1992), addig a bukaresti egyetemen precíz szociológiai módszertant lehetett elsajátítani [8] . Ez a mai napig egyfajta aranykorként él a román szociológiai köztudatban. E pezsgést a világháború előszele dermesztette meg. 1939-től a mozgósítások és pénzelvonások következtében a szociológia nehéz helyzetben találta magát. A bomlás 1948-'49-re teljesedett ki. Ekkorra az iskola tagjait fizikailag megsemmisítették, bebörtönözték. Aki túlélte a repressziót, mint a későbbiekben szerepet játszó Henri Stahl [9] , az teljesen margóra szorult.

            (2) Egy 1967-es párthatározat nyomán megállapítást nyert, hogy több más tudományághoz, többek között a genetikához és a kibernetikához hasonlóan, a szociológia "többé nem burzsoá áltudomány". 1974-ben beindulhatott a szociológiai képzés, intézetek alakulhattak, kutatásfinanszírozási keret létesült. A korszak egy nagy kérdéssel és egy komoly vitával indult: milyen szociológiára van szükség? Avagy: hogyan viszonyuljunk a meglévő román szociológiai hagyományhoz? Az új körülmények között inkább a kurrens nyugati áramlatokat adoptáljuk, vagy nyúljunk vissza a bukaresti iskolához? A korabeli magyarországi helyzettel nem igen tudunk analógiát teremteni, mivel Magyarországon a szociológiát "ki kellett találni". Bukarestben ezzel szemben, a szociológiát "visszahelyezték egykor volt jogaiba": "Ez másfél évtized után mondatott ki. Azután, hogy másfél évtizedig tabu-téma volt. Az öregek pedig, ki ötven ki hatvan évesen - de úgy, hogy szellemileg teljesen aktívak voltak - jöttek azzal, hogy mi vagyunk a szociológusok. Hogy van egy hatalmas hagyomány." [10] A kérdésre adott válaszok tehát Rostás szerint részben generációs törésvonalak mentén változtak. A vitának teoretikus értelemben nem volt megnyugtató végkifejlete. A főáramot a politika-történeti kontextus határozta meg. Ceausescu hatalomra kerülése, amelynek egyik következménye volt kezdetben a liberálisabb kultúrpolitika, egyben a kommunista párton belüli hatalmi harc kimenetelének végkövetkeztetéseit is levonta. A szóban forgó polémia még a negyvenes években kezdődött meg: a moszkoviták és a nemzeti irányvonal között. Már Gheorghiu-Dej hatalomra kerülésével világossá vált, hogy a román kommunizmus fokozottan magába szív nemzeti elemeket. A jórészt kisebbségi származású moszkovita politikusok, mint Ana Pauker vagy Luka László már ekkor kiszorultak a hatalomból (Réti, 1990).

A folyamat kultúrpolitikai következménye, a román "harmadik út" azonban csak Ceausescuval válik kézzel foghatóvá. Az ennek megfelelő szellemi irányzat a protokronizmus, amely a modernizációs ideológiát sajátos módon vegyíti az autochtonizmus gondolatával. Lényegét úgy határozhatnánk meg, hogy modernizációs vívmányok, értékek, eszmék román eredetét igyekszik alátámasztani. Az irányzat legcizelláltabb terméke épp egy szociológustól, Ilie Badescutól [11] származik. "Sociologia eminesciana" (Eminescu szociológiája) című munkájában Badescu azt fejtegeti, hogy a nemzeti költő publicisztikai munkáiban megtalálhatjuk a modern marxista szociológia alapkategóriáit (Badescu 1994). [12] A választ tehát részben az általános kultúrpolitikai kontextus adja: nemzeti szociológia kell, "szükségünk van Gusti-ra". De melyik Gusti-ra, hogyan olvasható Gusti, ki olvashatja Gustit?

Legtisztábban a harmincas évekbeli Szovjetunió példája nyomán ismerjük a központilag, párthatározatok alapján vezérelt Marx olvasatok dinamikáját. Romániában ezt az olvasási technikát a kultúrpolitika a tudományos szövegmező legkülönbözőbb elemeire szétteríti: "A hatvanas években a Gusti féle iskolát rehabilitálták. Mit jelent ez? Még Gheorghiu-Dej alatt érvényesült egy új legitimációs stratégia, hogy a RKP nemzeti alapon is legitim. Be kell vonni a ’backgroundba’ különböző nemzeti hagyományokat. Írókat, történészeket rehabilitáltak. Gustit is. Emlékszem, egyszer lejött Bukarestből egy úriember, aki elmondta, hogy ’pardon nem igaz, hogy Iorga egy konzervatív, reakciós’. És ez semmi. Kiderült, hogy Blaga sem volt olyan rossz, mint ahogy tanultuk. Nagyon érdekes volt, ahogy mindez egyik évről a másikra megváltozott. (…) Tudjátok, hogy mi a szerecsenmosdatás? Amikor egy négert fehérre mosnak. Gusti néger volt. Lemosták róla. De úgy mosták le, hogy kitaláltak egy új Gustit. Ebben ugyan voltak elemek a régiből, de egészében egy új konstrukció volt. Gustinak volt egy konstrukciója a román társadalomról. A kommunisták is csináltak maguknak egyet. Majd ugyanők azt mondták, hogy nekünk van egy szociológiánk is, s akkor építettek egy Gustit is. Ez nem volt száz százalékig hamis, de hát a saját hasznukra építettek, nem a Gusti-iskola hasznára. Nem azért csinálták, hogy most Gustit, mint egy szent tehenet imádják, hanem, hogy vele legitimálják magukat." [13]

            A román szociológia e második korszaka a hetvenes évek közepén bezárul. Egyre kevesebb pénz van kutatásokra, a képzés megszűnik, a rendszerben benne lévők fokozatosan elszigetelődnek. (Lőrinc, 2000) A kultúrpolitikai váltás, a fokozatos fagyás oka Erdélyben anekdotaszerűen őrződött meg. Ceausescu egy kínai látogatása során tanulmányozta a kulturális forradalom eredményeit. Miután hazajött, egyik napról a másikra eltűntek a mozik programjából a western-filmek, stb. Történetünk szempontjából nem is a momentum pontos datálása érdekes [14] , hanem az, hogy a szociológia milyenségéről elkezdődött vita hibernált állapotában átnyúlt a kilencvenes évekbe.

(3) Amikor is a szociológia sok szempontból egy teljesen új helyzetben találta magát. Egy olyan miliőben kellett értelmeznie magát, ahol előzőleg nem volt helye. Ebben a keretrendszerben kellett a saját hagyományát is újraértelmeznie.

Ezt sok szempontból sikeresen megtette. A román szociológia intézményrendszere az előző korszakokban soha nem látott burjánzásnak indult. A szociológiát tanuló diákok, a szociológiát oktató katedrák, a szociológiai jellegű publikációk száma megsokszorozódott. A piacnak, valamint annak a lehetőségnek, hogy a román társadalomtudományok is bekapcsolódhatnak a nemzetközi vérkeringésbe, igen pezsdítő hatása volt. A közvélemény-kutatások iránti kereslet regionális (kelet-európai) szinten is jelentőssé vált. Tálcán kínálkozott a lehetőség, hogy a romániai szociológusok egy sor nemzetközi összehasonlító vizsgálat részesei legyenek. "Ami a román szociológiát leginkább dinamizálta a kilencvenes években, az nem más, mint a piac. Kötetszámra jelennek meg a marketing és közvélemény-kutatások eredményei. A szakma olyan ágensei, mint az IMAS, az IRSOP, a Metro Media, országszerte ismert nevek. E piaci szegmens - más kelet-európai országokkal összevetve - kitűnően működik. Persze az újságírókra haragudni szokás, de azt el kell ismerni, hogy nagyon is harapnak az ilyen jellegű információkra, ezzel pedig popularizálódik a szociológusi szakma. A piac az egyik strukturáló elem. Meg kell emellett említenünk a nemzetközi szervezeteket, akik szintén megrendelőkként lépnek fel. Itt van például a Világbank. Ennek a román szociológiára gyakorolt hatása számomra még nem teljesen világos, hisz a megrendelt tanulmányok jó része még a megrendelő fiókjában lapul. Akik ebben a szektorban dolgoznak, azoknak minden bizonnyal már hozzáférhető. Tovább megyek: Európai Unió, Phare-programok. Nem mehetsz el szótlanul amellett sem, hogy vannak az országnak olyan jelentős intézményei, amelyek szociológusi profillal születtek meg. A Társadalmi Fejlődést Segítő Intézet (Institutul pentru Dezvoltare Sociala) például két éve működik. Feladata a szegénység elleni küzdelem: szociológusok voltak, akik a szegénység térképeit elkészítették. Egyikük vagyok én is. Ugyanez elmondható a regionális fejlesztéseket bonyolító, koordináló intézményekre (Agentia Nationala pentru Dezvoltare Regionala). Ebben más szakértők, geográfusok, urbanisták mellett a szociológia szempontrendszere jelentékeny mértékben jelen van. Azt kell észrevenni, hogy nem egyszerűen jelentések és felmérések előállítói, hanem intézmény-építők vagyunk." [15]

            Másrészt azonban meg kell említenünk néhány problematikus pontot is, amelyek e kibontakozást ellentmondásossá teszik:

(1)   regionális különbségek, ellentétek;

(2)   a "hagyományhoz" való viszony és a nyugat(i szociológiá)hoz való viszony;

(3) ezzel összefüggésben a romániai modernizáció és a román szociológia paradox viszonya.

Tartalomelemzésünk is nagymértékben ezekre a problémákra koncentrál. Most azonban néhány előzetes gondolatot szeretnénk ezzel kapcsolatban kifejteni.

Regionális ellentétek (1) - Iasi, a diskurzus nélküli periféria

 

Romániában a kilencvenes évek elején négy központban indult szociológiaoktatás. [16] Mára a felsőoktatás Romániában a kilencvenes évek utolsó éveitől kiteljesedő expanziója nyomán e szám a többszörösére nőtt. A program keretében hármat kerestünk fel a négy "tradicionális" szociológiai központ közül: Bukarestet, Iasit és Kolozsvárt. Ezek azok a központok, ahol doktori dolgozatok is születtek. [17] Bukarestről nem szükséges kiemelten beszélnünk, mindaz, amit eddig mondtunk, jobbára Bukarestre, a bukaresti egyetemre vonatkozik.

Érdekesebb Iasi esete, amely számunkra egy a nemzetközi vérkeringésbe be nem kapcsolódott, a piac kínálta lehetőségeket ki nem használó vidéki  műhely benyomását keltette. A tanszék fiatal oktatóit egy "régi" ember szervezi, Vasile Miftode, aki Stahl-tól és Andrei-tól [18] "eredezteti magát". Módszertani nézetei meghatározóak [19] : a Iasi-i tanszék módszertani sajátossága a kvantitatív módszerek primátusa. "Iasi néhány szempontból érdekes. Először is sokkal inkább fektetnek hangsúlyt más központokhoz viszonyítva a minőségi módszerekre, amely kevésbé pénzigényes, ugyanakkor kevesebb pénzt hoz. Kolozsváron és Bukarestben inkább a mennyiségi módszerekre koncentrálnak. Másodszor ez összefügg azzal, hogy a térség a piactól távol működik, szűkebb piac jellemzi. Az itteni közvélemény-kutatásokat is inkább Bukarestből rendelik. Ezért inkább olyan szakterületek felé orientálódik, amelyek más régiókban kevésbé reprezentáltak: kultúraszociológia, nevelésszociológia, családszociológia, vallásszociológia. Ceausescu idejében a művészet- és irodalomszociológia területén Iasi volt a legaktívabb. Más szakszociológiák a támogatási források függvényében fejlődnek. A politikai szociológia, média, feminizmus, demokrácia témák piac-függőek és jövedelmezőek. Más témákat nem, vagy csak időnként szív fel a piac. Létezik még egy fontos támogatásforrás, az állami bürokrácia: a minisztériumtól a kutatóintézetekig, egyetemeken kívül. De ezek nagy része ’pántlikázott pénz’. Ezen kívül külföldi pénzek jöhetnének szóba, de ha egy nemzetközi összehasonlító vizsgálatra kerül sor, azt Bukarestből, vagy Kolozsvárról irányítják". [20]

Iasiban működik az ország egyik első számú társadalomtudományi kiadója a Polirom, ugyanakkor a tanszék emberei belső folyóiratban publikálnak, ami Iasi-on  kívül sehova sem jut el. A kiadványt az akadémiai kritériumok működtetik: publikációkra van szükség: "A folyóiratok száma végtelenül kevés. Nehéz kihozni folyóiratot állami támogatás nélkül, így van Bukarestnek, Iasi-nak, Kolozsvárnak egy lapja. Az akadémiai elvárások rendkívül magasak. A szűkös anyagi keretek között nem engedhetjük meg magunknak, hogy bukaresti vagy kolozsvári szerzők publikációit is megjelentessük, hiszen alig jutunk mi magunk is publikációs lehetőséghez. Alig férünk be a keretbe. Azt hiszem, hogy a szociológusok közötti párbeszédet nem is kell az akadémiai közegre hagyni, amely pénz hiányában el van foglalva a maga problémáival." [21]

"Egy közös kiadásban megjelenő kötethez kértek tőlünk anyagot Iasiból. A tizenöt leküldött tanulmányból kettő-három jelent meg. Az volt a kifogás, hogy nem voltak az érdeklődés középpontjában álló témák. Anélkül, hogy a kért anyagnak megadták volna a tematikai kereteit A kongresszusok Bukarestben vannak. Így tőlünk, Kolozsvárról, Brassóból, Temesvárról csak a legillusztrisabb két-két professzort, az adminisztráció csúcsát hívják meg, Bukarestből az egész hierarchia szerepelhet. A kongresszus a bukarestieké volt, a többiek nézőknek kellettek, önkéntes alapon. Így természetes, hogy feszültségek generálódnak. Nagyon sok döntés Bukarestben születik meg az egyetemi tevékenységekről is. Nálunk a szociális gondozás szak akkreditálása olyan bukaresti bizottság által történt, melybe Catalin Zamfir, Ilie Badescu urak szerepeltek. Így esélye nem volt egy nyílt kompetíciónak. Nem értem, miért kell Badescunak politizálnia. Ezáltal diszkreditálódik a Romániai Szociológusok Egyesülete. Felmerült egy másik, hasonló célú egyesület bejegyzése, nem a Bukarest-ellenesség miatt, hanem az esélyegyenlőség biztosítása végett. Ez egy Párizsból jövő kezdeményezés, mely alternatívát jelenthet. Igaz ugyan, hogy ez további feszültséget eredményez, de előnye, hogy versenyhelyzetet teremthet." [22]

Az interjúk mellett a bevezetőben felsorolt mennyiségi változók szerint elemeztük a Iasi-ban született diplomadolgozatokat. Ha tematikai bontásban nézzük, rögtön szembeötlő, hogy a végzős diákok nem a Iasi-i specialitásnak számító témák fele orientálódnak. A politológiával párosított szakon a politológiai, politikai szociológiai témák élveznek prioritást. E mellett a gazdaságszociológia és az antropológia jelenik meg hangsúlyosan.

A történettudomány területe felé közelít a dolgozatok 38%-a. A gazdaságszociológiai témák választásának megfelelően minden ötödik dolgozat megközelítései közgazdaságtudományi szempontrendszerrel fedődnek át. Az elemzés szerint a tanszékvezető módszertani nézetei dominánsak. A dolgozatok 60%-a minőségi módszerekre támaszkodik és csak 20%-uk esetén uralkodó a mennyiségi elemzés.

 

1.      ábra

 

A másik vidéki központ, Kolozsvár helyzete különbözik a fent vázolttól. Egyrészt a kolozsvári egyetemen magyar nyelven is folyik szociológus-képzés. A magyar anyanyelvű szociológusok pedig erősen kötődnek a magyarországi szociológiai mezőhöz is. A piaci, illetve a nonprofit szférán keresztüli pénzmozgásokból sincs a Iasihoz hasonló mértékben kizárva. Az ország egyik legnagyobb közvélemény-kutató cége, a Metro-Media Kolozsvár-központú. A szociológia tanszék mellett több háttérintézet működik. A szövegelemzés során látni fogjuk, hogy a régió, amelynek Kolozsvár a központja, képes a bukaresti centrummal szembeni, társadalomtudományos fogalmakkal operáló ellen-diskurzus megfogalmazására is. A fentiekben bemutatott Iasi-t viszont, mint diskurzus nélküli (néma) perifériaként jellemezhetjük.

A központ hangjai (1) - RCS

 

Térjünk most vissza Bukarestbe és kezdjük el a folyóiratok elemzését. Először a mennyiségi szempont érvényre-juttatásával próbálkozunk. Annak tisztázásával kell kezdenünk, hogy a kiválasztott lapok köré, már amennyire a lapok tartalmából, illetve a kiadói előszavakból következtetni lehet, mennyire tud valamiféle értelmiségi vagy szakmai nyilvánosság megszerveződni. Erre elsősorban a formális viták jelenlétéből illetve hiányából következtettünk.

            A RCS szaklap, s mint ilyen, egy szűkebben vett szakmai nyilvánossághoz kíván szólni (hasonlóan az átlagos romániai szociológushoz). Mint ilyen sem képes azonban a szakmai párbeszéd csatornázására. Egyrészt nem találtunk formális vitákat. Másrészt tézisünket megerősíti, hogy a lapban szereplő szerzők szinte egyáltalán nem hivatkoznak egymásra. A lapban megjelenő kijelentések nem alkotnak szövegmezőt. [23] A benne szereplő tanulmányok, cikkek nem vonatkoznak egymásra. Az elemzés általunk választott szintjén a RCS-ben lévő cikkeket a közös nyomdai számlák tartják össze, ami természetesen nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a szerzők pozíciói között egy másik szinten komoly átfedések vannak.

            Lássuk tehát a cikkeket a bevezetőben felsorolt mutatók tükrében. Elsőként a bukaresti lapot tárgyaljuk. Bár majdnem minden tekintetben különböznek, a két lapra (RCS, Altera) vonatkozó mutatókat bizonyos esetekben egy helyen jelenítjük meg grafikusan.

 

2.      ábra

 

(1) A RCS-beli cikkek több mint egy ötöde politikai szociológiai témájú. Ez három okkal magyarázható. Első a kutatásfinanszírozás. Az empirikus felméréseket jórészét pártok, vagy egyéb politika-közeli intézmények pénzelik. Ezzel függ össze a második tényező: a kilencvenes évek Romániájával foglalkozó szövegekben gyakran ismételgetett "átmenet" a politikai (politológiai) regiszterben nyer értelmezést. A szociológia nem tudta a változási folyamat lényegét plauzibilis rendszerbe foglalni. Ezt az értelmezésbeli deficitet emelte ki Dumitru Sandu is: "Felmerült az igénye annak, hogy a szociológiai társaság kiadjon egy kötetet. Amolyan társadalmi riportra gondoltunk. Dicséretes, de nehezen megvalósítható vállalkozás. A sokat emlegetett események, társadalmi folyamatok nincsenek kifejtve. Mire gondolok? Például a bányászjárásra, vagy a Nagy-Románia típusú mozgalmakra. Ezeket meg kellene érteni, a címkézésük másodlagos, amivel várni lehetne. Meg kell tudnunk, mi van a szélsőségesség mögött. A "28%-nyi Nagy-Románia pártra szavazó szélsőség" kijelentés, mely mögött egy megértendő társadalmi folyamat áll. Van egy sor összetevő, amely különbözik az ország nyugati felétől a keletiig, amelyek tisztázásra várnak, nem címkézésre. Nagyon sok szó esett a ‘90-’91-es bányászjárásról, viszont nagyon kevés a '99-esről. Bonyolult társadalmi folyamat, melynek nem állhatunk meg a publicisztikai magyarázatánál." [24] Harmadsorban az is elmondható, hogy az átmenet politikai-politológiai megragadására is végtelenül egyszerű narratívákban kerül sor. A vizsgált cikkek általában azt taglalják, hogy Románia a demokráciába vezető út mely stációjánál tart. A politológiai jellegű írások az első évfolyamban voltak a leggyakoribbak: megjelent tanulmányok több mint egyharmada. 1996-2000 között ez az arány 5 és 20% között ingadozott. Az ingadozás nem függ a választások közelségétől.

A tanulmányok 12%-a foglalkozik a szociálpolitika-szegénység-deviancia témával. 1996 kivételével, amikor a téma nincs jelen, az arány 10-20% közötti. 10%-os gyakorisággal jelenik meg az életmód-fogyasztás-kultúra. A téma a vizsgált periódus elején hangsúlyosabb. Az etnicitás, ami szintén tíz százalékkal van jelen, a periódus végére tesz szert nagyobb jelentőségre. A gazdaságszociológiai jellegű írások a kilencvenes évek közepén gyakoriak. Nem annyira hangsúlyosan, de jelen van a vallás-, média- és agrár- (falu)szociológiai, a rétegződési, episztemológiai és gender tematika.

 

3.      ábra

            (2) A fenti ábra nem kíván sok kommentárt. Jól kirajzolódik, hogy mely tudományterületekkel van a szociológia interakcióban. Sorrendben a legfontosabbak a közgazdaságtan, történelemtudomány, antropológia, geopolitika, filozófia, demográfia és a jog. Sajátosnak mondható, hogy a geopolitika viszonylag hangsúlyos egy alapvetően szociológiai lapban.

4.      ábra

           

(3)               Következő változónk a tanulmányok "trendje": "nyugati" szociológiá(k)hoz és hogyan a román szociológiai hagyományhoz való viszony. Egy cikk lehet "örökség", ha a román szociológia hagyományaira, vagy "utánzás" ha valamilyen nyugati szociológiára épít. Harmadik lehetséges érték a "felfedezés", ami valami "őseredetit" jelenthetne. Lehetségesek ezek kombinációi is: egy nyugati problematikát továbbgondoló cikk "utánzás és felfedezés", a román szociológia valamely fonalán elinduló tanulmány "örökség és felfedezés". Tisztában vagyunk vele, hogy egy globalizálódó rendszerben ezek a kategóriák meglehetősen problematikusak: kétséges feladat egy szociológiai tradíció földrajzi lokalizálása. Ennek ellenére fontos kérdésnek tartjuk egy olyan helyzetben, amikor a szociológia kiépülőfélben lévő intézményrendszere egyben a nemzetközi trendvonalakba integrálódik, ha másként nem is, azáltal, hogy a nemzetközi összehasonlító vizsgálatok Romániát sem kerülik el.

Az örökség-utánzás tematikát a kuhni paradigmafogalom közvetítésével kíséreljük meg értelmezni. Kuhnnál a paradigma egy olyan eszközrendszer, amely segítségével a tudomány igyekszik az észlelt jelenségeket minél pontosabban leírni: meta-elméletek, elméleti állítások és módszerek összessége, a megismerés irányának és mikéntjének szervezőelve (Kuhn 2000). Közhelyszerű, hogy a szociológia, soha nem érte el az un. normáltudományos állapotot, vagyis azt a helyzetet, amikor a szociológiai mező szereplőinek nagy többsége egy paradigma mellett kötelezte volna el magát. Ehelyett mindig is a paradigmák pluralitása, a többközpontúság jellemezte. A nagyobb egyetemek, kutatóközpontok egyben paradigma-központok (iskolák) is. "Örökség-utánzás" megkülönböztetésünk úgy is feltehető, hogy miként viszonyul a román szociológiai gyakorlat az egyes "nyugati" paradigmákhoz illetve a saját örökségéhez (leginkább a Gusti Iskolához), mint paradigmához. Véleményünk szerint sem a "román örökség" sem az "utánzás" nem képes paradigma rangjára emelkedni. Vegyük sorra. 

A RCS-ben megjelent tanulmányok 88%-át az "utánzás" címke alá soroltuk be. A nyugati elméletek, módszerek és tematikák importja elvben több mindent jelenthet. Esetünkben az mondható el, hogy az átvétel nem szisztematikus: ha egy cikk fel is vet egy Romániában újnak számító megközelítést, nem kerül sor a kapcsolódó elméletek, módszerek reprezentatív bemutatására. Másrészről nem szembesíti az adott "paradigmát" a román valósággal, nem tesz fel az alkalmazhatóság mikéntjére vonatkozó kérdéseket. Más szóval, ha egy-egy elszórt cikkben találkozhatunk is egy új megközelítésmóddal, nem tudjuk meg, hogy a szerzők (netalántán a szerkesztők) milyen képet alkotnak erről, sem azt, hogy a romániai alkalmazás milyen sajátos kérdéseket vet fel. Legbeszédesebb a gender-tematika megjelenése. Az első román szaklapban megjelenő gender témájú cikk egyetlen szakirodalmi utalást sem tartalmazott, a gender témák felvetése pedig közhelyszerű és teljes mértékben kontextusnélküli maradt. [25]

E problémát Lengyel György megkülönböztetéséből kiindulva értelmezhetjük. [26] Szerinte a kelet-európai szociológiákat fokozottabb problémaérzékenység jellemzi, szemben az egymással vetélkedő nyugati paradigma-központokkal. Kelet-Európán nem annyira a paradigmák (iskolák) kialakulásán van a hangsúly, mint a felmerülő problémák megértésének az igényén, akár ad hoc elméleti eszközök segítségével. Elemzésünk nem ezt mutatja: a román szociológiát nem az "égető" problémák foglalkoztatják, vagy legalábbis nem ezekről ír. Lengyel György megállapítását kissé átfogalmazva azt mondhatjuk, hogy a román szociológia központjai valóban nem paradigma-centrumok. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a román szociológusok paradigmák nélkül szabadabban jelölnék ki a kutatás irányát és válogathatnának a létező elméletek között, alárendelve azokat a valóság ábrázolásának. Ehelyett: sokkal inkább az elméletalkotás terén is a centrum-periféria viszony reprodukálódik. A centrum paradigmái határozzák meg a problémafelvetéseket, ami önmagában nem lenne baj, ha ezt a román szociológia le tudná fordítani egy olyan nyelvezetre, amelyen plauzibilis módon tud beszélni saját társadalmáról.

Összegezve azt mondhatjuk, hogy a román szociológia nem tud nyugatról sikeresen paradigmákat importálni. Ehelyett ezek egyes elemei kerülnek be, anélkül, hogy összefüggő tudás-rendszert alkotnának: egy módszer, egy problémafelvetés. A Stefan Zeletin [27] elméletével való analógia juthat eszünkbe. A román gondolkodó tartalom nélküli formaként értékeli azokat az intézményeket, amelyeket a modernizálódni kívánó román állam nyugatról importál, anélkül, hogy működésükhöz szükséges kontextus birtokában lenne. Az így "leutánzott" intézményeken keresztüli modernizáció szükségképpen felszínes marad. Mindezzel Zeletin egy mélyebb modernizációs folyamatot hiányol. (Zeletin 1927).

            Változónk másik értéke az "örökség". Ez alatt olyan tanulmányokat értünk, amelyek valamely "'román hagyomány" segítségével közelítik meg az elemzendő társadalmi szegmentumot, ennek nyelvén artikulálják mondanivalójukat. Az ilyen típusú cikkek az RCS-ben elenyésző mértékben vannak jelen. Ez azonban nem jelenti, hogy mindez a román szociológia egészére általánosítható lenne, egyszerűen az RCS nem az a fórum, amely e megközelítésnek tág teret engedne. A román szociológiatörténet alapján az sem meglepő, hogy ha örökségről esik szó az szinte kizárólagosan a két világháború közötti Bukaresti Iskolára történő utalást jelent. Ezzel kapcsolatban kérdésünk szintén az, hogy ez az örökség tud-e olyan paradigmaként működni, amely képes a felmerülő problémák artikulálására. Válaszunk, talán kissé elhamarkodottan: nem. Román szociológusok által igen gyakran hangoztatott vélemény, hogy a Gusti-iskola létrehozta az első, modern értelemben paradigmának nevezhető tudás-együttest, amely a mai román társadalom vizsgálatára is alkalmas lehet. A RCS-ben, vagy a szintén elemzett konferencia-kötetben nem találtunk olyan cikket, ami ennek aktualitást kölcsönözne. Sokszor támadt olyan érzésünk, hogy a Gusti iskolával kapcsolatos tevékenység valójában (nemzeti) hagyományápolásnak nevezhető.

A nemzeti hagyomány problematikája egyébként a kilencvenes évek román szellemi életének egyik neuralgikus pontja: reflektorfénybe kerül ugyanis a nemzeti történelemnek, mint hagyománynak a kérdése. Addig a nyilvánosságban a hagyomány és a nemzeti történelem általában egyfajta differenciálatlan egységként szerepelt. Vagyis a domináns történelem-olvasat problémamentesen el tudta magát fogadtatni hagyományként. Ez a problematika egyébként az erdélyi magyar gondolkodást is áthatja, megosztja:

 "Úgy látom, hogy a létrejövő alapítványok a civil öntudatnak egyetlen szerepére álltak rá, és ez a hagyományőrzés. Kultúránk erősen múltorientált. Vannak olyan falvak, hogy nincs egy normális iskola, nincsen kövezett út, nincs semmi, de emléktábla és szobor az van, a sáros főtéren. Múlt az van bőséggel. (…) Valójában a múltról szóló hagyomány többféleképpen elképzelhető. Szerintem a hagyománnyal párbeszédet kell folytatni, a hagyomány kritikailag is vizsgálandó. Nem felmutatni akarom a hagyományt, hanem kezdeni valamit vele. Az, hogy szelektív a hagyományhoz való viszonyom, abból adódik, hogy én tényleg használni akarom a hagyományt, tehát ahhoz nyúlok belőle, amit ma használni akarok. Nem ahhoz, ami lezárt és végleges. És végülis addig él a hagyomány, ameddig a nemzedékek tudnak vele mit kezdeni. Nem elég felsorolni és polcra rakni, hanem le kell venni a polcról, meg kell fogni, letörölni róla a port, csinálni vele valamit. Ugyanakkor az erdélyi nyilvánosságban jószerével még mindig csak a lezárt hagyományok nyelvén lehet megjelenni." [28]    

Úgy véljük, a kérdés kapcsán a román szociológia paradox helyzetbe kerül. Egyrészt a diszciplína a "hagyományok" dekonstrukciójában per definíció élen jár, másrészt mintha a hatvanas-hetvenes évek hagyomány-olvasatai az egyetemi curriculumokon, a tanszékek személyi állományán keresztül átszivárognának a kilencvenes évekbe is. A szociológia a maga "hagyományait" nem képes a paradigma rangjára emelni. Sok úgymond "gustiánus" szociológus nemzetközi, vagy a nemzetközi vérkeringésbe bekapcsolható projektek részese, ugyanakkor képtelen az e projektekhez adekvát paradigmákban gondolkodni: "Az én véleményem, hogy a ’90-es években a román szociológia a tehetetlenségi erő következtében nem tudott regisztert váltani. A szakmának nincs koherens világképe. Lehet valakinek egy régebbi konstrukciója a múltról, a Gusti-iskoláról, de közben, amivel ő foglalkozik az nagyon modern és nagyon jó, mert fogta magát, és átvett egy német vagy egy amerikai módszert. Nem gondol bele, hogy legyen egy egységes és koherens világképe. Erre akkor lenne szüksége, ha nagy összefüggéseket vizsgálna. Ha technikai szociológiát művel nincs szüksége koherenciára." [29]

 

5.      ábra

 

6.ábra

            (4) A román és külföldi szerzőkre való hivatkozások aránya utalhat arra a referencia rendszerre, amiben az elemzett szövegek mozognak. A változó értéke a vizsgált periódus alatt némileg emelkedett. Tematikai bontásban a demográfia mutatja a legmagasabb értéket. Az etnicitással foglalkozó cikkek is többségükben román szerzőkre hivatkoznak. Viszonylag magas a román hivatkozások aránya a szociálpolitika-deviancia-szegénység, valamint az agrár- (falu)szociológia terén. Ki szeretnénk még emelni a kimondottan elméleti vonatkozású cikkeket, amelyek több mint negyed részben román szerzőkre hivatkoznak.

            (5) A cikkek 36%-a használ mennyiségi módszertant. Ez a szám azonban csalóka: az empirikus kutatásra épülő tanulmányok szinte kizárólag mennyiségiek. Elemzésünkben a használt módszert részben retorikai kérdésnek tekintjük. Ez megközelítésünk jellegéből adódik. A kész szövegek felől közelítünk ugyanis, és mint azt tanulmányunk elején leszögeztük, a kijelentések artikuláltsága számunkra nem elsődleges kérdés. A használt módszer alatt így azt értjük, hogy a cikk, hogy a szerző milyen nyelvi eszközökkel igyekszik megteremteni a saját kijelentései és a valóság közötti korrespondenciát. [30] Ilyen nyelvi eszköz lehet egy táblázat, egy ábra, vagy egy, az objektivitás képzetét keltő számsor: un. "kemény adat". (Az érthetőség kedvéért például a mi tanulmányunkban a grafikonok tömege az, ami kijelentéseinket az elemzett szövegmezőre vonatkoztatja.) Egyébként a módszer kérdését nem kívánjuk teljes mértékben relativizálni, retorikaivá fokozni. Ahhoz a felfogáshoz csatlakozunk, amelyik a kutatás és az írás fázisait különválasztja, a retorikai szempontot pedig csak az írásra tartja érvényesnek. Pontosabban: bár a retorikai kötöttség nem kell feltétlenül megbénítsa a kutatás menetét, a szociológus beleeshet ebbe a csapdába. A román szociológiában ez sajnos eléggé elterjedt jelenség. Dumitru Sandu ezt "túlzott empirizmusnak" nevezte. A recepció, vagy az akadémiai mező szelekciós kritériumai felől nézve ez annyit tesz, hogy egy szöveget elfogadnak, mint szociológiait, csak azért, mert százalékokat, meg egyéb "adatokat" tartalmaz: "Az akadémiai szociológiának van egy káros kontinuitás-vonala is, ami a decemberi fordulat előtti időszakhoz köti. Ez a túlzott empirizmus. A '89 után közölt anyagokat megvizsgálva nem lehet nem észrevenni, hogy az előző periódusra jellemző empirizmus továbbra is domináns. Persze áltathatjuk magunkat azzal, hogy egy folyamat elején vagyunk, látnunk kell, hogy a vita hiánya is ennek az empirizmusnak köszönhető. Ameddig nyakunkon az empirizmus, mi fölött vitatkozzunk: a százalékarányokon? Ne gyerekeskedjünk! A vitához állításokra van szükség." [31]

Regionális ellentétek (2): az Altera transzilvanizmusa

           

            Az Altera saját vállalása szerint közéleti, nem akadémiai fórum. Nem használtunk semmiféle olyan elemzési eszközt, amely segítségével a kijelentések és a pozíciók mezejét egymásra vonatkoztathatnánk, mégis megkockáztatjuk, hogy az Alterában megjelenő szerzők a társadalomtudományos mezőben egymáshoz közeli pozíciókat foglalnak el. Kijelentéseik mindenesetre rokonítják egymással őket. Az Altera egy "csapat" gyakorló-terepe és egyben kísérlet arra, hogy az általuk kialakított, kialakítandó beszédmód eljusson a szélesebb értelmiségi nyilvánossághoz. A lapban több formális vitát találtunk Ezt az irányultságot mutatja a "dialógus" (dialog) elnevezésű rovat is. Ám a dialógusban résztvevők köre igen jól behatárolható és állandó. A beszéd fonalát nem viszik tovább külső emberek.

Az Altera az etnikumok közötti közeledés előmozdítását tűzte zászlajára. Ennek megfelelően a cikkek mindegy 80%-a valamilyen formában ezzel a témával foglalkozik. Sajátossága, hogy igen nagy arányban közöl fordításokat, a szerzők többsége nem romániai.

 

7. ábra.

           

A lap alapvetően közéleti akar lenni, diskurzusteremtő. Az akadémia diszciplináris határait nem igazán tartja tiszteletben, ugyanúgy, ahogy - mint azt majd látni fogjuk - a központ(ok) egyéb megkülönböztetéseit sem. A szociológia mellett a történet, a jog és a politika tudományok jelenléte hangsúlyos. A hivatkozások arányával kapcsolatban megemlíthetjük, hogy a domináns etnikai tematikában a RCS-hez viszonyítva magasabb a külföldi szerzők aránya.

            A továbbiakban azt próbáljuk nyomon követni, hogy a lap hogyan tesz eleget vállalt kötelezettségének, hogyan rendezi a különböző etnikumokat a szövegek szintjén minél közelebb egymáshoz. Miből építkeznek az etnikumközi közeledés és közelség diskurzusai? Három olyan technikát figyeltünk, amelyek segítségével megpróbálja "meghaladni", felülírni az etnikai szembenállás diskurzusát. Ezzel átértünk elemzési-kísérletünk második fázisába, magunk mögött hagyva a mennyiségi szempontrendszert.

(1) Az elsőt a "tágítás technikájának" neveztük. Röviden: az etnikai (román-magyar) szembenállás tágabb geopolitikai kontextusban való elhelyezése, abban a reményben, hogy ez automatikusan közös pontokat teremt. A térképekkel való egyfajta játék: ha egy mozgó tablón azt látjuk, hogy egy egyenruhás román egy magyar fiatalember után szalad, változtassuk meg a perspektívát. Egy nagyobb területet befogó objektívvel talán már azt fogjuk látni, hogy többek mellett mindketten egy mozgó szerelvény, nem egymás után szaladnak [32] . A nagyszámú nyugati cikk bevonása ennek az elképzelésnek felel meg. Mutassuk meg, hogy például demokratikus körülmények között hogyan oldják meg az ilyesfajta szembenállást, hisz mindnyájunknak efelé kell orientálódnunk - parafrazálhatjuk a gondolatmenetet.

            (2) A második technika valamely semleges nyelvezet felmutatása, amely képes az etno-semleges fogalmakkal való operálásra. Az Alteraban ez leginkább a probléma jogtudomány fele való eltolását jelenti. A szociológiában szerte Erdélyben és Romániában van egy ilyesfajta küldetéstudat. Magyari Nándor fogalmazta meg egy helyen, hogy a szociológia lehetne az a nyelv, amely az átetnicizált közéletet tehermentesíti. [33] Hasonló gondolat jelenik meg a csíkszeredai "KAM-osoknál" [34] is, ott az antropológiára vonatkoztatva (Bíró A. 1995). A törekvésben az is hangsúlyt kap, hogy a szociológia, mint jelentudomány lehet az, ami a múlttól (a történeti diskurzustól) tehermentesít. Egy kolozsvári sajtóvitára való hivatkozásként hangzott el, hogy a "a szociológia fáját egyenlőre nem látni a történelem Erdélyében." [35] Ezt a fajta (köz)szerepvállalást, mint egy diszciplína legitimációs kísérletét - az előzőekben már tárgyalt okok miatt - a román társadalomtudományos mezőn belül marginálisnak (provinciálisnak) kell tekintenünk. Ami az Altera próbálkozásában új ehhez képest, hogy az átetnicizált közélet "megtisztítását" leválasztja a diszciplináris helykeresés problémájáról. Nem diszciplínák felől közelít, így ezek másodrendűvé válnak.

(3) A harmadik pontban azt próbáljuk nyomon követni, hogy miként konstituálódik egy olyan "transzilvanista" diskurzus, aminek a feladata, hogy az Erdélyben együtt élő etnikumokat a vizsgált szövegmezőn belül egyazon oldalra helyezze. A továbbiakban elemzésre kerülő szövegek a fölött vitáznak, hogyan történjék meg Románia társadalmi, földrajzi tereinek felosztása. Itt azt kívánjuk bemutatni, hogy a "transzilván" megosztás alapvető aszimmetriákat tartalmaz, valamint azt, hogy ezen aszimmetriák milyen (kvázi)politikai cselekvési programokban oldódnak fel.

A következő oldalakon néhány konkrét cikket/tanulmányt választunk ki. Ezek közül az első és alapvető szöveg Molnár Gusztáv "Erdélyi problémá"-ja (Problema transilvana). [36] A cikk vitaindító, vagyis hozzászólások ellenvetések sorát generálta. [37] Elemzésünkben Gabriel Andreescu "Erdélyi problémából európai problémává" (De la problema transilvana la problema europeana) és Antonela Capelle-Pogacean "Az erdélyi kérdés territoriális és etnikai vonzatai" - (Chestiunea transilvana, dimensiunea etnica si teritoriala) - címmel, ugyanebben a lapszámban megjelenő hozzászólásaira hagyatkozunk. Ebből a szempontból az alább következőket akár vitaelemzésnek is tekinthetnénk. Mi azonban nem annak szánjuk. Egy diskurzus létrejöttét kívánjuk (re)konstruálni, helyenként utalva arra, hogy milyen az így (re)konstruált diskurzus "működés közben". Emiatt értelmezésünk néhol talán esetlegesnek, önkényesnek tűnhet. Mondandónkat az elemzett szövegekkel egyedül az elhangzott kijelentések szintjén köthetjük össze. Konstrukciónk plauzibilitásában pedig csak reménykedhetünk. Választásunk azért esett a fenti tanulmányokra, mert úgy éreztük, hogy egy régóta sejtett beszédmód szerkezete bennük, általuk eredményesen letapogatható.

            Molnár Gusztáv tehát meglátásunk szerint egy létező, nem előzmények nélküli elképzelést teoretizál [38] . Mindezt Samuel Huntington-ra alapozva teszi, ami így részben esetleges, de semmiképpen nem következmények nélküli [39] . A jól ismert tézis lényege, hogy a hidegháború végével a geopolitika új szereplői a civilizációk lettek. Huntington, ha a civilizációkat operacionalizálja is, ezt meglehetősen esszencialista módon teszi, leginkább a vallásra alapozva. Miért lehet ez esetünkben releváns kérdés? Durván fogalmazva Huntington szerint bármely szupranacionális struktúra akkor lehet életképes, ha megmarad egy adott civilizáció határain belül, a civilizációkon átívelő struktúrák a definícióból fakadóan problematikusak. Ennek a kijelentésnek könnyen belátható aktuálpolitikai következményei vannak egy olyan térségben, amelynek országai a NATO és az EU kapui előtt várakoznak. A "ki európai?" ("ki tartozik a nyugati kultúrkörbe?") kérdés ugyanis ekvivalenssé válik azzal, hogy "ki nyerjen felvételt az említett struktúrákba". Huntington a kérdést egy Molnár Gusztáv által is átvett térkép segítségével válaszolja meg, ahol a Nyugat határai elválasztják Finnországot, illetve a Baltikumot Oroszországtól, Belorusszia és Ukrajna egykor görög katolikus nyugati felét a keleti ortodox részektől. A vonal Románián belül az Osztrák-Magyar Monarchia egykori határait követi, majd folytatódik Ó-Szerbia és a Vajdaság, illetve Bosznia és Horvátország között. E térképen tehát a nyugati és az ortodox civilizáció határvonala keresztülmetszi Romániát. Molnár kiemeli, hogy Huntington sajnos nem foglalkozott az aprómunkával, vagyis azzal, hogy egy országon belül meghúzza a választóvonalakat. [40] Ezt a feladatot vállalja fel Molnár.

            Technikája végtelenül egyszerű: a huntingtoni térkép egy részét kinagyítja, s Romániára vetíti. Az eredmény pusztán logikai úton is belátható: a huntingtoni nyolc civilizáció világa, amely önmagában is problematikus, egy egyszerű dichotómiára egyszerűsödik. Románia egyszerre két világhoz az ortodox kelet(i keresztény)hez és a katolikus-protestáns Nyugathoz tartozik.

Románia egyszerre Kelet és Nyugat. Csak meg kell találni, hogy a társadalmi, politikai és földrajzi tér egyes elemei mely oldalhoz tartoznak. A válasz: Erdély, a maga "sajátos, a regátitól különböző munkakultúrájával és politikai kultúrájával" Nyugat, Románia Kárpáton túli része Kelet. A politikai szereplők közül a Demokratikus Konvenció, a Liberális Párt, a Demokrata Párt, az RMDSZ Nyugat, a Társadalmi Demokrácia Romániai Pártja, a Román Nemzeti Egységpárt és a Nagy-Románia Párt: Kelet. Emil Constantinescu: Nyugat, Ion Iliescu: Kelet. Mi a két kategória közötti viszony? Alapvetően az összeférhetetlenség és az átjárhatatlanság.       

A Nyugat attribútumai: állam és az egyház szétválasztása, a jog uralma, a társadalmi pluralizmus és az individualizmus középkori gyökerűek, még a felvilágosodást megelőzően alakultak ki. Olyan elemek, amelyek nem sajátíthatók el egy modernizációs kísérlet folyamán, hosszú távú szerves fejlődés eredményei. Molnár vitatkozik Patapievicivel - miként Huntington Fukuyamával - aki szerint a Nyugati struktúrákhoz való tartozás feltétele a működő piacgazdaság és a parlamenti demokrácia. Ezekről Patapieci Fukuyamához hasonlóan úgy véli, hogy univerzális princípiumok, amelyek bármilyen kulturális közegben működőképesek. Molnár szerint az intézmények átvehetők, ám puszta politikai akarat még nem képes működtetni őket. Kelet és Nyugat határai történelmileg adottak, hosszú távú történeti folyamatok eredői. A nyugati kultúrkörön kívüli államok ugyan modernizálódhatnak, de nem válhatnak egykönnyen nyugativá.

A Kelet-Nyugat dichotómiát a szakirodalom már részletesen elemezte. Mi arra kívánunk utalni, hogy miért találhatott e dichotómia Erdélyben termékeny talajra. Ezzel, ha csak egy rövid kitekintés erejéig is, regisztert váltunk, elhagyva a szociológus képzettségű elemző számára néha önkéntelenül is fojtogatóvá váló, "önmagának való" szövegmezőt. Az "orientalizmus" [41] Kelet-Nyugat fogalmi párosára minden kétséget kizáróan ráillik Koselleck aszimmetrikus ellenfogalmakra adott meghatározása. [42] Ez annyiban kaphat helyet egy transzilván diskurzusban, amennyiben már meglévő aszimmetrikus felosztásokra épül rá, vagy ezeket artikulálja. Két ilyen aszimmetriára gondolhatunk. Az első a románok és magyarok közötti, amelyben a románok, legalábbis történelmileg nem teljes értékű félként szerepeltek. Elég a magyar irodalom román-ábrázolásaira gondolnunk. Ez természetesen '18 után jelentős mértékben megváltozott, ám részleteiben, vagy az erdélyi (magyar) társadalom bizonyos részein tovább élt. A "KAM" szerint a Székelyföldön jelen van az etnikumközi érintkezés mindennapjaiban, mint a ténylegesen létező hatalmi aszimmetria keltette disszonancia feloldási kísérlete (KAM 1996). Hasonlóképpen tetten érhető az erdélyi román - betelepült "regáti" aszimmetrikus ellentéte, leginkább dél-erdélyi nagyvárosokban.

            Adott tehát két aszimmetrikus megkülönböztetés, az egyik a magyarok és a románok, míg a másik a regátiak és az erdélyiek között. Szerzőnk technikája (jelenleg Budapesten élő erdélyi magyarként), hogy kiválaszt a kettő közül egyet, míg a másikat negligálja. E döntés, mint azt majd látni fogjuk, politikai programmá (a társadalmat konstruálni akaró diskurzussá) emelhető.

            Az alábbi táblázatban Molnár nyomán bemutatjuk, hogy egy jól ismert, és sokak által elemzett felosztás miként tagolja Románia társadalmi, földrajzi, politikai terét.

1. táblázat

Dimenziók	Nyugat	Kelet
Általános jellemzők	Jog uralma	Önkény
	Egyház és állam szétválasztása	Egyház és állam összefonódása
	Individualizmus	Kollektivizmus
	Társadalmi pluralizmus	Az állam túlhatalma
	Románián belül
Terület	Erdély (eltérések a munka és politikai kultúra terén)	Regát
Vallás, egyház	Katolikus, protestáns, görög katolikus	Ortodox
Etnikum	Magyar, német, erdélyi román, erdélyi cigány	Regáti román, regáti cigány
Politika	LP, DK, DP, RMDSZ	TDRP, NRP, RNEP
Alkotmányos berendezkedés	Decentralizált állam	Centralizált nemzetállam
Románia egésze	Decentralizált Románia	Centralizált Románia

            Adott tehát Románián belül egy olyan törésvonal, amelyen jószerével lehetetlen az átkelés, és amelyik értelmezhetővé teszi a Románián belüli viszonyokat. Mely viszonyokról van szó? Az első a román-magyar viszony, amelynek konfliktusmentessé tétele volt az Altera elsőrendű feladata. Ennek eleget is tesz, hisz a román-magyar ellentétek egy közös "Erdélyben" oldódnak fel. Erdély specifikumát a katolikus és protestáns magyarság, valamint a "regátinál sokkal nyugatosabb identitású" erdélyi románság adja, fűszerezve a szászok történeti emlékeivel. Ez utóbbi kettő arra is képes volt, hogy az évek folyamán Regátból Erdélybe költözött moldvai és munténiai tömegeket asszimilálja. Erdély népeinek nincs egyéb dolguk, minthogy végre politikailag is argumentálják a transzilván diskurzust. Ehhez az erdélyi románoknak fel kell ismerniük saját különbözőségüket, míg a magyaroknak be kell szüntetniük "az etnikai alapú autonómia fetisizálását".

Hogy valóban mennyire oldódtak fel az etnikumközi aszimmetriák a "közös Erdélyben" a következő példa szemlélteti. Mihok az Altera 6. számában a maros-megyei cigányság helyzetét tárgyalva felteszi a kérdést, hogyan osztályozhatók a romániai cigányok. Első osztályzási szempontként azt emeli ki, hogy vannak erdélyi, illetve regáti cigányok, "ami fontos különbség, hisz amíg a régi királyságban a romák 1855/56-ig rabszolgák voltak, akik a legelementárisabb szabadságjogokkal sem rendelkeztek, addig az erdélyi és bánsági romák nagy része szabad mesterember és kereskedő volt. Nem csoda, ha az erdélyi cigányok sikeresebben reagáltak a kilencvenes évek kihívásaira." (Mihok 1996) [43] .

            Megmarad ugyanakkor Erdély és Románia többi fele között a szimbolikus aszimmetria, ami önmagában még nem lenne baj, ha nem állna éles ellentétben a ténylegesen létező viszonyokkal. Ami rendezetlen, problematikus és fenyegető, az Bukarest és Erdély viszonya. Bukarest ugyanis amellett, hogy más kultúrkörbe tartozik, gyarmatként kezeli, és "a nemzetépítés apostolai" és a "centralizmus funkcionáriusai" révén irányítja Erdélyt. A román nemzetépítés veszélybe sodorja Erdély felsőbbrendű, nyugati civilizációját. Molnár ezt az Alexandru Vladtól átvett "a balkanizáció komisszárjai" címszóval érzékelteti. Bukarest és Erdély között a szimbolikus és a hatalmi aszimmetria összhangját a decentralizáció teremthetné meg. Ez az egyetlen lehetőség egy olyan esetben, amikor Erdély, mint nyugati periféria, képes lenne a sikeres modellváltásra, ha nem akadályozná ebben a keleti Bukarest és Regát. Maga a decentralizáció egyébként "Romániának" is elemi érdeke, mi több az egyetlen módja annak, hogy a "jó" oldalra kerüljön. Ezzel haladhatná meg saját mélyen gyökerező despotikus és centralista hagyományait. És nem utolsó sorban ezzel biztosíthatja magának az Európai Unióba és a NATO-ba való sikeres felvételt. Molnár szerint ugyanis mára a "nyugati" állam ideája is megváltozott. A XX. század végén az állam egy köztes szintet jelent a mindinkább erősödő szupra- és szubnacionális között. Az a sikeres "nyugati" állam, amely e két szint között hatékonyan képes lavírozni. Ha tehát Románia nem képes decentralizálódni, végleg elsüllyed a "Montenegro és Szibéria közötti válságzónában".

            Az Erdély-diskurzus ezek után természetszerűen kiegészül egy decentralizáció-diskurzussal. Ennek szerkezetét Sabina Fati [44] "Decentralizáció vagy fragmentációs válság" (Decentralizare sau criza prin fragmentare) (Fati, 1999) című cikke alapján elemezzük, megkísérelve bemutatni az Erdély-diskurzussal való szoros rokonságát. Ezután visszatérünk a Molnár Gusztáv cikkére adott replikákra.

            Fati axiómája, hogy decentralizáció nélkül nem teremthetők meg a működő piacgazdaság és a demokrácia feltételei. Maga a piacgazdaság és a demokrácia is egy decentralizált rendszer. A probléma ott kezdődik, hogy a bukaresti hatalmi elit számára decentralizáció illetve piaci demokrácia között nincs összefüggés, nem méri fel ugyanis, hogy a piac a bürokráciával szemben nem vertikális (centrális) szerveződési forma. Az elit számára nem az ultracentralizált szerkezet, hanem a helyi autonómiaigények jelentkeznek problémaként. Ezért nem folyik a kérdéssel kapcsolatban érdemleges párbeszéd. Ilyen körülmények között a decentralizációnak és a regionalizmusnak csak válsághelyzetek kapcsán van esélye arra, hogy reflektorfénybe kerüljön. A Romániában tapasztalható általános gazdasági recesszió válsághelyzetet jelent.

            Ha a decentralizáció kérdésköre mégis terítékre kerül, akkor az elit annak gazdasági vetületeit igyekszik a politikumnak alárendelni. Ennek technikája, hogy az egyenlőtlen központ-provincia viszonyt a hatalom igyekszik átetnicizálni, vagyis a decentralizációs diskurzus élét a többség-kisebbség szembenállás segítségével elütni.

            Az átetnicizált problémafelvetés azt eredményezi, hogy a demokratizáció és a piacgazdaság kiépítése, amelyek nélkül nem képzelhető el az európai és a transzatlanti integráció, alárendelődnek a decentralizációtól való félelemnek. Ez legfőképpen abban nyilvánul meg, hogy fennmarad az a kommunista gazdasági struktúra, amely a nemzetépítés jegyében a különböző megyék közötti fejlettségi szint kiegyenlítését, a homogenizálást célozta. Az Iliescu-rezsim alatt folytatódott a veszteséges nagyvállalatok szanálása, a kiépülő eurorégiók pedig vörös posztót jelentettek a hatalom szemében. Röviden az Iliescu rezsim azon az áron is nivellálni igyekezett, ha ennek az ország egésze látta kárát.

            Az Erdély és Regát közötti gazdasági különbségek azonban ennek ellenére egyre nőttek, már csak azért is, mert egy valamennyire demokratikus rendszer nem képes a spontán folyamatokat teljesen ellenőrzése alatt tartani. A spontán tendenciák mibenlétét az eddigiek alapján már sejthetjük. A tőke, amely elsősorban önmagát akarja reprodukálni, oda irányul, ahol könnyebben megtérül. Azt pedig már Molnár Gusztávtól tudjuk, hogy Erdélyben románok és magyarok munkához való viszonya gyökeresen más, mind az ország egyéb régióiban. [45] Emellett a befektetések hálózatok mentén történnek. Így Erdély érthető módon lépéselőnybe kerül, hisz a totális rendszert követően regenerálódnak "nyugati", azaz magyar és osztrák-német kapcsolatai. Ez a hatalom minden ellenkező irányú törekvése ellenére oda vezet, hogy kialakul a gazdag, de peremhelyzetű és kiszipolyozott provincia és a szegény, de politikailag erős és hatalmaskodó centrum között az aszimmetrikus viszony.

            A növekvő gazdasági különbségek mellett a centrum hatalmaskodása, a prosperáló erdélyi régiótól való folyamatos elvonások elkerülhetetlenül felerősítik az országon belüli centrifugális tendenciákat. Így Románia számára a saját területe fölötti szuverenitás megőrzésének egyetlen lehetősége a decentralizáció, amely - mint az már a cikk elején kiderül - ekvivalens a piacgazdasággal és a demokráciával, vagyis Románia számára az Európai Unióba és a NATO-ba való felvétel szempontjából is elengedhetetlen.

            Fati logikája nagyon hasonló Molnáréhoz. Az Erdélyben meglévő munkakultúra és a spontán módon regenerálódó "nyugati" kapcsolatok az országon belüli gazdasági különbségek növekedéséhez vezetnek. Ha erre Románia (mármint a bukaresti központ) centralizációval reagál, akkor az fragmentációs válsághoz vezet, amely az országot diszkvalifikálja abban a játékban, amelynek tétje a Nyugat szupranacionális struktúráiba való bejutás. Az etnikai színezetű konfliktushelyzetet mellesleg Fati is könnyedén feloldja, mondván, hogy az a hatalom "oszd meg és uralkodj" kísérlete, amely segítségével az erdélyi provincia feletti uralmát igyekszik fenntartani.

            Mielőtt megnéznénk a Molnár cikkére adott válaszokat, foglaljuk röviden össze, hogyan látjuk az Erdély-diskurzus szerkezeti vázát. Legelemibb axiómája, hogy Romániában egyszerre van jelen Kelet és Nyugat, mégpedig oly módon, hogy e dichotómia az országon belül törésvonalakat hoz létre. E mentén rendezhető be az ország földrajzi és társadalmi tere, valamint rajzolható meg pártstruktúrája is. Erdély - szemben az ország többi részével - a nyugati kultúrkör része, köszönhetően a nagyszámú és szervezett protestáns és katolikus magyarságnak és a részben görög-katolikus, a regátitól eltérő, annál nyugatiasabb identitású románságnak. Mivel a két országrész közötti különbségek a munkához való viszony, valamint a politikai kultúra terén mutatkoznak meg, Erdélynek nagyobb esélye van a sikeres piacgazdasági és a demokratikus átalakulásra. E törésvonal mentén jól leírható a román pártrendszer is, a "nyugatos" liberálisokkal, konvenciósokkal, Demokrata Párttal és RMDSZ-el az egyik, a "posztkommunista" TDRP-vel, NRP-vel és RNEP-el a másik oldalon. A két rész közötti különbségek olyan hosszú távú történeti folyamatok eredményei, amelyek a felvilágosodás előtti időkben gyökereznek. Ezeket egy egyszerű modernizációs kurzus nem hidalhatja át. Romániának azonban mégis megadatott az esély, hogy a jó oldalra kerüljön, ha decentralizál. Ebbe az esetben a feszültség is feloldódik, hisz megszűnik a kulturális és a hatalmi szempontból aszimmetrikus pozíciók inkonzisztenciája. Így válhat Románia a szub- és szupranacionális szint között sikeresen közvetítő, "nyugati" állammá. Ellenkező esetben menthetetlenül a Montenegró és Szibéria közötti világot uraló káoszba süllyed. Az erdélyi nemzetiségek közötti konfliktus-helyzet mondvacsinált, hisz a "releváns" barikádok egyazon oldalán állnak.

            Nézzük most a Molnár cikkére érkező replikákat. Gabriel Andreescu [46] , az "Erdélyi problémából európai problémává" című hozzászólásában [47] . Először teoretikus szempontból kritizálja Molnár cikkét. Szerinte Romániára alkalmazva a törésvonal metafora elhibázott, nincsenek olyan homogén kulturális terek, amelyeket egyértelműen az egyik vagy a másik oldalra sorolhatnánk. A Regát sem sorolható be egyértelműen a keleti vagy a nyugati kategóriába. Ellenpéldaként azt hozza fel, hogy míg a román fejedelemségeken végigsöpört a 1848-as forradalmi hullám, addig a Görögországtól Oroszországig terjedő térségben nyoma sem volt. A két román fejedelemség ezek alapján nyugati lenne? - kérdi Andreescu. Válasza igen, mégpedig azért, mert a ’48-as generáció (az államegyesítő Cuza, Kogalniceanu stb.) modernizációs projektje egy longue duree folyamatot indít be. A folyamat mérföldköve, hogy Románia átveszi a belga alkotmányt.

            A román pártrendszerre is helytelennek tartja a törésvonal-elmélet kivetítését, ugyanakkor megjegyzi, hogy Erdély, ezen belül a magyarság szerepe felbecsülhetetlen lehet a Romániát érintő demokratizációs folyamatban. Egy olyan országban, mondja, "ahol Nagyrománia megszületése egy Burebista óta tartó történelmi folyamat végcéljaként tételeződik", a magyarság politikai harca a másság első artikulációja, míg a magyar kisebbség politikai integrációja a másság első megjelenése a román nemzetállam intézményrendszerében. Ebből eredeztethető egy sajátos román modell, amely az alkotmány (melynek első cikkelye szerint Románia egységes nemzetállam) megőrzésére irányuló belső, és a kisebbségi jogok bővítésére irányuló külső nyomás eredménye. A decentralizáció azon formái, amelyek ezt az alkotmányos berendezkedést érintenék, egyelőre nem időszerűek, és egyértelműen kudarcra vannak ítélve [48] .

            A következő hozzászóló, Antonella Capelle-Pogacean [49] nem hisz a "huntingtoni nyugat-kelet szembeállításban", elutasítja a kultúrák reifikálását [50] . A "Nyugat" is egy "intellektuális-politikai konstrukció, ami nem takar semmiféle homogén valóságot". A Nyugaton belül nagy különbségek vannak az Atlanti-óceán két partja, vagy Európán belül észak és dél között. Ez a Molnár által felsorolt jellegzetességekre is igaz. Ezek egyébként korántsem mindig szerves fejlődés eredményei, helyenként átvétel által terjednek. Az igaz, írja, hogy az átvétel maga is hosszú távú folyamat, de miért ne képzelhetnénk el a keleti blokk összeomlását követő tíz évet ilyen hosszú távú folyamatként, melynek során a posztkommunista országok bizonyos nyugati értékeket vesznek át. A Kelet-Európát ábrázoló térképre egyébként helyesebb lenne Pogacean szerint "nyugatiasabb és kevésbé nyugatias országokat, az országokon belül pedig fejlettebb és kevésbé fejlett régiókat" felrajzolnunk. "Magyarország kétségkívül nyugatiasabb, mint Románia. A kettő között még sincs kulturális törésvonal". Erdély hasonlóképpen nyugatiasabb, mint a Regát, azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a hetven évig tartó nemzetépítési folyamat teremtett némi homogenitást.

            Ez után annak a véleményének ad hangot, hogy a területi identitásnak jelen helyzetben nem sok esélye van a konkuráló román és magyar nemzeti identitásokkal szemben. Igaz például, írja, hogy Erdélyben viszonylag többen szavaztak az úgynevezett nyugatbarát erőkre, de Erdélyben van leginkább jelen az "etnikai szavazás is", amit az RMDSZ mellett az RNEP kiugróan jó eredménye bizonyít. [51]

            A Molnár Gusztáv cikkére érkezett replikák leginkább figyelemre méltó tanulsága: Egy Kelet-Nyugat ellentétre felfűzött Erdély-diskurzus ugyan megkonstruálható, de egy román szakmai mező belül nem teremt védhető pozíciókat, nem tud a társadalmat, vagy akár a mezőt magát számottevően alakítható állítás-együttessé válni. Számunkra teljesen érthető módon: miért fogadna el egy alapvetően Bukarest-centrikus szakmai mezőben elhelyezkedő értelmiségi egy olyan diskurzív rendet, amely saját központját egy aszimmetrikus ellentétpár túloldalára utalja. Amennyiben az erdélyi regionalizmus programja egy ilyen diskurzív rendre épül: menthetetlenül marginális marad.

            A román értelmiség egy része egyetérthet a transzilvanistákkal abban, hogy Románia valóban egyszerre Kelet és Nyugat, ám abban már semmiképpen nem, hogy a kategóriahatár a Kárpátok vonalával essen egybe. "Tételem az, hogy a következő Romániák együttéléséről van szó: létezik egy többségi, klánok ősi logikájában és rituáléiban mélyen gyökerező Románia és egy modernebbik, amely felfedezte a polgári individualizmust és a karteziánus racionalizmust, amely azonban nem találja a kiutat eredeti környezetéből, keresvén egy másfajta szolidaritás kialakítását. Erdély - s vele együtt a mélyrétegeiben oly egységes Románia - esély az lenne, ha a modern típusú liberális és demokrata individualizmus szelleme megerősödne és jelenvalóbbá válna a közélet színterein (mass-médiában, a polgári és politikai aktivizmus terén" [52]

A központ hangjai (2) - konferencia tíz év után

 

A tartalomelemzést a bevezetőben említett konferencián elhangzott előadásokon folytatnánk, visszatérve ismét a bukaresti központba. Mielőtt a szövegeket elemeznénk, röviden bemutatnánk, hogyan néz ki a konferencián elhangzott 55 előadást az előzőekből már ismert mennyiségi mutatók függvényében.

8. ábra

 

A legfelkapottabb a szociálpolitika-szegénység-deviancia tárgykör volt. A publikációk negyede szociálpolitikai témát tárgyal. Ez korrelál a konferenciát rendező Román Szociológiai Társaság prezídiumának összetételével. 11-11%-os részaránnyal szerepeltek az agrár-, rétegződés- és politikai szociológiák. Az előbbiekben elemzett RCS-hez viszonyítva a tematikák arányai eltolódtak. Több a szociálpolitikával és faluval, kevesebb a politikai szociológiával foglalkozó tanulmány. Ennek oka, hogy a szerzők köre nem teljesen fedi egymást. Az etnicitás és a gazdaság az RCS-belihez hasonló arányban volt jelen a konferencián. Az életmód-fogyasztás-kultúra témák alá sorolt cikkek képeznek még számottevő csoportot. Mint ahogy általános jelenség a RCS-ben, a konferenciaanyagban is nagyon kevés szociológiaelméleti és módszertani fejtegetés.

9. ábra

 

Az interdiszciplináris érintkezés a szociálpszichológiával a leghangsúlyosabb. Ezt követi a közgazdaságtan, majd kissé leszakadva a geopolitika és politológia. Az előadások 7%-át a "tranzitológia" címke alá soroltuk be. A jog és történettudomány kisebb arányban fordult elő. Ami meglepő, hogy szinte teljesen hiányzik az antropológia.

Módszerek tekintetében a tanulmányok 40%-a épít mennyiségi elemzésre. Közel fele esszéisztikus, ami alatt azt értjük, hogy nem egy konkrét vizsgálat eredményeit tárgyalja. A maradék 12% kvalitatív elemzésre épül.

A tanulmányok "trendje" problematikusnak bizonyult. Az előadások 30%-át még vegyes kategóriába sem sikerült besorolnunk. E változó kapcsán nem kívánunk százalékokról beszélni. Annyit mondanánk, hogy az "örökség" a RCS-hez viszonyítva előtérbe került.

10. ábra

 

 

A hivatkozások egymáshoz viszonyított aránya szintén ezt támasztja alá. A román szerzők sokkal nagyobb súllyal jelennek meg. Egyes témák, mint például az agrár-, ill. faluszociológia, vagy a reform kérdésköre szinte kizárólag ilyen regiszterben tárgyalt.

 A kötetben publikálók 5 és 15 között változó forrást jelöltek meg. A leginkább kidolgozott, elméletileg bőségesen megalapozott témák között szerepelnek a szociálpszichológia, demográfia, reform, média témákban írt cikkek. Ezekről el kell mondanunk, hogy kis esetszámmal szerepelnek. A nagyobb esetszámú gazdaságszociológiai, etnicitással foglalkozó, politikai szociológiai és életmódot taglaló tanulmányok szintén sok hivatkozást tartalmaznak. A román szerzők hivatkozása 24 és 92% között változik. Az életmód, a fogyasztás, a kultúra csoportjába sorolt előadások során a hivatkozások háromnegyede román szerzőt jelöl. A társadalmi struktúra kérdésével foglalkozó kifejtések kétharmadában, szociálpolitika és politikai szociológia tematikában írt publikációkban a bibliográfiák 61%-át hazai forrásmunkák teszik ki. Etnicitás és gazdaságszociológia azok a szakterületek, ahol mindössze egyharmad, illetve egynegyed arányban fedik le román szerzők a hivatkozásokat. A RCS esetén etnicitás témában ez az arány több mint 50% volt.

 

Az előző fejezetben bemutattuk a transzilván diskurzust, amely szerint Románia az Erdély-Regát tengely mentén osztható fel, köszönhetően ez előbbi nyugatiasabb, avagy ha úgy tetszik közép-európai jellegének. A Molnár tanulmányra érkezett replikák, illetve a transzilván diskurzus marginális voltára való rákérdezés kapcsán említettük azt is, hogy a liberális román értelmiség számára elfogadható a két Románia gondolata, de nem ennek földrajzi, geopolitikai projekciója. Mit mond e kérdések kapcsán a bukaresti "mainstream", a szociológiai mező centrális pozícióinak birtokosai. Egyrészt a transzilvanisták felvetéseire direkt módon semmit, ezért vitaszövegeket hiába is kerestünk. E beszédmódot Dan Dungaciu [53] bukaresti szociológus egyik konferencia-szövegén [54] keresztül próbáljuk meg rekonstruálni. A szöveget nem fogjuk minden vonatkozásában bemutatni: csupán a minket foglalkoztató fogalmi megkülönböztetések szempontjából vizsgáljuk meg. Választásunk két dolog miatt esett e szövegre: egyrészt mert a két Románia koncepcióra, másrészt a Közép-Európa - Kelet Európa megkülönböztetésre reagál. Lássuk a tanulmány logikáját:

            Molnár Gusztávhoz hasonlóan Dungaciu számára sem ismeretlen a választási geográfia. Ő azonban a magyar kisebbségnek a többséginél permanensen magasabb szavazási hajlandóságára kérdez rá. Szerinte a román szociológia erre adott válaszai kétfelé ágaznak. Az egyik válasz szerint etnikai alapú aktivizmusról van szó: a magyarok nacionalista hevületükben mindent megtesznek, hogy saját nemzeti színeikben pompázó jelölteket juttassanak a különböző választott tisztségekbe. Egy másik interpretációs lehetőség, ami akár a fent elemzett "transzilvanista" diskurzusba is beleillik: a választásokon való intenzívebb részvétel "egy magasabb fokú polgári (civic) tudat következménye". Ez a magyar közösség a többségétől eltérő történeti hagyományaiban gyökerezik: nevezetesen a közép-európai [55] térséghez való kötődésben. Bár a tanulmány valójában nem a fenti kérdésre keresi a választ (vagy ha igen, akkor epizódszerűen, tágabb kontextusba ágyazva) szerkezeti vázát e kettősség jó előre meghatározza.

Milyen viszonyok lehetségesek etnikai és civil öntudat között? - kérdi. Számunkra e kérdés azért érdekes, mert ennek segítségével megpróbálhatunk választ adni arra, hogy e fogalmak elrendeződése milyen jelentőséggel bír ma a román szellemi életben. Ehhez hasonló kérdéseket feltenni a jelenlegi román - vagy bármelyik posztkommunista - szellemi életben csak tágabb szövegösszefüggésben érdemes. Mégpedig olyanban, amit az Uniós csatlakozás retorikája hat át.

            Etnikai és polgári (civic) tudat: Habermast említhetjük elsőként, aki tulajdonképpen egy liberális álláspontot képvisel, az "Európa építés" (Europe Building) kontextusában. Habermasnál a "polgári" - tudat bizonyos univerzális princípiumokhoz (leginkább az egyéni szabadságjogokhoz) és az ezeket megtestesítő intézményekhez való pozitív viszonyt jelöl. A demokratikus jogállam működéséhez a polgári tudat elengedhetetlen, ugyanakkor megléte egyben garancia is. Bár a polgári tudat Európa különböző szegleteiben különböző (nemzeti) történelmi talajokon alakult ki, a közös Európában létre kell jönnie egy, az utóbbiak fölötti univerzális (ez esetben európai) polgári tudatnak. Ez az "alkotmányos patriotizmus", ami mintegy fölülírja (átírja) a nemzeti részhagyományokat. [56] Habermasnál, írja Dungaciu, a nemzeti és polgári tudat között - mivel a nemzetállamok kora lejárt - kizárásos viszony áll fenn. Az alkotmányos patriotizmus a jövő Európájában végleg átadja a múltnak a nemzeti hagyományokat.

            A szerző vitába száll ezzel a koncepcióval, mondván, hogy e fogalmak között többféle viszony képzelhető el. Nem csak a kizárás, hanem mellérendelés (diszjunkció és konjunkció) is. Közben kiderül, hogy milyen (természetesen kontextuális) jelentésük van a mondatokba foglalt fogalmaknak:

-         Civil társadalmon, polgári tudaton érti Dungaciu (és persze sokan mások) mindazt, ami szükséges a demokrácia működéséhez és egyben az említett szupranacionális struktúrákhoz való csatlakozáshoz. A Nyugat története ugyanis a civil társadalom története. Giner nyomán azt állítja, hogy benne foglaltatik az individualizmus, a privát szféra, a piac, a plurális cselekvési lehetőségek; mindez leválasztva az államhatalomról. A civil társadalom a társadalmi szerződés lehetősége.

-         Az etnikumot, a nemzettudatot ugyanakkor, mint a társadalmi szerződés nem kontraktuális részét határozza meg. Ehelyütt szerzőnk szakirodalommal igen jól dokumentálva fejti ki a nemzetről vallott eszencialista, primordialista nézeteit. Végül Schöpflin György jól ismert fogalmi rendszere mellett köt ki, [57] amelyet itt nem célunk elemezni, de még ismertetni sem. Csupán a további - számunkra leginkább érdekes - részek jobb megértése végett kell néhány szóban körvonalaznunk. Schöpflinnél egy hármas fogalmi felosztást találunk. Ennek elemei a civil társadalom, az állam és a nemzet. Mindez kiegészül a nemzetközi színtérrel. A szereplők egyikét sem érdemes pusztán önmagában vizsgálni. Ezek, bár autonómak, közöttük mégis folyamatos oda-visszaható kapcsolat (interdependencia) létezik. Így a minket érdeklő két szereplő között is állandó oda-vissza-játék folyik. Hatnak egymásra. A civil szféra nem a korlátlan lehetőségek világa. Olyan "tradíciók és rítusok által kötött", amelyek a nemzeti múltban gyökereznek. "A civil szféra határait az jelöli ki, hogy a szereplők saját történeti helyüket" hogyan fogják fel.

            Fontos tehát a civil szféra (állampolgári tudat) és a nemzet (etnikai tudat) [58] közötti viszony vizsgálata. Ezt teszi meg Dungaciu, mégpedig - elemzésünk szempontjából igen szerencsésen - két példán. Ezek "Mitteleuropa" [59] és Románia.

            Elsőként a "Mitteleuropa projektről" beszél, mégpedig három szinten. Egyrészt arról, hogy milyen realitása van Közép-Európának. Másodszor, hogy milyen funkciói voltak, mint sikeres konstrukciónak. Harmadszor, mint olyan integrációs stratégia, amely a nemzeti hagyományt és a "polgári tudatot" (mint az integráció elengedhetetlen feltételét) sikeresen tudja ötvözni. Közép-Európa az ismert magyar, cseh és lengyel értelmiségiek igen találékony konstrukciója. Minden humanista és intellektuális hagyomány, minden ami, nyugati az közép-európai jellegzetesség. Minden, ami nem az, Kelet-Európának marad. Schöpflinnel élve Közép-Európa öröksége a "Dichter und Denker" míg Kelet-Európáé a "Ritter und Henker". Mindez a politikumnak alárendelt kulturális konstrukció, ami ebből a szempontból az idők során változáson ment keresztül: "1990 után már az integráció, Nyugattal való házasság tétje jelenik meg. A kultúra alárendelődik a politikumnak. A negatív referencia pedig többé már nem Oroszország, mint a hidegháború korszakában. Hanem sokkal inkább a Balkán". [60] Közép-Európa tulajdonképpen egy fordított Balkán [61] , amely stabil és integrálható.

            Ha Mitteleuropa konstrukció is, mindenesetre sikeres konstrukció. Mindenek előtt azért, mert formát tudott adni a kommunizmussal szembeni ellenállásnak. Az ellenállásnak, amely "ha negatív projektként, diffúz módon is, de létezett az összes szovjetek által elfoglalt országban". [62] Másrészről sikeres konstrukció, mint integrációs projekt. Hisz általa "az európai integráció nem úgy jelenik meg a továbbiakban, mint egy mesterséges, anorganikus politikai iniciatíva, hanem mint egy a térség hányatott történelméből következő igazságos végkifejlet." [63]       Mitteleuropa azért sikeres, mert a társadalmi szereplők elfogadják. Így pedig akár valóságosnak is nevezhető. "A Mitteleuropa motívum megvalósította, még ha nem is teljesen tudatosan, a nemzeti hagyomány és a polgári tudat ozmózisát, és mint ilyen, a társadalom energiáit a kívánt irányba terelte. Ez az egyik és nem elhanyagolható forrása e társadalmak relatív előnyhelyzetének." [64]

Vagyis a Mitteleuropa projektet Dungaciu olyan eszközként értékeli, amelynek sikerült az integrációhoz szükséges tudati elemeket a nemzeti múltba lehorgonyoznia. Ezáltal a nemzeti, az etnikai tudat nem került összeütközésbe az integráció által támasztott követelményekkel, hanem "kéz a kézben haladnak Európába". Ezt az integráció etno-polgári (etno-civic) modelljének nevezi.

            Romániában más helyzettel állunk szemben. Itt a nemzeti és a polgári elemek közötti viszony diszjunktív. Az etnikai tudatról, ha az eddigieket összefoglaljuk megállapíthatjuk, hogy mindaz, ami a társadalomban konszenzuális, szerződésen kívüli: olyan szimbólumok, és hagyományok, amelyeken a nemzet egésze osztozik. Dungaciunál ebbe teljesen problémamentesen beletartozik "A" történelem is. Itt meg kell jegyeznünk, hogy Dungaciu, hasonlóan a bukaresti mainstream legtöbb képviselőjéhez, nem tesz különbséget hagyomány és történelem között. [65] Vagyis a történelem domináns olvasatát reflektálatlanul elfogadja [66] Azt is tudjuk Mitteleuropa példájából, hogy a nemzeti tudat bizonyos mértékben, kellő beleérzéssel alakítható. A "civic culture"-ról, valamint a civil társadalomról pedig leginkább azt tudjuk, hogy az integráció (meg persze a demokratikus jogállam működésének) elengedhetetlen feltétele. Mit jelent hát a diszjunktív viszony? Azt, hogy ami Romániában jelenleg konszenzuális (nemzeti), vagyis igazán román az nem fér össze azzal, amit civic culture-nak vagy civil társadalomnak hívunk. [67]

            Szerzőnk látképétét kezdjük a civil társadalommal. Ez szerinte csak politikai toposz szintjén létezik, valódi megnyilvánulásai az elmúlt tizenegy év alatt nem voltak. A román társadalomban a civil társadalom fogalma külsődleges, nem veszi fel annak a közegnek az arcát, amelynek hordoznia kellene. Az állammal szemben nem tudott fellépni. Esetleg a nevében történtek politikai manőverek. A nemzeti tudattal pedig nem sikerült interakcióba lépnie. "Például a szociológiai felmérések eredményei rendre azt mutatják, hogy az egyház és a hadsereg azok az intézmények, amelyek a lakosság bizalmát leginkább élvezik. A "civil társadalom" ezzel szemben arra törekszik, hogy soraiból kizárja azokat a szervezeteket, személyeket, amelyeknek ezekhez közük van. Vagy legalábbis megpróbálja tompítani azt az értékvilágot, amelyet képviselnek. Romániában a "civil társadalom" mintha ezek ellen szerveződne." [68] Ami civil társadalomnak nevezi magát az "senkié és semmié", legalábbis a többségé nem, amellyel szemben megfogalmazza magát. Ami civic culture-nak nevezi magát az a román társadalom szempontjából egy sor absztrakt külsődleges érték, amely valahogy képtelen integrálni azt, ami nemzeti, sőt mintha ellene dolgozna. Mintha a román társadalmat akarná megfosztani etnikai karakterétől, mintha "de-kontextualizálni" akarná. Ennek a de-kontextualizációs játéknak a legfontosabb színtere a történelemhez való viszony. A Közép-európai nemzeteknek sikerült megteremteniük, a maguk "EU-kompatibilis" történelmét, míg Romániában (Bukarestben) mintha a fejük tetejére álltak volna a dolgok. Ha egyik helyen a saját történelem nevében sikerül megvalósítani az integrációt, itt mintha a saját történelem ellenében. Romániában az integráció a "történelem terhére" valósul meg. És mindez a román szellemi élet egyik sarkalatos pontja. "Mintha sehol máshol a történelemhez való pozitív vagy tagadó viszony nem jelentkezne ekkora vehemenciával, ekkora spontaneitással. Vagy legalábbis kevés ilyen esetet ismerek. Egy történettudományi metodológia - mert ezt látom az alapoknál - már rég nem csupán szakmai megfontolás tárgyát képezi. Rég nem ennyi: olyan rács, amelynek segítségével a román intellektualitás besorolható az európai/nem európai, nyugatos/nyugat ellenes kategóriák valamelyikébe." [69] Ez a megosztottság azonban ne feledkezzünk meg róla, hogy Dungaciunál csakis az értelmiségre és a politikai elitre vonatkozik. A nemzeti tudat elemeinek konszenzuális volta nem kérdőjeleződik meg: pl. az ortodox egyház illetve a hadsereg azok az intézmények, amelyekbe a "nép" bizalmát veti. Ezek negligálása csupán egyes a civil társadalom nevében fellépő értelmiségiek praktikája. Hogy néz tehát ki a Dungaciu (és vele együtt a román szociológiai mainstream) olvasatában Románia releváns tagoltsága. Leszögezhetjük szerinte nem két Románia létezik, mint azt Ovidiu Pecicannál olvashattuk. Csupán egy. Valójában nem létezik olyan Románia, amely a polgári individualizmust felfedezve "másfajta szolidaritás kialakítását keresi", ez csupán egy politikai vállalkozás, amely "folyamatosan arra kényszeríti a közösséget, hogy saját történelméért kérjen bocsánatot, (…) ezzel nem váltva ki egyebet, mint a közéletből való dezertálást, a civil szerveződésekből való visszahúzódást" [70]

Összegzés

           

            Több olyan felosztást láttunk tehát, amelyek Románia társadalmi terét (be)rendezik. Mindegyik szerint Romániában egyszerre van jelen a Nyugat és valami más. A transzilvanisták szerint a nyugatias (közép-európai) Erdély mellett ez a más a Regát. A liberális román értelmiség szerint az a Románia, amely még nem fedezte fel a polgári individualizmust, ezért a klánok és a nepotizmus szellemétől áthatott. Végül találkoztunk egy olyan véleménnyel, amely szerint a polgári tudat Romániában külsődleges, idegen, az etnikai tudattal, a román nép értékvilágával nem sikerült összeegyeztetni. Ez utóbbiak szerint a román nép alapvetően egységes, csak az értelmiségi szócsatákban kerülnek egymással szembe az autochton értékeket védelmező "szlavofil utódok" [71] és a "nyugatos zapadnyikok". A szövegelemzést akkor lenne érdemes folytatni, vagy újra kezdeni, ha mindez módszertanilag a mező elemzésével.    

            Azt is láttuk, hogy a Közép-Európa konstrukció más-más visszhangot keltett a bukaresti centrumban és az erdélyi provinciában. Meg kell jegyeznünk, hogy az előbbi szellemi vitáiban nem jelentkezett központi kérdésként. Zárszóként ezzel kapcsolatban vázolnánk egy lehetséges értelmezési keretet. Ennek fogalmi struktúrája sok mindenben támaszkodik Kuczi Tibor a hetvenes évek magyar szociológiájáról írott könyvére [72] . (1) A fogalmi váz elemei a következők lesznek: a szociológia, mint a modernitás kötődő diskurzus. (2) A modernizáció lehetséges útjai. (3) A szociológiák lehetséges viszonyai a különböző típusú modernizációs folyamatokkal.

A szociológia, legalábbis, amit nagybetűs szociológiaként szoktunk emlegetni, a társadalom modernizációjához köthető diszciplína és diskurzus. Kuczi Tibor úgy fogalmazott, hogy a szociológia eszközrendszere olyan társadalmak elemzésére alkalmas, amelyek a hagyomány kötelező normativitásából kilépve helyet adnak a racionális belátásnak és cselekvésnek. Amikor döntési helyzetek keletkeznek.

A "racionalitás helye", azonban nem egyértelműen meghatározott. Azt, hogy az általunk ismert régióban "fokozottan" így van, nevezhetjük akár a "kelet európai társadalomfejlődés sajátosságának" is. Arra gondolunk, hogy Kelet-Európa országaiban a modernizálódás (vagy amit mi ekképp ismerünk) nem mindig a társadalmi folyamatokból spontán módon kinövő eseménysor. Egyrészt perifériális helyzetünk miatt mindig a központhoz való felzárkózást jelent, s mint ilyenben, óhatatlanul benne van a mintakövetés motívuma. Másrészt letéteményese több esetben egy hatalmi elit, amely saját racionalitását Nagy Péteren keresztül Leninig és Alexandru Ion Cuzan keresztül Ceausescuig, akár a társadalommal szemben is érvényesíti. A román szociológus hajlamos arra, hogy a hatalomhoz közeli társadalommérnökként értelmezze magát. A kritikai pozíció hiánya olyan probléma, amelyre Lőrincz D. József hívta fel figyelmünket egy szintén a jelen projekt keretén belül megírt tanulmányában. [73] Szerinte a román társadalomtudós számára az ellenzéki szerep eleve értelmetlen. A szociológus feladata - a román szociológiai hagyományban - ugyanis a társadalom jobbá tétele. Ez csak abban az esetben lehetséges, ha a szociológus a hatalom közelében van, legalábbis tanácsadói minőségben.

Kuczi a hetvenes évek magyar szociológusát egészen másfajta helyzetben láttatja, olyanként, aki a hatalom modernizációs projektjével éppen a modern társadalom utópiáját állítja szembe. Ezt a problematikát az immanens és transzcendens racionalitás párosán keresztül teoretizálja. Az immanens racionalitás nála Weber "szubjektív, szándékolt értelme". Olyan ésszerűség, ami az egyéni cselekvés szintjén mutatható meg. Ez a racionalitás nem makro-szinten keresendő, nem valamiféle objektív, kontextus-mentes ésszerűség. A racionalitás e módszertanilag individualista perspektívában alapvetően az egyéni cselekvésből eredeztethető. Ennek legplasztikusabb kifejeződése a közgazdaságtan individualista emberképe, aki hagyományoktól, normáktól emancipáltan saját racionális önérdekét követve nyilvánul meg. A transzcendens racionalitás Kuczinál abban az értelemben mögöttes, hogy nem a konkrét cselekvési aktusokhoz, nem az egyéni cselekvőhöz rendelhető. Minden az egész (modernizációs projekt) fényében nyeri el értelmét. A racionalitás egyetlen hatalmi centrumban, a modernizálni kívánó elit kezében összpontosul. Kuczi szerint a hatvanas-hetvenes évek magyar szociológiájának kritikai pozíciója abban állt, hogy egy módszertani individualista perspektívából a hatalom transzcendens racionalitásával a társadalmi szereplők megnyilvánulásaiban rejlő immanens racionalitást állította szembe. A szociológia kritikai potenciálja, egy felülről való modernizációs kísérletet megvalósító hatalommal szemben, tehát a módszertani individualizmusban, a társadalomban működő "rész racionalitások" felmutatásában, és a modernizációs ideológiával való szembeállításukban áll. Ha úgy tetszik a társadalomban rejlő spontán modernizációs folyamatokat mutatja fel a szintén modernizáló hatalom ellenében. A spontán modernizációs folyamatok, a modern társadalom utópiája kapcsán önkéntelenül is a Közép-Európa projekt jut eszünkbe: egy olyan konstrukció, amely képes volt Dungaciu szavaival élve az európaiságot (modernitást) a társadalmi tudat mélyrétegeiben lehorgonyozni.

Van azonban a szociológiának egy másik hagyománya is: a módszertani kollektivizmus számára a racionalitás makro-szinten helyezkedik el, az egész és nem a rész sajátja. Könnyen belátható, hogy mit jelent a makro-szintű racionalitás egy centralizált hatalmi berendezkedést felmutató, ugyanakkor modernizálódni kívánó országban. A módszertani kollektivizmust felvállaló szociológus számára logikus lépésnek tűnik, hogy elemző apparátusát a hatalomi centrum rendelkezésére bocsássa. Ebben a perspektívában ugyanis a hatalmi centrumtól, a racionalitás letéteményesétől való függetlenség elve értelmetlen. A román szociológiai hagyományban nem hangsúlyos a módszertani individualizmus. A két világháború között a szociológia - a többi társadalomtudományhoz hasonlóan - a fő kérdésre, a nemzetállam konszolidációjára kereste a választ. A legbefolyásosabb Gusti is a nemzet szociológiájáról beszél. Gustinál a megértés egy kollektív szubjektumhoz rendelhető. Az a szubjektív tényező, ami a magyarázat menetét vezérli: a nemzet. A Gusti-féle gondolkodás teljes fogalmi fegyverzete arra szolgál, hogy pontosítsa e szubjektum (nemzet) minőségi meghatározottságait. Állításunk szerint tehát a román szociológiai hagyomány módszertani kollektivizmusába eleve be volt kódolva a kritikai álláspont hiánya és egyben az is kétséges számunkra, hogy képes lesz-e a román társadalomban kétségtelenül meglévő tényleges modernizációs és individualizációs tendenciákra rámutatni, hogy ezzel is segítsen bevinni a nemzeti sajátosság mibenlétéről folytatott vitákba az olyannyira áhított individuális-polgári elemet.

IRODALOMJEGYZÉK

Altera 1-13

Revista de Cercetări Sociale 1994-2000

Badescu-Zamfir-Zamfir -coord- 2000 - Starea societatii romane dupa zece ani de tranzitie Bucuresti, Expert

Adreescu, Gabriel: De la problema transilvana la problema europeana in: Altera 8

Bourdieu, Pierre: Alapelvek a kulturális alkotások szociológiájához in. Wessely (szerk.) A Kultúra szociológiája, Osiris-Láthatatlan Kollégium, 1998

Capelle-Pogacean, Antonella: Chestiunea transilvana - dimensiune etnica si teritoriala (Az Erdély-ügy területi és etnikai vetülete), in: Altera 8

Csigó Péter: A gazdasági stabilizációs diskurzus - a konszolidáció diskurzusa, Szociológiai Szemle 1998/3

Dungaciu, Dan: (Badescu - Zamfir - Zamfir -coord- 2000): Constiinta etnica, constiinta civica si integrare europeana Romania si modelele etno-civice ale integrarii, Expert, Bukarest

Foucault, Michel: A tudás archeológiája, Atlantisz, 2001

Grünberg, Laura: in: RCS 1996/4

Gyáni Gábor: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése, Napvilág, 2000

Habermas, Jürgen: Citizenship and National Identity. Some Reflexions on the Future of Europe" in. Dahbour (ed.) The Nationalism Reader, New Jersey, 1995

Hexter, J. H.: The rhetoric of history. History and Theory, VI, 1 (1967)

Huntington, Samuel P. - A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása, Európa, 1999

KAM: Egy más mellett élés, Pro-Print, Csíkszereda 1996

Koselleck, Reinhart: Az aszimmetrikus ellentétfogalmak történeti-politikai szemantikája, Jószöveg, 1997

Kuczi Tibor: Szociológia, ideológia, közbeszéd, in: Valóság '70, Scientia Humana, 1992

Kuhn, Tomas: A tudományos forradalmak szerkezete, Osiris, 1999

Larionescu, Maria: The The State of the Romanian Sociology since 1989. Draft, Collegium Budapest

Lengyel György: A kelet-európai gazdaságszociológiáról, in: Szociológiai Szemle 1995/4

Lőrincz D. József: A társadalomtudományok helyzete Romániában 1989 után, in: Regio 2000/1

Magyari Nándor: Előszó helyett: Mi(lyen) a szociológia ma? És mire való? in: WEB 1999

Mihok, Brigitte: Situaţia romilor din judeţul Mureş şi elaborarea unor strategii de sensibilizare, in: Altera 6

Molnár Gusztáv: Az erdélyi kérdés, in: Altera 1998.8:42-66.

Molnár Gusztáv: Még egyszer az erdélyi kérdésről, in: Magyar Kisebbség 1999/2-3

Pecican, Ovidiu: Műhelygyakorlatok, in: Beszélő 2000, 9-10. szám 

Sabina Fati: Regionalism prin descentralizare sau criză prin fragmentare? In: Altera 10

Said, E.: Orientalizmus Európa, Bp. 1999

Schöpflin György: Civil society, Etnicity and State: a treefold relationship. Konferenciaszöveg: "Civil Society in Austria", Bécs 1997. június 20-21. http//www.ssees.ac.nk/gs1.htmni

Zeletin, Stefan: Neoliberalismul. Studii asupra istoriei si politicii burgheziei romane  Bucuresti 1927